Budapest, 1975. (13. évfolyam)

4. szám április - A főváros 1975. évi aranyérmesei

Pro Urbe ház tagjai egy ügyért dolgoznak, egymásért szurkolnak, műhelymunkát végeznek. Ez igazabb színház, mint a mi színházi üzemeink. Ne féljünk kimondani. És örüljünk, hogy vannak lyenek. — Vidéken általában fiatal rendezők és színészek dolgoznak sikeresen. Mi a helyzet a fiatal rendezőkkel Pesten ? — A Nemzeti Színházban egyáltalán nincsenek fiatal rendezők. Időnként jön egy, azután elmegy. Hogyan képzeljük el így a színház jövőjét? Föl kell tenni a kérdést: milyen módon lesz valaki rendező ? Úgy, hogy nem tetszik neki, amit az idősebbek csinálnak, mert ő másképpen akarja csinálni. Mi is így lettünk rendezők. Én el is várom egy fiatal rendezőtől, hogy így lásson munkához. Ennek megfelelően nagyobb szabadságot kell nekik adni. De a bemutató után szükséges levonni a konzekvenciákat. A kérdés az, hogyan olvasták el a darabot, és mit akarnak benne elmondani. A „modern" külsőségekbe néha nem fér bele a darab. Arnolf öngyilkossága a Nők iskolájában például képtelenség. Egy Moliére-figurának olyannak kell maradnia a darab végén, mint amilyen az elején volt. A weimari Németországban egyszer megbukott egy Dandin György-e lőadás, amelyben Dandin fölakasztotta magát. Ez csak akkor képzelhető el, ha leszakad a kötélről. A mai kor veszélyesen csábítja a rendezőt a külsőségekre. — Gyakran szó esik a fiatal színészek szakmai fogyatékosságáról, és arról, hogy nem volna-e szükség rá, hogy ismét tanítsanak színészek a Színművészeti Főiskolán. — A fiatal színészek beszédére, mozgására vonatkozó kifogások jogosak. Ami a színésztanárokat illeti: a főiskola egyik lelkes új tanára Kállai Werenc, és úgy hallottam, hogy nagyon jó eredményeket értek el a vizsgán. Jövőre én is színészosztályt indítok, és nagy örömmel látok munkához. Hogy mennyit lehet megtanítani a főiskolán, azt nem tudóm. De nem szeretnék olyan színésztanár lenni, aki „tudja" a szakmát. Az a legborzalmasabb, ha egy növendék „készen" jön ki a főiskoláról, mert valaki, aki azt hitte magáról, hogy tudja a szakmát, „megtanította" rá. — Legközelebb Ben Jonson Bertalannapi vásár című komédiáját rendezi a Nemzeti Színházban. Mi vonzotta Shakespeare-nek ehhez a híres, de nálunk mellőzött kortársához ? Mi szeretjük Shakespeare-t és a Shakespeare-kortársakat egy XIX. századi dramaturgiai hagyomány szerint, megszelídítve játszani. Annak idején a Volponét is a Zweig-féle szelídített változatban adtuk elő, amely nem rossz, de az eredeti izgalmasabb, lüktetőbb, jobb. Most szeretném életre kelteni Jonsont. Másrészt mindig érdekelt, hogyan hatottak egymásra Shakespeare-rel. Jonson, bár nagyon tisztelte Shakespeare-t — aki fölfedezte őt mint szerzőt —, egy valamit nem tudott megérteni. Azt, hogy ő — aki korának egyik legnagyobb klasszikus filológusa volt, oxfordi és cambridge-i egyetemi doktor, a kisujjában voltak a görögök és a latinok, műveltségéhez pedig legföljebb csak Marlowe-é mérhető a korban —, egyszóval ő, a tudós miért nem tud olyan sikert aratni, mint ez a vidékről feljött Shakespeare, a kevés görög és a maradék latin tudásával. Shakespeare költészetét Jonson elismerte. De belőle hiányzott ez a költői áttétel. Ő közvetlenül szólt a koráról és a korához. Én királyi realistának nevezem, aki minden átmenet nélkül mutat tükröt a valóságnak. Megtalálta a kor legtipikusabb figuráit. Ugyanakkor Shakespeare-rel nagyon figyeltek egymásra. Például együtt küzdöttek a puritánok ellen. Izgalmas összehasonlítani a Bertalannapi vásár puritánját (azért nem mondom a nevét, mert újra kell fordítani) és Malvoliót a Vízkeresztből. A Bertalannapi vásár egyébként nagyon emlékezetet a Szeget szeggelre. Mindkettőnek a bíró a hőse, aki