Budapest, 1975. (13. évfolyam)

9. szám szeptember - Vargha Balázs: Mándy Iván és teremtményei II.

Tudós ujjak. Akárcsak egy rovat valamilyen meghitt családi lapban." Ezek a megállított szavak egyszerre indítanak el asszociációkat az olvasóban is, nemcsak Zsámboky Jánosban. Az ujjait nézi, mert hiszen ezek az apja ujjainak a másai. De abba a szerelmi tolvajnyelvbe, amit apja ezzel a „valamilyen Ágival" kialakított, nem kell, nem szabad belegondolni. Maradjunk csak a családi lap rovatcíménél, hiszen az apa, Zsámboky Gyula hírlapíró ilyenekkel is bajlódott, rovatokkal, képes mellékletekkel, margitszigeti szállodai hírlappal a fürdővendégek számára. A tervek, elgondolások, dumák megvoltak hozzá, csak aztán azok is elfonnyadtak, mint annyi minden más. „Tudós ujjak" — tudós is akart volna lenni, Görgeyről értekezni. (Fényképésznő az író lakásán.) „Azt mondta, majd figyeld meg, hogy én milyen másképp nyúlok Görgeyhez. — Ki nyúl Görgeyhez? — Az apám. — Ja, igen." Az apának az egész élete stílushiba volt. Nagy gonddal megfogalmazott és mégis (vagy éppen ezért) kétségbeejtően rosszul hangzó stílushiba. Mándy Ivánnak az az írói tétje: ezt a hibát helyrehozni! Nemcsak úgy, hogy író lett, ami az apja nem tudott lenni, hanem így is, hogy megírta ezt a?, egyéniséget. Ezt a nagy, törött egyéniséget. „Képzelt ház, üres telken" Két telek ügye is kavargott. Az egyikre a Nemzeti Színház épült volna fel, a másikra, a Hűvösvölgyben, vagy a Pasaréten a családi ház. Ha . . . „A telek, ugye? Kaptál egy telket. Zsámboky elképedve ingatta a fejét. Apa kapott egy telket, hogy építse fel a Nemzeti Színházat. Kinek jutott ez az eszébe? Beugrattál valakit, apa ? Nem is vitás, csúnyán beugrattál valakit. Talán nem is csak egyvalakit. Sötét ruhás, keménygalléros urak jelentek meg Zsámboky előtt, akiket apa beugratott. Hogy csinálta ? Mi volt a trükkje ? Torpedó alakú szivarral a szájában benyomult a Városházára, a minisztériumba. Nem lehetett megállítani. Ha pedig egyszer leült valaki mellé, és elkezdődött a gyúrás . . . Tárgyalások maradtak el, fogadások, mert Zsámboky Gyula hírlapíró bent ült annál a bizonyos illetőnél, akiből ki akart valamit préselni. Ki tudja! Talán éppen a polgármesternél. A titkárnőjét már jóval előbb puhára főzte." Csakugyan mozgott valamilyen terv 1928 körül a Nem/eti Színház építésére. Pályázatot írtak ki. Töry és Pogány díjnyertes neoklasszikus tervének makettjét közölték az újságok. A dátum egyezik. De a helyszínnel van egy kis baj, ami persze szintén Zsámboky Gyula hírlapíró és vállalkozó rovására írandó. Mert a pályázat szerint a Nemzeti Színházat a Városháza háta mögött levő üzletsor helyére építették volna. Az a telek pedig, amit „kapott" az apa, máshol kellett hogy legyen. „Igen, apa, nézzük csak meg, milyen is voltál mint vállalkozó. Bár én erről elég keveset tudok. Olykor kivittél magaddal a telekre. Mérések folytak, cölöpöket szúrtak le bizonyos helyeken. A cölöpök eltűntek, a mérések abbamaradtak. Egyedül rohangáltam a telken, indián tolldíszben . . . A telket mindenesetre elvették tőled. Valahogy nem akart felépülni a Nemzeti Színház." Érdekes volna látni az iratokat. Biztos, hogy megvannak. Kiderülne belőlük, hogy Zsámboky Gyula nem egymaga felelős azért, hogy az új Nemzeti nem akart felépülni. Sőt az a gyanúm, hogy ő ezt a