Budapest, 1975. (13. évfolyam)

4. szám április - Képek és versek a felszabadulásról

Versek a felszabadulásról Illyés Gyula CSEREPEZŐ Zelk Zoltán SZABADSÁG Olvastam épp itt a rom-szobában oly elmerülten, magambazártan, hogy bent egy hang lett, ha cinke dal csapta fülem meg, vagy kocsi zaj. Közbe mióta ? magam se tudtam — valami ritmust dobolt az ujjam, monoton, messzi ütem-zenét, mint állomáson a készülék. Ejh, ez az ujj! Mi üzen így néki? Szinte csaholna! Ugyan mi kész ti? Üjra madárfütty ? Gépdohogás ? Füleltem, vízcsap? Nem, — kalapács! Persze, itt szembe dologba kezdtek! Fönt a munkások! Már cserepeznek! Onnan jön ez a friss üzenet, ök verik ezt a jó ütemet. „Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet" (József Attila) Hány év volt ? Három ? Huszonöt ? Ügy vélnéd, ezer éve: a ím fölbukunk a föld alól s a téli napnak fénye a kint, a rettegést, penészt lemossa rólunk végre. Még botorkálunk, mint vakok, de arcunkat az égnek emelve, édes italod kortyoljuk s drága fényed zabáljuk, mígnem jóllakik lelkünk, Szabadság, véled. Micsoda éh! Mily szomjúság! Hány évnek éhe, szomja! De légy hozzánk most még kemény, ints minket buzgalomra, mert kevés, aki megmaradt és mindnek sok a dolga: Jaj, holtan fekszik városunk, s a falvak, bányák, kertek egy jajongó ország ölén, anyjuk ölén hevernek — ints munkára, de Te segíts, hogy vélünk fölemeljed! Ints munkára, de Te segíts, hogy vélünk fölemeljed dúlt falvaink, hullt városunk s harsogjanak a kertek! — Te légy Napunk és kenyerünk, Te szüld nekünk a rendet! A sürgetést, hogy álljam a versenyt, hagyjam a könyvet, írjam a verset, tegyem, de tüstént amit tudok, doboljam én is az indulót. Adjam tovább, hogy ami volt, elmúlt, hirdessem, éled ami elpusztult, üssem világgá, mint a tető legtetején a cserepező! Kassák Lajos A TÚLSÓ PARTRÓL Budapest, ma látlak először fényben hogy lefelé jöttem a hegyről hol barátaim élnek emlékeik közt kertek sűrűjében a házuk. Messze egy kék torony állongott a ködben ó, bús, visszhangtalan kiáltás a Duna felett ekkor vérzett el a nap s íme, felragyogott a város. Árulók és orvgyilkosok áldozata két arcod mutatod egyszerre egyiken feslik a megifjodott élet másikon fagyott vér sötétlik. Hirdetem, hogy bontogatod már szárnyaid s ha az éj barlangja kitárul lámpáid gyöngyfüzére világítja meg az utat, amin félve baktatunk. Garai Gábor ÚJ KOR NYITÁNYA Kapuk nyíltak, csukódtak országos léghuzatban, ön-vérében merült fel a Megbocsáthatatlan. A had düledékén még egy utolsó akna kivirágzott Temesd el azt a szétzüllött világot Nézd: csupa bűn, csupa rom. Míg jobb napod ígérete serken április-ápolta rügyekben, csak néhány döbbent szempár mereng a beomló partokon. Építsd fel házad bár a megmaradt kövekből, mégsem lesz az a régi. Verj bár a hid-roncsból új hidat, egy szögét se cseréld ki, de többé az sem a régi. Más vállak tartják, más habarcsok kötik e kort, nincs út visszatérni. Múltad csak úgy lesz hagyaték s tanulság ha ki tudsz belőle lépni. Tavasz, tavasz, Napkelet fiai hozták kormosán, véresen Nem volt bűvös királylány, de mint álomi húgod, ifjú s szeplőtelen. Még hörgött a fegyver. Bűntudat s szorongás képében álltál az új elébe; csak remélni merted, hogy fölfelé mélyül jövőd meredélye. De tavasz, tavasz volt, fölszállt a füst és oszlott a gyötrelem. Üj kor nyitánya volt, fölszállt a füst és oszlott a gyötrelem. Új kor nyitánya volt — tudod — ma már történelem. Határ, mint Héraklész oszlopa és törvény, akár a gravitáció. Szabálya szétfolyt a hajszálerekben, — már meg nem másítható. Töprengtél olykor: véletlen ajándék, vagy görögtűz, tapsvihar, térzene ? De ünneped mélyén izzik a dúsabb igazság: muszáj-sors alkonya: magad-gyarapító tetteid kezdete. Üzérek, merénylők, önös kis basák után vedd végleg birtokodba egyetlen léted talpazataként. Belőle magasodva emelt fővel állhatsz e viharvert földön — jöjjön akármi. Gerinced: Közös Rend erkölcse segítsen emberül megállni. 9