Budapest, 1974. (12. évfolyam)

2. szám február - Csorba Csaba: Középkori budai mesterjegyek II.

Óntányér George Hübner mesterjegyével (1530 körül) Középkori budai mesterjegyek II. Ón céhkupa mesterjeggyel, Neisséből (Bakos Margit felvételei) Ötvösök, ónművesek könyvkiadók A budai mesterségek különálló csoportját képezi az ötvösöké, az ónműveseké s a XV— XVI. század fordulóján megjelenő könyvkereskedőké, könyvkiadóké. Az ötvösök voltak a középkor legmegbecsültebb mesteremberei. A királyi udvar és vele együtt jelentős főnemesi réteg budai tartózkodása nyilván sok ötvöst is vonzott a városba. De nemcsak a nemesség, hanem a gazdag polgárság is bizonyára bőven adott munkát az ezüst és arany mestereinek. S mindez a sok szépség semmivé lett. A török kor másfélszáz éve alatt minden elpusztult, elkallódott, a remekmunkákat beolvasztották. A rejtett kincsekből talán még mindig őriz a föld mélye jó néhány darabot. Ki tudja akad-e olyan szerencsés ember, aki valaha megtalálja őket? A szegényebbek ezüstje az ón volt. Az ónedények a XV. századtól egész Európában nagy közkedveltségnek örvendte!'. Nálunk az ónművesség a XVI —XVII. században élte virágkorát. Különösen a reformátusok készítettettek szívesen egyházi edényeket ónból. Mind az ötvösök, mind az ónművesek bélyeggel látták el készítményeiket, nagyjából a XVI. század elejétől kezdve. A budai mesterek is bizonyára hasonló szokást követtek, mint a kassaiak, brassóiak és más céhek tagjai. Az öivösök és ónművesek jele is kettős volt, akár több más mesterségé: egyik volt a városi címer, a másik a mester egyéni jegye. Az ötvösöket a XVI. századtól szigorú előírások kötelezték a mesterjegy feltüntetésére. Általában ? kész árut, melybe beütötték az egyéni jelet, a céh felülvizsgálta, s ha a minőség megfelelő volt, belenyomták a város jelét — csak ezután lett eladható, így őrködtek azon, hogy csak jó minőségű áru kerüljön a piacra, s a céh jó hírneve megmaradjon. A XVI-XVII. században egyébként a jelek jellegükben kezdenek megváltozni. Fokozatosan átalakulnak a ma is használatos monogrammá, tehát már nem egyeznek a családi címerekkel. Az ötvöscéhek különösen ügyeltek arra, hogy számon tartsák minden tagjuk egyéni jelét, 39