Budapest, 1975. (13. évfolyam)

7. szám július - A címlapon: Csigó László felvétele

azonban azoknak a száma, akik a nyugdíjkorhatár elérésével, vagy utána 1—2 évvel a pihenést választják. Fáradtnak érzik magukat, vagy nem vállalják már a munkahelyi kötöttségeket, esetleg a versenyt a fiatalabb korosztállyal. Ugyanakkor nem érzik magukat munkaképtelennek, még csökkent munkaképességűnek sem, és különösen nem érzik magukat a társadalom számára hasznavehetetlennek. A munkahelytől történő elszakadás nem zökkenőmentes. Adatok bizonyítják hogy ez gyakran vezet megrázkódtatáshoz, társtalanná, magányossá váláshoz — és végül életuntsághoz. Figyelembe kell vennünk azt a sajnálatos tényt is, hogy a koraszülések számának növekedése, az urbanizációs ártalmak stb. hatására növekszik a különféle fogyatékosok száma. S róluk is a társadalomnak kell gondoskodnia. Az elmondottakból néhány gondolatot összegezésül kiragadhatunk. Az idősek számának növekedése, az egyedüllét, az alacsony jövedelműek helyzete, kiesés a munka megszokott ritmusából, az egészség károsodása, a problémák sokrétűvé válása: ezek egyre növekvő mértékben határozzák meg szociálpolitikai feladatainkat. Az utóbbi években újszerű gondoskodási formák alakultak ki. 1971—73-ban fő állású házi szociális gondozói hálózat létesült, és segítésükre a következő évben már valamennyi kerületben kiépítik a tiszteletdíjas aktívák hálózatát; költségvetésben tervezik meg ennek pénzügyi fedezetét. Meggyorsult ütemben létesülnek az öregek napközi otthonai. Két nyugdíjas házat adtak át 1974-ben rendeltetésének és ebben az évben felépül további három. A napokban került sor két korszerű szociális otthon megnyitására. Megváltozik az intézmények feladata. A nyugdíjas házak már nemcsak az életet megkönnyítő szolgáltatásaikkal vonzzák az embereket, hanem a közösségi élet lehetőségeivel, a társtalanság érzésének feloldásával. Az öregek napközi otthona már nem csupán étkezési lehetőség és fűtött helyiség télen, hanem közösség, ahol szép, valóban otthonos körülmények között jól érzik magukat az emberek, oda szívesen járnak. Valamennyi intézmény típusban — öregek napközi otthona, nyugdíjas ház, szociális otthon — a vezetők, alkalmazottak fő feladata a társas élet kialakítása. Ennek legfontosabb eszköze a foglalkoztatás megszervezése. A foglalkoztatás jelentőségének felismerése nem napjainkhoz kötődik. A különböző szórakoztató, játékos, kulturális foglalkoztatásoknak szociális otthonainkban és az öregek napközi otthonaiban is már hagyományossá vált formái vannak. E foglalkoztatási formáknak az elterjedésében nyilvánvalóan közrejátszik az, hogy az intézmények vezetőinek felkészültségéhez, szakmai törekvéseihez ezek közelebb állanak. Ezzel ellentétben nem tartjuk kielégítőnek szociálpolitikai intézményeinkben a munkafoglalkozások megszervezését. Szociális otthonainkban kötési, horgolási, subakészítési munkák folynak. Egyedül a szentgotthárdi elmeszociális otthonunkban van már múltja az üzemi jellegűhöz közelálló munkavégzésnek. A szociális foglalkoztatók működésének eredménye, hogy ma már bővebb tapasztalatokról is beszélhetünk. Egyre több az olyan napközi otthon, ahová valamely szociális foglalkoztató egyszerűbb munkákat — papírhajtogatás, műanyag sorjázás stb. — szállít. Van már olyan szociális otthonunk is, ahol ugyancsak szociális foglalkoztató tette lehetővé a munkavégzést. Annak ellenére, hogy szociális otthonainkban ma már magasszintű az ellátás — gondozottjainknak az élelmezésen, a megfelelő ruházaton kívül zsebpénzt is biztosítunk —, mégis örömmel mutatják látogatóiknak azt a kardigánt, zsebrádiót vagy egyebet, amit saját keresetükből vásároltak. Szociálpolitikai intézményrendszerünkön belül sajátos helyet foglalnak el a szociális foglalkoztatók. Amikor létrejöttek — mintegy 15 évvel ezelőtt —, a rehabilitációs feladatok végzésének úttörői közé tartoztak, társadalmi igényt elégítettek ki. A szociális foglalkoztatókra vonatkozó, 1968-ban kiadott egészségügyi miniszteri utasítás is ezt a rehabilitációs célkitűzésüket hangsúlyozta. A foglalkoztatók alakulásukkor 906 főt foglalkoztattak; ma már kb. 5000-t. A kezdeti időben a legfontosabb feladatuk a munkalehetőség biztosítása volt, bármilyen módon; ezért a kerületi erőforrásoknak megfelelően, szűkös körülmények között és ma már korszerűtlennek, egészségtelennek minősülő helyiségekben kezdték el munkájukat. A szociális