Budapest, 1975. (13. évfolyam)

3. szám március - Hajdú Tibor: Károlyi Mihály hazatérése

„Az angol nép tudja, hogy mit jelent a háború, és tudja, hogy a győzelmet az oroszokkal együtt vívták ki. A különböző fehér emigráns (lengyel, magyar stb.) ábrándozóknak befellegzett. Franco is pakolhat — írta Garbai Sándornak a 45 júliusi választás után. — Ezentúl az európai baloldal két oldalról remélhet támogatást." Hamarosan rájött, hogy az angol külpolitikát a választás eredménye nem befolyásolja s egy megosztott Európa másik felébe tér haza, átlépve a megnyíló szakadék fölött. Kihallgatást kért az új angol külügyminisztertől, aki csak november 30-án fogadta. Bár Bevin igen barátságos volt, Károlyit arról győzte meg a találkozás, hogy az új angol kormányt nem érdekli Kelet-Európa, legfeljebb szovjetellenes külpolitikája függvényében. Nem sokkal ezután Jászinak írt levelében fejtegeti: a nyugat még mindig a feloszlatott Kominterntől, a világforradalom évtizedek óta aktualitását vesztett külpolitikájától fél, pedig a szovjet külpolitika irányítói mindent megtesznek ,,azért, hogy megnyugtassák a kapitalista világot, hogy nem kell tőlük félni. De könnyebb egy megvadult oroszlánt megnyugtatni, mint a haldokló aranyborjút." Az éleződő nemzetközi helyzet ismeretében is szívesen vállalta volna a londoni magyar követséget. Ám a megbízatás helyett Bede István érkezett meg, mint új követ, Károlyi nagy megütközésére, aki egy percig sem bízott a szociáldemokrata tagkönyvvel felszerelt horthysta diplomatában. Bede adta át újév után Rákosi, Szakasits és Nagy Ferenc (utóbbi akkor a Nemzetgyűlés elnöke) hazahívó leveleit. Rákosi a maga módján szívélyes hangú levelében („egyszerűen érthetetlen, hogy miért nem jöttél még haza") közölte: szívesen adnak diplomáciai megbízatást, de előbb néhány hétre legalább haza kell jönnie tájékozódni. r Éppen ekkoriban került napirendre itthon a köztársaság kikiáltása s elnökének megválasztása — bár erről nem esett szó a Bedével küldött levelekben. Károlyi környezetében természetesnek tartották volna, ha az első magyar köztársaság elnökeként hívják meg, mintegy a demokrácia kontinuitása szimbólumaként. Lehet, hogy valóban Károlyi lesz az elnök, ha jóval előbb hazatér. Az elnöki szék betöltését azonban a koalíciós politika egyensúlya határozta meg. Miután a kisgazdapárt vezetői nem tudtak ellenállni a kísértésnek, hogy kierőszakolják az 1945 novemberi választásokat és learassák saját híveik mellett a régi rendszer még népes táborának „demokratikus" szavazatait, a választás után a baloldali pártok tömörülésre kényszerültek s velük szemben nem mertek ragaszkodni a hatalmi viszonyoknak „győzelmük" arányának megfelelő megváltoztatásához. Viszont éppen ezért, szépségflastromként, mégis a kisgazdapárt vezérét, Tildy Zoltánt illette az elnöki cím. S miután a reakció feje, Mindszenty bíboros (aki 1945-ben megüzente az angoloknak, hogy Károlyira semmi szükség itthon) még Tildyt sem látta volna szívesen elnöknek, s pártbeli riválisát, Nagy Ferencet támogatta, érthető a munkáspártok óvatossága. S az is, hogy a szociáldemokrata párt vezetőségében személyes híve, Böhm Vilmos mellett éppen nem a balszárny képviselői karolták fel Károlyi kandidálását — a koalíció megbontásának reményében. Ebben a helyzetben Károlyi — hazatért hívei: Böhm és Bölöni György sürgetése ellenére — jobbnak látta Angliában kivárni a köztársaság kikiáltását. Károlyi tulajdonképpen örült, hogy megszabadult az elnöki széktől, mely számára csak díszes teher lett volna. Sietett táviratban üdvözölni Tildyt, akit egyébként kevéssé becsült. „Miután rólam van szó, bajosan mondhatom, hogy jobb lett volna, ha engem választottak volna meg köztársasági elnöknek — írja az elnökválasztáson felháborodó hívének, a Kanadában élő Czakó Ambrónak. — A történelmi jogfolytonosság szempontjából talán igaza van, de ha alaposabban szemügyre vesszük a történelmi helyzetet, kedvezőbbnek tartom, hogy a legnehezebb időszakot a koalíción belül a jobboldalnak is végig kell csinálni. . . s így visszavonhatatlanul kompromittálva van abban, ami ma Magyarországon végbemegy." Éppen Károlyi külföldön maradt hívei között többen voltak, akik nem rosszindulatból, de saját mentalitásukból kiindulva valamiféle sérelmi politikát sugalmaztak Károlyinak. Egyesek azt kívánták, hogy memorandumban kösse ki hazatérése feltételeit, elsősorban formális rehabilitációját. Angliai hívei közül — a kommunisták mellett — elsősorban Polányi Károly sürgette feltételek nélküli, gyors hazatérését. A köztársaság