Budapest, 1974. (12. évfolyam)

2. szám február - Vargha Balázs:Nagy László helikoptere II.

A Pen Klub 1971. évi budapesti közgyűlésén IRODALMI VÁROSKÉPEK Vargha Balázs Nagy László helikoptere II. 20 Megcsendül a város... Ismerték, méltatták már a verseit. De akkor még egyet sem írt Pestről. Mintha még mindig otthon lakna, onnan küldené a verseket a szerkesztőségekbe. Mintha csak kényszerű tartózkodási helyéül jelölték volna ki a fővárost, remélhetően csak rövid időre, ami alatt nem érdemes más hangra átváltania. Valahogy, valamikor, jóval túl már a századik versén, mégiscsak ki kellett lépnie a vers-faluból. Az álomfaluból, ahova minden versében hazajárt Pestről. József Attila szavával tudta kimondani az első szót a városról. József Attiláéval, akit a kezdet kezdetétől a legnagyobb költőnek ismert, s akinek példájára, végzetére már diákkorában rémülten gondolt: adhatja-e alább őnála, a kifordult csigolyájúnál? Csak szólhatnál, hogy érdemes! Mert csontom, vérem belerémül, végzetedhez ha én állítok végül józan zárómérleget. (József Attila!) De ezt csak később írja meg Attiláról, a,.legfényesebb árvá"-ról. Legalább tizenöt évet kell viszszafelé mennünk ama bizonyos első szóig, amit a városról kimondott. Esti égbolt alatt, vetés szélére heveredve. Tehát megint otthon: Virágzó rozson a szél habot vert, én a szélén lehevertem. Hallgató fülemre harmat cseppent s megcsendült a világ bennem. Óriás szövőgyár volt az égbolt, sürgő orsó minden csillag. . . (Virágzó rozson) A harmatcsepp varázsütésére megcsendülő világ: József Attila világa. A gépeké, amelyek a Külvárosi éjben holdfény-fonálból szövik képzelt kelmévé a szövőnők álmait. Itt viszont a csillagok orsóján készül az égbolt sugárszövete. A falusi égbolté. Mert a versnek nem színhelye, csak ékesítő motívuma a város. Ám egy látomás, akár egy metafora nem lehet-e erősebb, mint az eredeti, versbeli színhely? Ahogy eddig a kollégiumi vaságyon hajókázott vissza éjszakánként Iszkázra, úgy most az iszkázi éjszakát álmodja át várossá, gyárrá. De — egyelőre — irodalmi látomássá. Nem a valódi városba álmodja vissza magát, ahonnan hazalátogatott, hanem József Attila költészetébe, ahol eleve otthon van. Gyengeségből erő Évek teltek el megint: verssel mérve jó ötven versnyi idő. Akkor indult csak el Pest költői felfedezésére. S akkor kezdte végre elereszteni az addigi idegenvezetőknek, költő-elődeinek kezét. Most gyenge vagyok — ebben a versében nemcsak a városszéli táj idézi József Attilát, nemcsak a szófűzés, hanem a költői magatartás is: Hajamat itt zilálja szél, a városvégi, a kültelki. A szív itt nagy reményben él s ha kell, hát vakmerő tud lenni, Tudom, bár nem nagy örömöm, kenyér hogyan jut itt a szájig. Hogy lenne ehhez is közöm, elkínozott a sors idáig. Egy lángszín lepke itt sajog s piheg, mert elpilledt a szárnya. Most gyenge vagyok, hallgatok, — dohog a gyár, zokog a hársfa.