Budapest, 1974. (12. évfolyam)

2. szám február - Dr. Horváth Miklós: A várostörténeti muzeológia néhány főbb kérdése

így Budapesten is probléma azonban a régészeti leletek feltárásának, megtartásának és az új épüle­tek tervezésének, felépítésének összehangolása. Miben és hogyan jelentkeznek ezek a problémák ? 1. A várospolitikának lényeges és teljesen ért­hető célkitűzése, hogy minél gyorsabban és olcsób­ban építse fel az új lakótelepeket, közműveket, gyárakat a régi, lebontott városrészen. 2. A várostörténeti muzeológiának mint tudo­mánynak, és a régészetnek mint tudománynak tel­jesen érthető célkitűzése, hogy a régi, lebontott városrészen teljes egészében feltárja, megtartsa és bemutatásra alkalmassá tegye a régészeti lele­teket. 3. Míg a modern ipar korszerű gépekkel fel­szerelten épít, a régész — enyhén szólva — „kis­ipari" módszerekkel dolgozik. így szinte lehetet­len megfelelő gyorsasággal feltárni valamilyen régészeti leletet, amely például a közművesítés során géppel ásott árokban kerül elő. Ehhez az építkezéssel hosszabb időre le kell állni, ami ko­moly többletkiadást jelent az építkezőnek. 4. A szanálás utáni régészeti kutatás megközelí­tően pontos képet adhat a teljes feltárás irányára. Hangsúlyozni kell azonban, hogy csak megközelí­tően pontos irányt; a régész sem láthat a föld mélyébe. Éppen ezért fennáll az a helyzet, hogy még az építkezések megkezdése után is előkerülhet mind a tudomány, mind a várostörténet szem­pontjából jelentős régészeti lelet. Ilyen esetekben feltétlenül számolni kell az építkezés áttervezé­sével. A felsorolt főbb problémák mutatják, hogy a város történeti múltjának tárgyszerű feltárásához, megtartásához is ugyanaz a három dolog szük­séges, ami Montecuccoli szerint a háborúhoz: pénz, pénz és pénz. Ebben a tekintetben is meg kell teremtenünk a konvergenciát az urbanisztika és a várostörténeti muzeológia között. A város­vezetésnek, sőt a kormányzatnak is olyan pénz­ügyi alapot kell biztosítania, amellyel a felsorolt problémák megoldhatók. Szabadjon itt megemlítenem, hogy a Szovjet­unióban és Bulgáriában hogyan oldották meg ezt a nehéz kérdést. Mindkét szocialista országban minden építkezési beruházó szervet köteleztek rá, hogy az építkezési költségvetés megtervezésekor az összberuházás 0,003 ezrelékét régészeti ásatás­ra biztosítsák, függetlenül attól, kell-e az építkezés helyén régészeti kutatást végezni, vagy sem. Ennek a kormányintézkedésnek köszönhető, hogy mind­két szocialista országban a régészeti kutatás mind mennyiségileg, mind minőségileg (gépesítést is értve alatta) világviszonylatban az élvonalba ke­rült. Várostörténeti szempontból néhány gondolatot vetek fel a régészeti leletek bemutatásának mód­szeréről, különös tekintettel arra, hogy a tárgyak­ból mint forrásanyagból a szemlélő és a tudomá­nyos kutató egyaránt következtetéseket tudjon le­vonni. Hazánk fővárosa egyike azon szerencsés váro­soknak, ahol a régészeti leletek a város történeti korszakainak kontinuitását számos helyen doku­mentálni tudják. Budapest történetéből pregnáns példát szolgáltatnak erre az Óbudán most folyó régészeti feltárások. Közel másfél századig tartott a hazai és nemzetközi tudományos vita arról, hogy tulajdonképpen hol terült el a római Duna -- Rajna limes rendszer egyik legjelentősebb katonai erőd­városa, az aquincumi légiós táborváros. A Főváro­si Tanácsnak az a határozata, hogy Óbudán új lakótelepet épít, megadta a választ a szinte könyv­tárnyi irodalomra! A feltárás azonban nemcsak ezért bír felmérhe­tetlen tudományos jelentőséggel mind hazai, mind nemzetközi szempontból. Az ásatások során arra is fény derült, hogy a római katonai városra és útjaira épült a korai és