megbízást, telek-kapást csak kitalálta, esetleg éppen Tőry—Pogány tervének újságbeli képétől inspirálva, kisebb panamák megalapozására. A Nemzeti Színház pedig nagyobb, sikeresebb panamisták kezén kelt el. Vagy egyszerűen: nem volt rá pénze se a városnak, se a minisztériumnak. A másik teleké sokkal egyszerűbb ügy. (Monológ anyának.) „(Leült melléd, megfogta a kezedet, és elkezdett meséim. Csak nem képzeli Ilonka, hogy cserbenhagyom? Egy kis villát építtetek magának. Ott fog lakni. Vasárnaponként kiviheti a Jancsit. A Hűvösvölgyre gondoltam. Igen, azt hiszem, az lesz a legjobb. Pasarét is felmerült, de hát az olyan procc környék, csupa újgazdag . . . á, nem! Te meg csak hallgattad. És ha azt mondtam, hogy megbűvölve hallgattad, akkor keveset mondtam. Főként az ejthetett meg, hogy apa latolgatta a környéket. Pasarétet elvetette. Apa többször meglátogatott. Beszámolt a dolgok alakulásáról. Szépen halad az építkezés, nincs már messze az az idő, amikor beköltözhet, Ilonka. Az első uzsonnára majd én viszem el a gyereket. A kertben terítsen. Á, maga azt el se tudja képzelni, milyen ott egy uzsonna!)" Képzelet ? Neki aztán volt. Mert egyszer mégis kimentek megnézni az építkezést, anya és Vali néni. „Mégis... hogy jutott eszedbe? Hogy egyszer kimenj oda és körülnézz egy kicsit ? Ne haragudj, de ez egyáltalán nem jutott eszedbe. Alighanem Vali néninek ... Es mit találtak ? Egy épülő házat ? Egy félig kész villát? Már csak éppen a tető hiányzott? Ó, nem! Gazzal benőtt, üres telek. Egy pásztor legeltette a kecskéjét. Odamentél a pásztorhoz, és kérdeztél valamit. Nem tudja, kérem, hogy . . .? Az a fejét rázta. Te meg tovább botorkáltál, az építkezést keresve . . . Semmi se volt ott, anya." Am egy alkotása elkészült az apának. A jégpálya. Hogy mi része, mi haszna volt benne, az elvész a homályban. De a felavatása pompás volt. „Lampionok fénye körös-körül. Mindenki jelmezben. Eszkimó voltál, te vezetted a kígyót. Végtelen hosszú kígyót alakítottatok egymásba kapaszkodva, úgy szeltétek át a pályát. Fáklyák lobogtak, a nők nevetve visítottak. Ki volt az, aki beléd kapaszkodott ?" A vállalkozások — ezt is ki kellett mondani a könyvben — a börtönben végződtek. Három lépésben jut el a fiú a börtön emlékképéig. Az első: egy kis noteszt forgat. Hullámvonalak, elemista firkák. S ezek közt egyszerre, dülöngélő betűkkel ott a kulcsszó: fogdaőr. A második: családi tanácskozáson — fura tanácskozás, de ez most nem fontos — Sándor bácsi (a nagy nőbolond) tájékoztatja Vali nénit: „És ha a nagyságos . . . bocsánat, méltóságos aszszonyom azt akarja, hogy a karperecei megmaradjanak (elkezdte tologatni Vali néni karján azokat a csattogó karpereceket), akkor inkább azt kéne elérni, hogy a mi Gyulánk minél tovább maradjon a rács mögött, igenis, kérem, erről van szó." Vali néni az az előkelő nagynéni, akihez „a mi Gyulánk" áttelepítette a feleségét, erélyesen és kérlelhetetlenül. Sándor viszont és mind a Luxok úgy keveredtek bele az ügybe, hogy Lux Olga (Tini) lépett az anya helyébe. Egyelőre, míg őt is le nem passzolták. Fogdaőr és karperec után következik a fogházlátogatás. Tinivel. „Tisztességesen berendezkedtél. Bevitted a gramofonodat, a könyveidet. Tini szorgalmasan hordta neked a szivarokat. . . Egy folyosón kellett rád várni. Előbb gangokon mentünk végig, kis szobákon, ahol