Budapest, 1975. (13. évfolyam)
4. szám április - Alekszandr Gerskovics: Hogyan lettem „magyarológus"?
Alekszandr Gerskovics Hogyan lettem „magyarotógus"? Mit tudtunk Magyarországról harminc évvel ezelőtt, amikor 1944 októberében először léptünk őszi esőtől nedves, fasiszta csizmák taposta fekete földiére? Iskolai földrajzórákból tudtuk, hogy országunk Dél-Nyugaton, az ősi Kárpátok titokzatos homályán túl egy olyan földdel határos, amelynek lakói magyaroknak nevezik magukat. Azt azonban már nem tudtuk volna megmondani, hogy a nyelv, amelyen beszélnek, szláv-e avagy germán. Hallottuk továbbá, hogy a magyar lovas nép és a „huszár" szó az ő nyelvükből ered; hogy tüzes csárdást táncolnak; és gulyást esznek, ami nem tévesztendő öszsze a mi pörköltünkkel, mert lehetőleg jól paprikázott és sok krumplival készült sűrű levesnek kell lennie. Ismertük Kossuth Lajos, Zalka Máté nevét, tudtunk valamit Petőfiről, ha máshonnan nem, Lunacsarszkijtól, aki írt róla. Azt hiszem, ennyi az egész. No persze, szólni kell még Liszt Magyar rapszódiájáról és Brahms Magyar táncáról. Ezzel a két zeneművel akkor ismerkedtem meg, amikor magam is egy művelődési ház zenekarában játszottam. Különben akkor még nem sejtettem, hogy Liszt magyar volt, viszont Brahmsról azt hittem, hogy az. A nálunk nagyon népszerű Kálmán Imréről többnyire azt hitték, hogy osztrák vagy cseh; a régi orosz színlapok nem is Imrének írták, hanem Emerichnek (ahogyan Liszt sem Ferenc volt nálunk, hanem Franz, Jókai pedig Maurus névre hallgatott). Mások tudásáért nem állhatok jót, ámde tény, hogy én se többet, se kevesebbet, épp ennyit tudtam Magyarországról, amikor Szolnoknál a felszabadító Vörös Hadsereg soraiban átkeltem a Tiszán. Ekkor már mögöttem volt néhány háborús év. A frontra a moszkvai „Gorkij" Irodalmi Főiskola első évfolyamáról vonultam be. Azt hiszem, a magyar tárgyú ismereteimet tekintve bajtársaim között átlagos jelenség lehettem: volt, aki valamivel többet tudott nálam, volt, aki kevesebbet. Hanem a magyarok, akikkel akkoriban alkalmam volt találkozni, még ennél is kevesebbet tudtak rólunk. Emlékszem, milyen csodálkozva, meg néha rémülten fogadtak bennünket az alföldi városok lakói. A falakon még ott voltak a Horthy-korszak háborús plakátjai: buggyos nadrágot viselő, vörösesbarna arcú, véreres szemű, szakállas kozák magyar gyerekeket tűz a szuronya hegyére. Ám az első tábori konyha, amely orosz káposztalevest osztott a pestieknek, eloszlatta a propaganda ostobán gonosz híreszteléseit. Harminc év telt el azóta. Az a nemzedék, amely 1944-ben volt húszéves, sokat tett azért, hogy a mai húszévesek már többet tudhassanak egymás országáról, és hogy a két kultúra közelebb kerüljön egymáshoz. Ezzel az a felszabadító küldetés folytatódik, amelynek jegyében olyan sokan áldozták életüket a fasizmus elleni harcban. Hiába próbálom most felidézni azt a fő okot, amely engem a Magyarország és a magyar kultúra iránti intenzívebb érdeklődésre ösztönzött. Bizonyos értelemben a véletlen hozta így, a dolgok a maguk, rendje szerint alakultak. Először is: 1944 októberétől 1945 áprilisáig részt vettem a harcokban Magyarország felszabadításáért. Jártam Túrkevén, Szolnokon, Jászberényben, Aszódon — itt ért az új, az 1945-ös esztendő — aztán Kőbányán. Majd eljutottam Szokolyáig — egy kis magyar faluba a Dunakanyarban — mint haditudósító. Később, a háború után (a győzelem híre Prága mellett ért) a sors akaratából ismét Magyarországra kerültem, ezúttal a dunántúli Pécs ősi, gyönyörű városába. Itt újabb fél évet töltöttem. Most már alaposabban figyeltem, hogyan terelődik békés mederbe az ország élete. Magyarul persze nem tudtam, kivéve néhány hétköznapi, szükséges kifejezést. Mégis, akkor érintkeztem először a magyar kultúrával. Több alkalommal meghívtak, hogy nézzem meg, hogyan játszanak magyar színházban szovjet színműveket. Pécsett láttam például Szimonov „Orosz emberek" című darabját. Ez volt az egyik első szovjet színdarab, amelyet Magyarországon a háború után bemutattak. Az igazgatói páholyban kaptunk helyet és vendéglátóink aggódva kérdezték: „Ráismer? Tetszik?" „Hogyne — feleltük udvariasan —; bár lehetne valamivel kevesebb szakáll a partizánokat alakító színészeken, meg aztán nem kell olyan sok vodkát inni. . . Különben jó." Moszkvában folytattam a háború miatt félbeszakított tanulmányaimat az Irodalmi Főiskolán, és ekkor jöttem rá, hogy a Magyarországgal való megismerkedés nem maradt nyom nélkül bennem. Most már minél többet akartam tudni erről az országról, de ehhez meg kellett tanulnom a nyelvét. Szerencsém volt: nyelvtanárom, Bauer Tatjana, nagyszerű ember és kiváló pedagógus volt. Első találkozásunkkor felfedtem előtte magyar szókincsemet. Szigorúan, kissé gúnyosan nézett rám szemüvege kerete mögül, majd határozottan így szólt: — Ezt most mind felejtse el és kezdjük az „A" betűnél! Bauer Tatjana — Klara Majtyinszkajávai és másokkal együtt — négy év alatt megtanított en-11