késői magyar középkor városa és útjai. Sőt, a kontinuitás tovább tart: ez utóbbin épült az újkori óbudai település és utcái­nak jelentős része; most pedig szocialista főváro­sunk egyik legnagyobb városrésze épül ugyanazon a helyen. A várostörténeti muzeológia számára mind a tudomány szempontjából, mind a történeti múlt bemutatásának ideológiai hatása szempontjából nélkülözhetetlen ennek a kontinuitásnak világos érzékeltetése, megtartása. A várostörténeti muzeológiának ugyancsak fon­tos módszertani kérdése, hogy mennyit és hogyan mutassunk be a régészeti leletekből. Sok évi ta­pasztalat bizonyítja, hogy az úgynevezett régé­szeti „csonkok" bemutatása semmitmondó a köz­művelődés, a tudomány és a hazafias nevelés szempontjából. E három követelmény jegyeit csakis az összefüggő, felmenő falakkal bemutatott régészeti leletek hordozzák magukban. Valószínűleg érhet olyan szemrehányás, hogy a régészet tudományát alárendelem a várostörté­neti muzeológia diszciplínájának. Ez távol áll tő­lem; az ilyen törekvés tudománytalan volna. Arról van szó, hogy a város történetét a tárgyi, tehát há­romdimenziós bemutatás révén, a tárgyat pedig mint történelmi forrásértéket közelítjük meg. Ebben az esetben viszont, a dolgok dialektikája szerint, a régészet és a várostörténeti muzeológia szervesen kapcsolódnak, sőt egybefonódnak. Szabadtéri múzeumok, régészeti parkok A várostörténeti muzeológiának és a régészet­nek ez a konvergenciája egyúttal érinti a mai, mo­dern városrendezés problémáját is. A levegőszen­nyezettség korszakában fontos feladat, hogy minél több „zöld folt" legyen a városokban. Ehhez segít az összefüggő régészeti leletek bemutatása parko­sított „szabadtéri múzeumokban". Nem lehet mellékesnek tartani azt a városképi esztétikai követelményt sem, hogy a hatalmas lakótelepek, épületkolosszusok monotonságát meg tudjuk bontani a régészeti parkokkal. Érintettük, hogy a városfejlesztés megköveteli az elavult, a régi s így a korábbi várostörténeti korok épületeinek a lebontását. Ezek a „szanálá­sok" a várostörténet hozzánk közelebb eső száza­dainak (XVII., XVIII., XIX., XX. század első felének) tárgyi emlékeit semmisítik meg. Város­részek épületei, utcák tűnnek el. A muzeológusok tudományos és hivatásukból fakadó erkölcsi köte­lessége ezeknek a megörökítése. Hadd hivatkoz­zam tisztelettel a nagy magyar gondolkodóra és a munkásmozgalom kiváló alakjára, Szabó Ervinre, aki a filmet már a századfordulón a muzeológia nélkülözhetetlen eszközének tartotta. Az ő tudo­mányos előrelátását az urbanisztikai szükségesség igazolta. A lebontásra kerülő épületeket, város­részeket, azok panorámáját filmezni és fotózni kell; tudományosan feldolgozva kell a múzeumban el­helyezni, kiállításokon felhasználni. Vannak nézetek, s nem kis számban, amelyek szerint csak a művészetileg értékes épületeket kell megörökíteni. Ezekkel a nézetekkel messze­menően nem lehet egyetérteni. Kétségtelen: a művészeti szempontból értékes alkotások megörö­kítése nélkülözhetetlen, szerves része a város kul­túrtörténetének. A város történetét azonban azok a művészetileg nem jegyezhető épületek is jelen­tik, amelyek az adott kor fejlettségéről, életmód­járól, ma már nem létező foglalkozást űzők lakás­viszonyairól, nemzetiségi, társadalmi viszonylatai­ról stb. vallanak. A tárgyak történeti forrásértéke A várostörténeti muzeológiának az urbanizáció­val kapcsolatos fejlődési irányát az jelzi, hogy nap­jainkban egy újabb múzeumi tudományszak van kibontakozóban, mint a történettudománynak is egy műfaja: a háromdimenziós tárgyaknak mint történeti forrásoknak vallatása. (Ide értve a tárgya­kat megörökítő „kétdimenziós" filmeket, fotókat is.) Ezért jelent a múzeumi kiállítások