Budapest, 1974. (12. évfolyam)

12. szám december - Barkoczi Péter: Séta a Rákóczi út páros oldalán

A szerkesztőség postájából Nagyon köszönjük, és az alábbiakban közöljük Dr. Visontai György (1051 Budapest, Szende Pál u. 1.) levelét: „A Budapest legutóbbi, augusztusi száma foglalkozik azzal a kérdéssel, ki lehetett az a Varula (Vabula) Jakab, akinek kőbe vésett portréja szerepel fejedelmi alakok között a Vigadó épületének homlokzatán. Nem volt Pest első bírája a török hódoltság után, nem voltak érdemei a Vigadó építtetése terén (ezt még Arany János verse után sem lehat állítani); ki volt tehát az a polgár, akinek ábrázata a Vigadót díszíti? Úgy hiszem, ezt az érdekes kérdést eldöntik az alábbiak: Gátonyi Béla Budapest főszámvevője volt a felszabadulásig. Nagy műveltségű, kutató szellemű ember volt, aki egyszer velem, amikor a Vigadó szobrait néztük, a következőket közölte: nEz a Varula az elődöm volt, a Vigadó építése idejében. A számvevőség régi iratai között megtaláltam a Vigadó építésekor felmerült elszámolási iratokat és ezek között fedeztem fel azokat a nyugtákat, amelyek az építés során kiutalt költségekről tanúskodnak. A kiutalásokat, hol javítva, kevesebbet, hol többet — mindig Varula szignálta, tőle függött, mikor, mennyi pénz jutott az építés költségeire. Hogy az építés során milyen jelentősége volt annak, hogy az építő mikor és mennyi pénzhez jut a kiutalástól függően, az nem is lehet vitás. Ebből lehet arra következtetni, hogy Varula — egyéb érdemek híján — kikötötte, hogy ábrázolatát köbe vésve örök idők emlékére elhelyezzék a Vigadó homlokzatán.» Ezzel úgy hiszem, ez a kérdés el is dőlt, magyarázatául annak, hogy egy 1egyszerű polgár» hogyan került a fejedelmek közé." Bármilyen különösnek látszik az eset, meg kell mondanunk: csöppet sem precedens nélküli. Hogy mást ne mondjunk, a minden európai nyelvbe közös főnévként átkerült „mecénás" szó kétezer év óta fényesen bizonyítja, mennyire hálás tud lenni a művészet a maga szíves finanszírozóinak. Ha szigorúan vizsgáljuk, Maecenas sem a maga munkájával szerzett, saját pénzén adakozott. És nyilván Varulának is módjában állott, hogy a város pénzét másként adagolja. Nem kell tehát föltétlenül úgy néznünk a Vigadó homlokzatára, mintha ott a hivatali — minek is nevezzük? — önkény, vagy korrupció kőbe vésett szimbólumát látnánk. Dr. Koós Zoltánnak, Satu-Mare, Str. N. lorga 70. R. S. Románia. Álszemérem nélkül bevalljuk, mindig örülünk olvasóink dicséretének. Megható, hogy az Ön tízéves kisfiának véleménye szerint „ünnep a családban, amikor a Budapest megérkezik". Persze, örömünk nyomán rögtön jelentkezik a gond és lelkifurdalás; lelkifurdalás elkövetett hibák és figyelmetlenségek miatt; és a gond: miként lehetne lapunk tartalmasabb, vonzóbb, hogyan kerüljük el a rutin veszélyeit? Köszönjük javaslatait. A szentendrei szabadtéri falumúzeumról, az épülés sorrendjében, hozunk majd képes riportokat. Ha a főváros környékéről megkezdett sorozatunkat befejezzük, ismét rendszeresen ellátogatunk a vidéki városokba, a többi között az Erdőhát fővárosába, Mátészalkára is. Egyetértünk azzal a javaslatával is, hogy időnként egyegy városiasodó, a városi rangra pályázó nagyközséggel is foglalkozzunk. Reméljük, a jövőben sem okozunk csalódást. Veres Péternek, 