Budapest, 1975. (13. évfolyam)

3. szám március - Vargha Balázs: Illés Endre találatai 3.

közgazdasági rovatvezetője a második úr. Ő is felsorakoztatja a maga újdonságait. A harmadik úr nem úr, hanem hölgy. Egy divatszalon tulajdonosnője. Majdnem a társasághoz tartozik. Ő a szalon és a társaság híreivel kedveskedik. A negyedik egy író. Pipiskedő, finom író. Apró termet és gyermeki kedély. Mindig olyan nett, mintha skatulyából emelték volna ki." Neki azt mondja a vezérigazgató, akit borotválnak: — Tiz mondatot Proustról. És az író tíz mondatban ismerteti a nagyhatalmú igazgatóval Proustot. A gróf, akiből szintén nem lesz már darab soha, még ennyit se szól a tervezett első jelenetben. „Gazdag, zsúfolt hálószoba. A szobában három stílus keveredik: XVI. Lajos, a directoire és az empire egymáshoz illő bútorai. Függönyös ágy. Befüggönyözött ablakok. Kora délelőtt. Belép az inas, baljában hatalmas reggelizőtálca, jobb kezével hangtalanul nyitja és csukja az ajtót. A táfeát leteszi az egyik asztalkára, az ablakhoz lép, óvatosan, résnyire elhúzza a függönyt. Most visszatér az asztalkához, virágmintás, vékony porceláncsészébe tölti a teát, természetesen angol teát, a tojástartó edény gőzölgő vizéből kiemel egy tojást, feltöri, a sárgáját és a fehérjét pohárba tölti, összekeveri, majd a tálcára helyezeti tojással és teával odaáll az ágy mellé, elhúzza a függönyt, és halkan beszól a sötétbe: - Jó reggelt, méltóságos gróf úr. Csend. Az ágyban egy férfi fekszik. Nem felel. Az inas most beljebb lép, szorosan az ágyhoz áll, és megismétli: —Jó reggelt, méltóságos grófúr. Az alvó férfi nem felel. Nem is néz fel, csak kinyitja a száját, és az inasa kinyitott szájba önti a tojást." Ennek a kétszeresen megbukott drámahősnek az iratgyűjtőjét azzal vette elő Illés Endre, hogy Dürrenmattal vitatkozzék. Dürrenmatt azt írta a Fizikusok utószavában: „Drámáim alapja sohasem egy tétel. Mindig egy történet." Illés Endre viszont sem a tételt, sem a történetet, hanem az embert teszi drámai vizsgálat tárgyává: „Egy embert bemutatni, megpörgetni, felemelni, elbuktatni, s ha kell, felboncolni — mindig izgalmasabb feladat . . . Ez azonban egyelőre nem elegendő magyarázat arra, hogy miért nem vitte végig ennek a bankárnak és ennek a grófnak á színpadi boncolását. Mégis a Dürrenmatt-pedzette történet hiányzott volna ehhez a két figurához, azért nem nőttek fel drámahőssé ? Azt hiszem, inkább a távolság volt túl nagy: tőlük az íróig. Mert még a legellenszenvesebb, a személyiségétől legtávolabb álló hősébe is a maga vérét ömleszti át a drámaíró. A Proustról tíz mondatnyi referátumot parancsoló bankárral, a lágytojást szájába töltögettető ifjúval egyetlen kapcsolódási pontja nem volt a szerzőnek. Haynal Kristóf viszont, a „tegnapi sznob", a Homokóra főszereplője színpadra kerülhetett, holott egyénisége talán még viszolyogtatóbb, mint a bankáré, környezete geilebb, mint a grófé. Miért vált be drámahősnek ez a nárcisztikus zeneszerző? Mert teleszívta magát, vámpírként, írója vérével. Még Illés Endre kedves Stendhaljából is tud idézni. És milyen jót, milyen őhozzá illőt: „To the happy Few." Aztán még Rilkéből, Dantéből, Horatiusból, mindenkiből. Ennyi kell, nem több, a szerző és hőse közösségéből. A többi nem is boncolás: viviszekció. Haynal Kristóf dolgozószobája természetesen kerek, ablaka ólomkarikás, függönye mitológiás gobelin. „A két ablak között kínai paraván, fekete alapon növények, sárkányok, hegyek. De a díszítés alig látszik, mert a paravánt elborítják az odaerősített fényképek, levelek, táviratok, rajzok, zsinóron lógó apró tárgyak — az egész paraván zizeg és libeg. Haynal •)emlékfal -nak nevezi. Az emlékfal előtt helyezkedik el a lenyűgöző asztal, átmenet a gótból a reneszánszba; négyszögletes és monumentális. Itt dolgozik Haynal. Az asztalon egy kétágú és egy háromágú gyertyatartó gyertyákkal; egy ezüst szobrocska: makrancos teve; kisebb-nagyobb homokórák. Az asztalhoz összecsukható Savonarola-szék tartozik." Haynal Kristóf egyébként jogos örököse az írói életműben ama meg nem írt grófnak. Annak az inas, miután szájába kanalazza a lágytojást, ezt jelenti: — Ahogyan rendelni méltóztatott, Orange pekoe-t forráztam. S önti a méltóságos szájba az első kortyot. Ez a tea itt csak színező motívum. A Homokórában viszont megkapta drámai helyét. Haynal Kornél, mikor kis és nagy aljasságai fejére gyűlnek, s magára marad, becsöngeti az inasát (természetesen asztali csengővel): „György, soron kívüli teát kérek. Assamot forrázzon, nagyon feketére. Tíz perc." Hogy valaki az angol teát szereti, nem különösen jellemző. De aki az