nekiindul, és találkozik az élettel. A korához szóló, éles szemű, realista Ben Jonson izgat. Szeretném rehabilitálni. Nem rendbe tenni, hanem a maga rendetlenségében megmutatni. — Mintha ez a „rendetlenség", ez a „szabálytalanság" hiányozna a mai magyar színházból. Szokás hivatkozni a hiányzó avantgarde-hagyományra, amelyet nem lehet pótolni, mert a nézőnek nem kell. De ha nem látja, nem tudhatjuk, hogy kell-e neki vagy sem. így ördögi kör jön létre. Van belőle kiút ? — Az ördögi körökből ki kell törni. Aki ma vitatja, hogy szükség van az avantgarde hagyományok fölélesztésére, a formai kísérletezésre, a folytonos újat akarásra, az nélkülözhetetlen elemeket töröl ki a művészetből. Ha nincs avantgarde, akkor nincs Tovsztonogov, nincs Efrosz, nincs Strehler, nincs Planchon. És eddig még a közönségnél is megnyertünk nehéznek látszó csatákat. Moliére-rel, Shakespeare-rel, de A luzitán szörnynyel vagy A szecsuáni jólélekkel is. A színház olyan művészet, amely természete szerint egy kicsit minden előadással eltemetődik. Ezért kell szüntelenül megújítani. Koltai Tamás A Vízművek gépműhelyének csoportvezetője 1929-ben született Újpesten. Ehhez a környékhez azóta is hű: Megyeren dolgozik és a Megyeri úton lakik. Édesapja szintén lakatos volt, s 1920-tól a Vízműveknél dolgozott. Tőle örökölte a lakatos mesterséget is. Miután elvégezte a négy polgárit, 1943-ban lakatosinasnak jelentkezett a Repülőgépszerelvény-gyárba, de közbejött a háború, nem folytathatta a tanulást. Édesapja tanácsára jelentkezett a Vízműveknél, hogy itt folytassa félbeszakadt tanulmányait. 1947-ben szabadult, mint lakatos segéd. Később elvégezte az elektromos gépkezelői tanfolyamot, s 1956 tavasza óta a gépházban teljesít szolgálatot. 1965-ben a gépműhely csoportvezetőjévé nevezték ki. Az irányítása alá tartozó tizenhat tagú csoport feladata a Vízművek fővárosi gépparkjának karbantartása, javítása. Munkájuk láthatatlan, mégis nagyon fontos, hiszen ezeknek a szivattyúknak és elektromotoroknak a biztonságos működésén múlik Budapest zavartalan vízellátása. Ők már a gépek hangjából is azonnal meg tudják állapítani, hol a hiba. Tömpe Ede hat éve foglalkozik a fiatalok, az utánpótlás oktatásávalnevelésével. Bár ő szerényen azt vallja, hogy nem kell különösebb adottság a gépműhelyi lakatossághoz, szavaiból mégis arra következtethetünk: a mögötte álló csaknem harminc évi tapasztalat immár átörökítendő hagyománnyá érett, amiből jócskán jut tanács, útravaló a fiatalabbaknak. A gépműhely ugyanis olyan munkaterület, ahol különösen nagy szerepe van a helyismeretnek. Fontos, hogy a tanuló „magába szívja az itteni levegőt", csak így tud majd alkalmazkodni a mindig változó feladatokhoz, csak így tanul meg „rugalmasan gondolkodni és cselekedni". A főváros zavartalan vízellátásának egyik záloga: a pontosan működő, biztonságos géppark. És ezért a „Kinizsi Pál" brigád felelős, élén Tömpe Edével. Ő irányítja alakulása óta ennek a tizenhattagú közösségnek a munkáját, az életét. „Mi itt őrszolgálaton vagyunk, együtt kell gondolkodnunk", jegyzi meg. „Mindig, éjjel egy órakor is a maximumot kell magunkból kihoznunk, hogy ne legyen üzemzavar." A Kinizsi-brigád ezt tartja legfontosabb elvének. Az 1966-os megalakulás óta szép sikereket értekel; 1974-ben megkapták a legmagasabb kitüntetést, a vállalat kiváló brigádja címet. Tömpe Ede a legszívesebben a brigádról beszél, hiszen az ő élete gyakorlatilag összeforrt a kollektíváéval. Ő a brigád névadója is: — Történelem kedvelő ember vagyok, nekem nagyon szimpatikus a parasztgyerekből lett hadvezér sorsa — mondja. — Ezért lettünk Kinizsibrigád. Jelszavunk: „legyen olyan erős a mi kollektívánk, mint amilyen erős ember volt Kinizsi Pál". Lipp Tamás 15 Tömpe Ede