kikiáltása után hamarosan elfogadták a Károlyi rehabilitálásáról és vagyoni kárpótlásáról szóló törvényt. A nagy emigránsok: Rákóczi és Kossuth ezt nem érhették meg életükben. Az élőknek nehezebb igazságot szolgáltatni, mint a holtaknak: Károlyi most már úgy érezte, hogy emelt fővel térhet haza. „Egy összeomlott, sivár Magyarországra, emlékeim temetőjébe térek vissza — írta az indulás előtt Jászinak. — A viszontlátás, éppen, mert nagyon szeretem azt az országot, szörnyű lesz." ^^ félelem a viszontlátástól csak a határ átlépéséig tartott. Nem az üdvözlő beszédek, a díszszázadok, az ünnepélyes fogadtatás — Bécsben, a határon, Budapesten — nyugtatták meg, hanem a vitalitás, az élre került fiatalság optimizmusa, amely mindenütt uralkodott, községházától a parlamentig. Megkönnyebbülve látta, hogy a fasizmus mérge nem szívódott fel olyan mélyen és gyógyíthatatlanul, mint ő hitte-félte. Jól látta az igazi bajokat is — mindig jó szeme volt a rosszra —, még nem döntötte el, végleg itthon marad-e, de teljesen azonosult a romokon dolgozó országgal. 1946. május 10-én a nemzetgyűlésben a pártok nevében Bartha Albert, Buchinger Manó, Nagy Vince, Rajk László és Veres Péter üdvözölték. Károlyi meghatottan köszönte meg az ünneplést: „Bevallom, sokáig már-már azt hittem, hogy én is szaporítani fogom azoknak a számát, akiknek eszméi csak haláluk után diadalmaskodnak." Hosszan, melegen emlékezett meg 1918-as harcostársairól, de figyelmeztette híveit: ő „többé nem károlyista", szakított az emigrációban a radikális polgári demokrácia eszméjével. Nem titkolta aggályait sem: „Természetesen szerettem volna, ha a magyar nép jobban tudott volna hozzájárulni a felszabadításhoz: szerettem volna, ha partizánhadseregek létesülnek Magyarországon, és ha a rezisztencia erősebben tudott volna kifejlődni. Én ennek külföldön mindig szószólója voltam, onnan kértem a magyarokat, hogy ne küzdjenek a Vörös Hadsereg ellen, hanem ellenkezőleg, álljanak annak soraiba . . . Jobb lett volna a magyarság szempontjából, ha ezt a felszabadítást inkább tudtuk volna magyarossá tenni, és jobban belefolyunk a küzdelembe." Beszéde nagyobb felében az új Magyarország külpolitikai helyzetével foglalkozott — nem ok nélkül: „ ... az orosz orientációnak voltam híve, voltam geográfiai híve is, mert akkor is oroszbarát voltam, amikor Oroszországban cárizmus volt és amikor én még itt gróf voltam" (miután akkori külpolitikájának alapja a németellenesség volt). „Képzelhetik, hogy mennyivel lelkesebb híve lettem ennek az orosz orientációnak, amikor Lenin jött és megalkotta az új Oroszországot!... Itt hivatkozom arra, amit Napoleon mondott, hogy a külpolitikának és a szövetséges-szerzésnek a geográfia az alapja. Hiába szeretem én, vagy szerethetjük mi a kínaiakat, egy magyar— kínai szövetség lehetetlen. így áll a helyzet a nyugati államokkal is, de mindamellett tőlük inspirálódnunk kell." S miután nyugaton sokan vannak, akik ellenségei a két világrend békéjének, „nekünk, magyaroknak küzdenünk kell minden eszközzel, hogy összehozzuk, megkönnyítsük az orosz és angolszász világnak ezt a találkozását." Néhány nappal később, 1946. május 15-én Károlyi elfoglalta helyét Budapest törvényhatósági bizottságában. Olt Károly, a törvényhatósági bizottság alelnöke üdvözölte. Károlyi meghatottan mondott köszönetet : „ez a választás nemcsak kitüntetést jelent, hanem őszinteésmélyörömetokoz, mert egész életemben össze voltam forrva Budapesttel. Budapest nemcsak születési helyem, hanem Budapest inspirálta családomat, inspirált engem: én a forradalmi Budapestnek vagyok az unokája. Az 1848-as tradíciók nemcsak történelmi tradíciók nálam, hanem családiak is ... Budapest mindenkor nemcsak Magyarország szíve volt, hanem a progresszív Magyarországnak a központja. Innen indultak ki. . . az igazi progresszív eszmék, innen indultak ki Petőfi és Kossuth mozgalmai, azért, hogy megdöntsék a Habsburg abszolutizmust. Innen indult ki később 1918 is és — amint helyesen mondta az elnök úr — ezt a két dátumot többé nem lehet egymástól elválasztani. De tovább megyek: 1945-öt sem lehet elválasztani ettől a két forradalomtól. A forradalmak követik egymást és olyanok, mint a tenger; amint az olaszok mondják: a tenger mindig változik és mégis mindig ugyanaz. Budapestből új várost kell létesíteni, új és hatalmas várost. . . Budapest lévén Magyarország szíve, innen kell, hogy jöjjön az impulzus nemcsak Budapest felépítésére, de a falvak felépítésére is... fel fogjuk építeni Budapestet és Budapest fel fogja építeni Magyarországot." 30