tartalmi és formai megoldásában reneszánszot az erő­teljesebben háromdimenziós történeti (e fogalom alatt értjük az ipartörténeti tárgytól az életmódi tárgyig terjedő széles skálát) emlékekre támasz­kodó kiállítás. A teljességre való törekvés nélkül szabadjon felvetni néhány gondolatot. Hogyan lehet a tárgy történeti forrás, konkrétabban: mi az a sajátos útja-módja a tárgy kiválasztásának, vizsgálatának, bemutatásának, hogy az az „igénytelen" tárgy olyasmit mondjon el, amit iratból, elbeszélő for­rásból nem lehet megtudni ? — Forrásértékű a tárgy, ha azt a saját fajtájának legáltalánosabban vett technikai-formai fej­lődésében vizsgáljuk. Sajátos forrásértéket hordoz a tárgy, ha azt funkciójában, alkalmazásában elemezzük. Ha a két forrásértéket együttesen nézzük, akkor a tárgyat egyrészt az azt előállító termelési tech­nika szemszögéből, másrészt a felhasználó társa­dalom osztályviszonylataiban mint történeti ter­méket mutatjuk be. E módszer alkalmazásával elsősorban az utolsó 100 — 150 év felszaporodott, erősen differenciált s még részben közvetlenül is gyűjthető tárgyi anyagából lehet megközelíteni azt, ami egy adott korban valamely területre, vala­melyik osztályra, rétegre a legáltalánosabban jellemző. A tárgyi emlékek a társadalmi tudat szférájá­ban is választ adnak olyan kérdésekre, amelyekre eddig csakis irodalmi vonatkozásban kaptunk feleletet. Például a nemzeti érzés koronkénti megnyilvánulásai nyomon követhetők s bemutat­hatók a mindennapi élet ezernyi apró tárgyain is. A munkássors reális ábrázolása A várostörténeti muzeológiában még ki nem használt lehetőség a munkássors ábrázolása. A pártélet lenini normáinak helyreállítása, az MSZMP kultúrpolitikája fedezte fel azt a látás­módot, amelyben a munkáshős kimozdulhatott a panoptikumszerű bemutatás konvencióiból, és mint egy új, szocialista életforma drámai alakja állhatott a néző elé. Nemcsak a viaszbábszerű ábrázolási módot, a „munkás-pozitív hős" elő­ítéletet kellett ennek érdekében megszüntetni, hanem le kellett küzdeni azt a belső ellenállást is, ami miatt — a sematizmus ellenhatásaként — csak kevesen mertek munkástémához nyúlni. És meg kell küzdeni egy olyan „modernizált" előítélettel is, amely a munkásábrázolásban az általánosítás híve: eszerint a munkás éppen olyan hős, mint bármely más „kisember". Fontos tehát, hogy kiállításaink minél szélesebb skálában, minél több tárggyal ábrázolják a munkás­életmód alakulását, negatív és pozitív fejlődését, mélyen beágyazva a város történetébe. * Tanulmányunkban a várostörténeti muzeológia néhány problémáját vetettük fel és próbáltunk azokra választ keresni. A Budapest egyesítésének too éves történeté­ről készült kiállítás már a most kialakulóban levő várostörténeti muzeológia diszciplínájának új tartalmi-módszerbeli megvalósítására törekedett. Háromdimenziós tárgyakkal, eszközökkel, illetve azok logikai összekapcsolásával igyekezett bemu­tatni a főváros százéves történetét — gazdasági, politikai, társadalmi történetét —, és a különböző társadalmi rétegek életmódját. A kiállítás igyek­szik komplex módon beépíteni Budapest történetét az ország történetébe. Végső konklúzióként: 1. a komplex városfejlesztés az adott város­történelmi, tárgyi emlékek feltárását és muzeológiai áttekintését is jelenti; 2. a várostörténeti muzeológia új, tudományos és népművelési lehetőségekkel rendelkezik, mert a tárgyak is beszélő forrásai a történe­lemnek. Ily módon járulhat hozzá a várostörténeti mu­zeológia nemcsak a történeti emlékek megőrzésé­hez, hanem a városi ember szocialista tartalmú lokálpatrióta, hazafias neveléséhez; hogy tehát számára ne pusztán térkép legyen a táj. . . 17

Next

/
Thumbnails
Contents