fogdaőrök ültek az asztalnál, és iratokat pecsételtek. Fel se néztek, csak pecsételtek. Aztán a folyosó . . . Elég ronda, sötét folyosó. Többen is álltak mellettünk. Nem lehetett látni az arcokat. Nem is tudom, hogy merültél fel, de egyszer csak előttem álltál, abban a világosszürke szvetterben. . . . Megsimogattad a fejemet. — Na, öreg, mikor voltál meccsen? Az osztrákmagyarra már együtt megyünk. Ha nem csalódom, rövidesen kiutálnak innen." Szállodák, szladik Az a bizonyos margitszigeti újság arra kellett volna, főleg arra, hogy lakjanak valahol. Reggelizés közben fejtette ki ezt az abszolút biztos elgondolását, sőt megállapodását a fiának. A Simplon kávéházban, a Szimplicsekben. „Rövidesen kiköltözünk a Szigetre, öreg . . . Mindenesetre lapot csinálok, mégpedig a Szigeten. Már meg is állapodtam velük. Az étterem, a szálloda vezérkarával. Azért ezek európai koponyák, megértették, hogy mi van ebben, milyen lehetőség. »Ez egy ötlet szerkesztő úr! Önnek van koncepciója!" Hetenként jelenik meg a lapocska, az egész néhány oldal, a formátuma pedig talán, mint egy menükártyáé. Az étterem vendégei kapják, oda lesz csúsztatva a tányér mellé, könnyedén, elegánsan. A szálló vendégei részére meg odafent a szobákban, az éjjeli szekrényen vagy az asztalon ... A Szigetről írok benne ... a Sziget múltjáról, hogy épült fel a nagy szálló, a kis szálló . . . Mondd csak, öreg, ne lakjunk inkább a kis szállóban? A kis szállónak valami olyan hangulata van . . .!" Az a furcsa, hogy kell ilyen lap, van is ilyen. De hányan futottak akkoriban Pesten hasonló ötleteik után. Hány félig-vállalkozó—félig-hírlapíró fuldoklott, kapkodott, merült el akkoriban. „Maradt a Hotel Adria abban a füstös mellékutcában, a pályaudvar mellett." A Hotel Adria, amelynek a lépcsőjén ült egyszer Tini (Olga) meg a fiú. Mert az apa nem akarta Tinit visszaengedni a szobájába. „Ott ültünk a lépcsőn . . Rámeredt a kopott szőnyegre és elkezdte rendezgetni a rojtokat. Tudod, miről beszélt? A Nagyszállóról! A Nagyszállóról, a Szigeten, ahova nászútra vitted. Mert te aztán impozáns nászutat rendeztél, ugye, apa ? Csak meg ne kérdezzük, kinek a pénzén. »A pálmák a hallban . . . kinéztünk a parkra, ahogy a sétányok, a bokrok áztak az esőben. Apád mondta, hogy nézzük az esőt. 4 . . . Meddig gubbasztott Tini a lépcsőn ? Még utánahajítottad a kabátját meg néhány holmit. Mégis, hogy ne menjen el úgy. De hát ő egyáltalán nem akart elmenni. Nem is tudom, hogy vakartad le a lépcsőről." A szállodák a családi lecsúszás szoros sorrendjében következtek egymás után. Szabadvers a budapesti szállodákról, amelyek otthont adtak, alkalmatlan, gyászos otthont egy felserdülő gyereknek. „Park Hotel, Savoy, József Főherceg, Hotel Adria. Szappanok a szappantartóban. Tojás alakú, zöld, sárga, rózsaszínű szappanok. Törülközők a mosdó vasán. Takarók a plümóra dobva. Ahogy csak szállodában tudnak olyan könnyedén odadobni egy takarót. Csöndes, álmosító zúgás odakint a folyosón. Összehúzott, fehér függönyök, váratlanul előbukkanó tükrök. A Parkban meg a Savoyban. A József Főhercegben eltűntek a szappanok. A kopott, barna takaró az Adriában, azokkal a kiégett foltokkal! A törülközőket kéthetenként váltották. Poloskák potyogtak a falról, mint a zuhanó bombázók. Park Hotel, Savoy, József Főherceg, Adria . . ." „Hallod, apa ?" 23