Budapest, 1975. (13. évfolyam)

10. szám október - Vértesy Miklós: Budapest első helytörténésze

helytörténésze: Gárdonyi Albert méltóképp temetteti el. Erre a célra azonnal megszavaztak 30 000 koronát, de arról nem döntöttek, hogy hol legyen a sírhely: a Kerepesi temetőben, a Vérmezőn vagy másutt. A terveknek azonban véget vetett az első világháború kitörése, 1919 után pedig forradalmárnak bélyegezték volna azt, aki a jakobinusok emlékének méltó megbecsülését szorgalmazza... így a csontokat rejtő ládákat Gárdonyi őrizte, és csak két gyermekének, s legbenső barátainak mutatta meg néha, hogy kegyelettel gondoljanak az abszolutizmus XVIII. századi áldozataira. Több mint egy évtized telt el. A húszas évek végén azután a ládákat titokban elszállították és a Kerepesi temető egy üres kriptájába rejtették. Csak 1960-ban találtak újból rájuk. Ekkor Bartucz ismét agnoszkálta a maradványokat, azokat május 20-án díszes rézkoporsókban eltemették és föléjük márvány emlékművet emeltek. Martinovicsékat nemzetünk nagyjai mindig tisztelettel emlegették, ám annál mostohábban bánt velük történetírásunk. Az 1910-es évekig egyetlen komoly tudós foglalkozott életükkel részletesen: Fraknói Vilmos. De Martinovics című könyvében ő eléggé ellenszenves képet festett róluk. Gárdonyi volt az első, aki érdemük szerint méltányolta őket A magyar jakobinusok története című tanulmányában. Ez Bartucznak az exhumálásról szóló beszámolójával együtt A magyar jakobinusok emlékezete című könyvben jelent meg. A mű kiadását a tanács már 1914-ben elhatározta, nyomdába azonban csak 1919 március elején küldte. A sajtó alól a Tanácsköztársaság idején került ki. Ma könyvészeti ritkaság, mert 1919 végén valamennyi fellelhető példányát megsemmisítették. A történetíró Gárdonyi egyik tanulmányában a történetíró szerepét a bíróéhoz hasonlítja, aki „mindenekelőtt az egyes részletekre kiterjedő figyelemmel igyekszik a tényállást megállapítani s csupán ezután hozza meg ítéletét". Amikor a levéltárba került, teljes erejével nekilátott az ott található anyag feldolgozásához. Sokezer gazdálkodásra, igazságszolgáltatásra, közigazgatásra, árva-, szegény- és közegészségügyre, templomokra vonatkozó aktát, jelentést, számadást, rendeletet, beadványt, ítéletet, szerződést, jegyzőkönyvet nézett át s ezek alapján írta aprólékos gonddal több száz publikációját, amelyek negyven folyóiratban jelentek meg. Jelentős részük pest-budai szobrokról, kórházak, fürdők sorsáról, kiváltságlevelekről, városfalakról, határváltozásokról, iskolákról, könyvkereskedésről, utca- és városrészelnevezésekről szól, egyszóval csupa olyan témáról, amit ma helytörténetnek nevezünk. E téren úttörőnek kell őt tekintenünk! Budapest múltjával kapcsolatban a „tényállás" nagyon sok részletét sikerült megállapítania; de tudta, hogy még számtalan kiaknázatlan forrás vár feldolgozásra. Addig, amíg ez meg nem történik, nem akarta vagy nem merte az „ítélet"-et kimondani. írt néhány nagyobb munkát — Ötven esztendő Budapest székesfőváros történetéből, Buda és Pest a tatárjárás után —, de tulajdonképp adós maradt azzal, amit várni lehetett volna tőle: a főváros részletes, átfogó történetének a megírásával. Foglalkozott más történeti stúdiumokkal is, így pl. Bezerédy István életével, Felső-Magyarország középkori kereskedelmi útjaival, numizmatikával és