foglalkoztatók jelentőségét ismerte el a Fővárosi Tanács 1968-ban, amikor a rehabilitációs munka fejlesztésére szánt összegből 6,2 millió Ft-ot a kerületi foglalkoztatók elhelyezési feltételeinek megjavítására biztosított. Ma már vannak korszerű telephellyel működő szociális foglalkoztatóink és a kerületek saját erőből is (pl. XIV. ker.) a megfelelő központi telephelyek létesítését szorgalmazzák. Azóta több rehabilitációs rendelet jelent meg, ezek minden vállalatnak feladatává teszik — egyeseknek kiemelten — a munkahelyi rehabilitáció végzését. Ennek ellenére a szociális foglalkoztatók jelentősége ezután sem csökken. A szociális foglalkoztatók rugalmasságára mutat, hogy ebben a szélesebb körűvé vált feladatrendszerben is megtalálják helyüket. A csökkent munkaképességűek foglalkoztatásának sajátos formái különösen azokra a rétegekre terjednek ki, melyek szociális szempontból is gondozásra, támogatásra szorulnak. Eltérően az egyéb gazdasági formáktól, nem vállalati gazdálkodási, hanem költségvetési rendszerben működnek, tulajdonképpen költségvetési üzemek. A foglalkoztatók tevékenysége kötetlenebb, az ott dolgozóknak lényegében meghatározott munkavégzési kötelezettségeik nincsenek. Munkát idejükhöz és erejükhöz mérten vállalnak A foglalkoztatóknak nem a nyereségre törekvés a céljuk. Szervezetük, működési elveik lehetővé teszik a súlyosan csökkentmunkaképességűek foglalkoztatását is. 1973-ban egészségi állapotuk miatt 30%, életkoruk miatt 54%, gyermekeik száma miatt 11% és egyéb ok miatt 5% volt a bedolgozók aránya. A foglalkoztatottak zöme tehát igen idős, vagy egészségében súlyosan károsodott emberekből tevődött össze. A szociális foglalkoztatók ilyen feladatváltozása indokolt. Kibontakozóban van a foglalkoztatók tevékenységének kiterjesztése azokra az értelmi fogyatékosokra, ill. idegbetegekre is, akik vállalati munkába nem kapcsolhatók be, és egésznapi elfoglaltságuk hiánya miatt a családnak és a társadalomnak egyaránt nagy gondot jelentenek. Ilyen jellegű sikeres kezdeményezés van már a II., a IX., a XV. kerületben. A szociális foglalkoztatók fejlődéséről, az ott dolgozó vezetők és beosztottak munkájáról elismerően kell szólnunk. A foglalkoztatottak összetétele, a munka biztosítása szorgalmat, emberséget, türelmet igényel; s ők ennek eleget is tesznek. Fel kell figyelnünk azokra a problémákra is, amelyekkel a foglalkoztatók az utóbbi időben mindinkább küzdenek. Egyre nehezebbé válik munkával való ellátásuk, és csökken a munkák vállalási ellenértéke is. A Fővárosi Tanács 1973. december 10-i ülésén ezért állapította meg, hogy szükség van a vállalatok részéről a szociális foglalkoztatók fokozottabb támogatására. Szükségesnek tartja az is, hogy a kerületi vállalatok a foglalkoztatókban a munkalehetőség biztosítását fontos társadalmi feladatnak tekintsék. Ugyanezekre a következtetésekre jutott a Szakszervezetek Budapesti Tanácsa és a HVDSZ is. A szociális foglalkoztatókban olyanok dolgoznak, akiknek keresethez jutása, vagv alacsony jövedelmük kiegészítése csak így biztosítható, ezért a munkavállalásban kevéssé válogathatnak. Noha a foglalkoztatók sokrétű munkát végeznek, a munkák zöme jelenleg néhány alapvető műveletre korlátozódik; többségük papír- és textilfeldolgozással foglalkozik. Ezért a foglalkoztatók között is kialakult a verseny; előfordul, hogy önköltségen alul is vállalnak munkát, ami végső soron az egyébként is alacsony munkabércsökkenéséhez vezet. Az igazgatóknak nagy erőfeszítéseket kell tenniök a folyamatos munkaellátottság biztosításáért. A szociális foglalkoztatók tevékenységére továbbra is szükség van, enélkül szociálpolitikai gondoskodásunk, de rehabilitációs törekvéseink sem valósulhatnának meg kielégítően. A szociálpolitikai feladatok ellátása azonban nem lehet egyetlen szerv, vagy szervezet feladata. Ezért mondta k: a Fővárosi Tanács 132/1973. sz. határozatában : „A fővárosi szociálpolitikai tevékenység szélesebb körű társadalmi alapokra helyezése érdekében felkéri a budapesti társadalmi szervek vezetőségét, a vállalatok, üzemek, szövetkezetek és intézmények dolgozóit, vezetőit, a főváros minden humánusan gondolkodó és érző állampolgárát, tegyék gondtalanabbá, felhőtlenebbé az időskorúak, valamint az arra rászorulók életét, adjanak hathatósabb erkölcsi támogatást a tanácsi végrehajtó bizott ságoknak, szociálpolitikai szerveiknek kötelességükből fakadó nemes céljaik valóra váltásához." 2