8000 Székesfehérvár Pf. 182. Észrevételével egyetértünk: a budapesti utcanevek lajstroma nem azonos a Nemzeti Pantheon katalógusával. De így van ez másutt is. Napóleon alakja — például — az európai, de még a francia történelemben is kétértelmű; mégis, ha Párizs utcatábláit nézzük, az lehet az érzésünk: hozzá fogható nagysága a francia nemzetnek sem azelőtt, sem azóta nem volt. A magyarázat: a modern Párizs városképe jórészt III. Napóleon alatt alakult ki, a saját dicsősége érdekében ő állított annyi emléket a jogelődnek. Az utcanevek ennek a történelmi ténynek az emlékét őrzik. És nemigen van párizsi, aki a balul végződött „gloire", a mérhetetlen vérveszteség s az önkény emlékét ünnepelné magában, amikor azokon az utcákon végigmegy. Ámde a párizsi posta ugyancsak csődbe kerülne, ha a mai franciák értékítélete alapján kellene az utcaneveket hirtelen átrendezni. MEGRENDELŐLAP Megrendelem 197 év hó napjától a BUDAPEST című lapot Előfizetési díj: 1 /4 évre 30,— Ft 1/2 évre 60,—Ft 1 évre 120,— Ft Az előfizetési díjat a postahivatal megbízottjának fizetem. Név: Város, község: Utca, házszám: Kelt 197 év hó nap megrendelő aláírása Az elnevezés az esetek nagy részében igen gyorsan az elnevezetthez kapcsolódik: az Erzsébethíd a pesti embereknek egy hidat jelent, nem pedig egy királynét, a Nagykörút egy-egy tagjának ma már a köztudatban vajmi kevés köze van a Habsburgokhoz. Tény, hogy Csepelen számos utcát neveztek el Csepel középkori ispánjairól, s köztük olyan is akad, akinek történelmi érdemei vitathatók. Ezek az utcanevek azonban nem a rég elfeledett személyek nevét őrzik, hanem Csepel évezredes múltjára utalnak. Úgy gondoljuk, az illetékesek általában helyesen járnak el, amikor csak a nyilvánvalóan és köztudottan rosszízű emlékeket tüntetik el az utcatáblákról, és csínján bánnak a régi utcanevekkel. Mert minden névváltoztatás megnehezíti a tájékozódást. Ha valahol szükséges, akkor most még elég hosszú ideig annak érdekében kell élnünk vele, hogy a nagyszámú név-egyezést — az elővárosok becsatolásának következményét — fokról fokra fölszámoljuk. Ez egyben alkalmul szolgál, hogy a névadással újabb keletű vagy méltatlanul elfeledett érdemeket honoráljunk. Egyébként hadd mondjuk meg: ha szigorúan összevetjük a tárgyi utalásokat az eszmei értékekkel, sokszor elég nehéz helyzetbe kerülünk. Hány szórta több emlékműve áll Európában a hódító háborúnak, mint az építő és igazságos békének?! De hogy csak itthon maradjunk: Budapest legszebb lovasszobra Szavojai Jenőt ábrázolja, aki Bécs érdekében végezte el azt a történelmi feladatot, amit gróf Zrínyi Miklós a magyar nemzet érdekében tudott volna elvégezni, ha engedik. Ráadásul Szavojai csöppet sem szerette a magyarokat. Most semmisítsük meg a szobrot? Nem. őrizzük, mint értékes művészi alkotást. A mi korunk ítélete nyilván megbízhatóbb és tartósabb, mint a Millenniumé volt. Mégsem volna helyes vállalkozás a tárgyi emlékeztetőknek — például, utcaneveknek — „nagyság szerinti" átrendezése. A kivételekre föntebb utaltunk; de általában: minden kor adjon nevet a maga alkotásainak! A város — szobraival, utcatábláival — nem értékeli, hanem bevallja a múltat. József Attilával szólva, ez is: elegendő. Egyébként az utcanevek kérdéséről e számunkban is közlünk szakcikket.