főleg a levéltárosok két nélkülözhetetlen tudományával: a paleográfiával és a diplomatikával. E téren hazánk egyik legkitűnőbb szakembere volt, egyetemi katedra illette volna meg. A katolikus alapítású Pázmány Péter Tudományegyetemen azonban olyan tudóst nem neveztek ki nyilvános rendes tanárnak, aki kilépett az egyházból. így csak magántanári (1913) és nyilvános rendkívüli tanári (1929) címet kapott. A húszas évek közepén felajánlották neki a debreceni egyetemen a történeti segédtudományok tanszékét. Ezt azonban nem fogadta el, főként azért, mert kedves Budapestjét és a gazdag forrásanyagot őrző levéltárát nem akarta otthagyni. Két helytörténeti kiadványt szerkesztett hosszabb ideig: 1928-tól 1932-ig — megszűnéséig — a Pest-Budai Emléklapokat, a História folyóirat melléklapját, és a Tanulmányok Budapest Múltjából című, évenként megjelenő tanulmánykötetet. A Városházán a Horthy-korszakban Gárdonyi sohasem részesült kitüntetésben, tudását viszont gyakran igénybe vették. Tőle kértek szakvéleményt jogi, közigazgatási kérdésekben, a főváros új címerének, zászlajának megtervezésében és hasonló ügyekben. (Javaslatát azonban nem mindig fogadták el. Gárdonyi például megállapította, hogy XII. Károly svéd király, amikor 1714-ben Törökországból Stralsundba lovagolt, egy éjszakát a Váci utca egyik páros számú házában töltött. Az eseményt megörökítő emléktáblát mégis a szemben levő házra tették, mert ez iskola s így középület volt.) Előadások tartását mindig szívesen vállalta. Főleg a Szabad Egyetem és a Fővárosi Pedagógiai Szeminárium előadói között szerepelt gyakran. * Halk szavú, csendes, kevés jóbarátját nagyon megbecsülő, a zajos szórakozásokat kerülő ember volt Gárdonyi. A helytörténeti kutatás olyannyira érdekelte, hogy vasárnap délelőttjeit is ennek szentelte. Rossz idő esetén a Levéltárban dolgozott, szép időben pedig a Várnak, Óbudának régi utcáit járta, és közben az öreg házakat azonosította az oklevelekben, jegyzőkönyvekben talált adatokkal. A vasárnap délutánokat családja körében töltötte. Gyakran élvezte a házi hangversenyeket, amelyeken feleségén és két gyermekén kívül legfeljebb egy-két jóbarát vett részt. Az egyik szobában két zongora állt, billentyűiken néha Liszt vagy Chopin zongoraversenyek szólaltak meg. A szólót zongoraművésznő felesége, a kíséretet fia játszotta. Gárdonyit 1936-ban nyugdíjazták. Ez számára csak azt jelentette, hogy megszabadult az adminisztrációtól. A Levéltárba továbbra is bejárt, és még több időt töltött kutatással. A második világháború borzalmai és az elszenvedett nélkülözések csak egészségét ásták alá, munkakedvét nem. A Levéltári Közleményekbe, a Városi Szemlébe, a Budapest Régiségeibe még a felszabadulás után is írt tanulmányokat a középkori Budáról, az óbudai káptalan levéltáráról, városainknak a török hódoltság utáni történetéről. 1946-ban fejezte be Hazai könyvkultúránk a XVIII. században című könyvét. Egyes részeit leközölte a Magyar Könyvszemle, a teljes mű azonban még kiadatlan. A tollat csak a halál tudta kiütni kezéből, 1946. október 26-án. Hagyatéka sok száz érdekes és a mai olvasó előtt jórészt ismeretlen tanulmányból áll. Érdemes volna ezekből egy válogatást kiadni! És kiadásra várnak a vatikáni levéltárban készített oklevélmásolatai is, amelyek sok adatot szolgáltatnak fővárosunk régi történetéhez. 39