élete összeomlása utáni pillanatban így rendel teát — az gyógyíthatatlan sznob. ,,A mi Budánk" A felszabadulásról, az első budai színielőadásról írt emlékezésében nevezi így Illés Endre azt a városrészt, amelynek évtizedek óta lakosa és rajongója. Egy régi elbeszélésében írta: „Évek óta készülök rá, hogy megírjam a gellérthegyi utakat, azzal a közvetlen pátosszal, fénnyel, áradással, ahogyan Respighi vallott Róma fenyőiről és kútjairól. Az árnyékos Kelenhegyi út — merész fordulóival, titkon domború hátával, óriás vadgesztenyéivel — nem is marad mögötte a Via Veneto mél t óság teljes hömpölygésének.'' Hogyan lehet legjobban birtokba venni egy szép hegyet ? Szerelmes kószálásokon. „ ... ha elmentünk a Minerva utca mellett, mindig besétáltunk kelepcéjébe; soha fennköltebb és együgyűbb zsákutcát! A Pipacs utca nevét oly hitetlenkedve és gyönyörködve olvastuk, mintha házszámok helyett egy-egy Szinyei-Merse tájkép lógna a kapucsengők fölött — minden sétánkon csak szorongva tudtunk a Pipacs utcához közeledni, hátha ellopták éjszaka a nevét. A Somlói úton egy csodálatos levélszekrény pislogott, egészen más volt, mint városbeli testvérei, kulcsra nyílt és a hivatalos közegek is úgy akasztották a kicsi, otromba, megható ládikát a kertfalra, jó magasra, akár egy madárkalitkát. A Himfy lépcső a nyaktörő versenyfutásoké volt, az eldugott Bakator utca a hógolyózásé, a Mányoki út a tízméteres keskenyfilmeké.'' A Gellérthegynek és környékének minden utcájáról, közéről, lépcsőjéről, zsákutcájáról őriz emléket, történetet, megfigyelést, nem is egyet. Itt aztán nincs két egyforma utca. Mindegyiknek egyénisége, jelleme van. Mint például a Himfy lépcsőnek, ahol egyszer valamelyik erkélyről rákiáltott egy pici, négy-ötéves lány: — Vigyázz, felnőtt! És a nyelvét is ráöltötte a teinőttre. A történetet így kezdi: „A Himfy lépcsőn jöttem le a Gellérthegyről. Ez a kis utca, melyet a Kesergő szerelem költőjéről neveztek el, félig lépcső, félig villasor. Előbb nyugtalan lelkiismeret tel, magas lépcsőfokok vad esésével iramodik a mélybe, mint egy fiatal,játékos puli, aztán váratlanul nyugodt, enyhe lejtésű, derűs villasorrá válik. Akkoriban itt egy jóvonalú, nagyon kívánatos, új lakóházat építettek. Hónapokig meszesgödrök, homokhegyek, deszkaállványok tették himlőhelyessé az utca sima arcát, de néhány napja mindez eltűnt, s a nyári fényben út ragyogott frissen, gyűretlenül, vakítva az új ház. Nem hivalkodóan volt új, mint egy új ruha. Inkább azzal a kellemes festékszaggal és hűvösséggel, mint egy új játékszer vagy egy új könyv. Rokonszenves volt. Még alig lapoztak bele, a rugóját éppen most húzták fel" Mi, akik — Dantéval szólva — túl vagyunk felén amaz útnak, tudjuk, hogy ennek a gyűretlen frisseségnek legteljesebb ellentéte volt mindaz, ami itt 1945 tavaszán látszott. A sáros, mocskos látványba nem volt könnyű belelátni akkor a tündöklő lényeget. A mostani gyerekek, de a fiatalok is, akiknek már ez történelem, inkább csak a fényét látják annak a tavasznak. Ezért érdemes időnként rámutatni: mit láttak akkor a pincéből feltámolygók. „Délelőtt tízre végre felöltöztem, és kiléptem a szétroncsolt, besározott gellérthegyi kertbe. Még erősen szédültem, néhány lépés után meg kellett kapaszkodnom — egy tábori telefon kifeszített vastag, vörös huzala tartott meg egyenesen. Hétfő volt, február tizenkettedike, 1945-ben. A kertet lövészárok hasította át; csak néhány napja áshatták, én most láttam először. A ferdén futó árok egy-egy hajlatánál kőhalom és vastag kavicskupacok." Egy hónappal később is vigasztalan képet mutatott a budai hegyvidék: „Az utcákon már nem feküdt halott, de a romok alatt még tízen és százan. Nagy, márciusi sár, és édes, émelyítő szél. A halott házak még kettészakítva, leomolva; az élők mind zúzott homlokuak, a legtöbbjük még eszméletlen. Roncsok és árkok; s megint csak roncsok és újabb árkok. Utcák, terek, romok aszimmetriája: bombatölcsér, lezuhant vezetékek, kidőlt oszlopok és a tetőről hulló cserepek. És mindenütt: kétségbeejtő sár, agyagos, nehéz, sűrű sár, sár." De csak egy kicsit kellett feljebb emelni a tekintetet a földről, a sárról: új tünemények biztatták az élőket: „ ... itt a szabadban egyszerre minden valószínűtlen volt. Egészen valószínűtlen a roppant nagy csönd — mintha egy idegen csillagról került volna ide. Valószínűtlen a sápadt, egészen fiatal fény vagy inkább csak néhány nyurga fényszál a levegőben, és olyan pici fénycsomók a sáros földön, mint a friss rügy bői bújt tavaszi levelek. De legvalószínűtlenebb volt, hogy valami félelmetes elmúlt; hogy az ember megint kiegyenesedhet." 23