Budapest, 1974. (12. évfolyam)

12. szám december - Vargha Balázs: Németh László változataia Budapest témára 3.

tűnt fel, orvosprofesszor, múzeumi főtisztviselő, grófi komornyik, s más ilyesmik. A közlekedés megkímélte s elkerülte az utcát. A Péter-féle ritka átmenő egy egyetlen utcából álló városnegyedben érezhette magát, ahol melankóliás gazdagok, csendet kedvelő tudósok s az előkelőség színére kényszerült idegenek vonják meg maguk munkás vagy tétlen otiumban." Krúdy Totdgas-ának városnegyede ez, de olyas meglepetések itt nem érhetik a sétálót, hogy egy ablakban fölfelé fordított harisnyás lábakat pillant meg. A csend és előkelőség jelképes értelmű : itt formálódik, Jó Péter szemeláttára, sőt egyideig az ő lelkes részvételével az ellenforradalmi rend ideológiája, amelynek eszménye a középkor volt, megfogalmazója pedig Barbián Miklós professzor. Az egyetem új csillaga úgy elfoglalja Jó Péter gondolatait, hogy szinte félálomban rohan végig az utcákon, s amit egyáltalán meglát, azt automatikusan viszonyítja az egyetemen hallottakhoz. A Nemzeti Múzeum látványából csak ennyit fog fe!:„. . . ez a különös, hideg s mégis tiszta és derült épület.. . minden egyes alkalommal új valcszínűtlenségként merült fel a kert hermái köziil. . . Nemcsak a köréje dobott városkacattól volt idegen ez a kétszárnyú csarnok — de attól a középkortól is, amelyben Barbiánnal mindent meg akart találni, ami erős, igaz és európai, figyelmeztetés is lappangott benne... van valami, ami a középkorban nincs benn s őhozzá mégs köze' áll. Egy százada építették s mégis valami századokon túli elv néz rá belőle fagyosan és testvérien. Menj, lépj ki és habzsolj, mondta a párkány, melyen meg sem látszott a lázas Petőfi nyoma, de jegyezd meg, hogy egyszer velem is farkasszemet kell nézned s magadat bennem is megtanulnod." Eléggé egzaltáltak és zavarosak Jó Péternek ezek a megérzései a városról, de ebben ne az írói sietség jeleit lássuk. Rohanva írt Németh László, de mindenre egyszerre figyelve. S Jó Pétert, a faluról föltörekedő tehetséget önmagánál hevesebbnek, gyanútlanabbnak, álmélkodóbbnak kellett formálnia. Ez érződik a templomi áhítaton is, ahogy hőse az egyetemi könyvtár szentélyébe belép. „Péter mint helyet is szerette ezt a méltóságteljes könyvtárt, melynek fegyelmezett homlokzata mögött két óriási csarnok készítette elő az embert a betűre: az első egy fallal, térrel és lépcsővel bőkezűsködő atrium, melyben csak az ünnepélves szimmetria lakott és egy lépcsők alá dugott ruhatár volt az egyetlen hivatal — se lépést-kondítón túl a másik emeleti, ahol a falak könyvből vannak s a számját szorongató hallgató a testével egy templomban s a lelkével az éter küszöbén érezheti magát." A nagy szertartás, Barbián profeszszor előadása csak este kezdődött, a Múzeum körúton. „Ilyenkorra a bölcsészet épületének az a része már teljesen kiürült s a sötétedő folyosóra gyülekező hallgatók inkább mint egy rendkívüli alkalomra összegyűlt összeesküvők vagy beavatást várók lézengtek és sétáltak le-föl a homálytól és ürességtől hangos köveken, mint egy kollégium résztvevői . . . Különösen sok egyetemi ember és szerzetes volt a padokban látható . . . egy volt miniszter és akadémikus az első sorban rótta a gyorsírásjeleket ..." Barbián két világa — amelyikbe Jó Péter a könyvtárban beleásta magát és amelyik az egyetemen körülötte nyüzsgött — sehogysem állott össze. Ő azonban még sokáig őrizkedett attól, hogy a folyosó zugában ácsorgó barbár szittyák kétségeit erről az új középkorról közel engedje magához. Neki végig kellett járnia az utat a rajongástól a szakításig. Tabáni gyógyszálló Önéletrajzában, a Magam helyettben meghúzza a válaszvonalat regénybeli és valóságos önmaga között, írói módszerét is élesen jellemezve: „Most olyan esztendőkhöz jutunk, ahol inkább az átragadó boldogság formázza a zéletemet s nem a szenvedés miatta. A járatos olvasó azt hiszi, hogy rá szabad ismernie A másik mesterből. Hisz a földalatti labirint, amelyre én a Gyógyszállót raktam, nyilván a Démusz vendéglő konyhája, egy kicsit kimajolikázva ... Én az élet szövetét, igaz, mindig a legapróbb, mellékesnek látszó s pletykaszerűen hiteles vonásokból állítottam össze. Volt valami terhes, górcsövi hitelességigényem az ábrázolással s az olvasó türelmével szemben, s erre nem volt más anyagom, mint az általam ismert csekély életdarab meghittsége/. Ez azonban mindig inkább alibi volt, hogv az életből kényszerképzetszerűen fölemelkedő érzést, amelynek sokszor alig volt köze a szövethez, az élet húsába öltöztessem. S végül is: ez az eszme parancsolt az egész művön — ennek a fényiben s torzításában állt minden «kulcs»alak — de minden mondat is." A Tabáni Gyógyszálló nem tiszta kitalálás a Mdsík mester-ben. írtak róla annakidején, újra meg újra ígérték; a Lillafüredi Palota Szállónak fényesebb, fővárosi párja vált volna belőle, ha dugába nem dől a terv. Ez a képzelt csodaszálló egyáltalán nem kedvezőbb színhely egy szerelem kibontakozására, mint a Nyugati restijének pincelabirintusa. De arra nyagyon is alkalmas, hogy régi és új hatalmasokat vonultasson fel. Bár ők itt már csak a háttért díszíthetik, hiszen a Barbián helyét elfoglaló „másik mester" a szerelembe avatja be Jó Pétert. A két mesternek ezt az összakapcsolását már előkészíti Péter mértéktelen, csak szerelmeshez illő ácsorgása és bámészkodása Barbián ablakai alatt. (Természetesen a báró Kemény Zsigmond utcában.) „Nincsenek még itthon, mondta az öt redőny, amikor a beíratások idején először arra tévedt. Már megjöttek. Az a pácolt állványsarok csakugyan a barbián könyvtára, rakta össze néhány nap múlva az emlék tervrajzát s a sandítás eredményét. A következő alkalommal az októberi gesztenye lobogott beborult tűzvészként a kertrács mögött, amelytől átpillantott.' Új függönyeik vannak . . ." Éppen ideje volt, hogy ezt a sandító hódolót (akit amellett diákkori zavaros emlék köt össze Barbián homályos múltú új feleségével) másik mester vegye gondozásba. Az önéletrajz többször megírt büszke adata, hogy a resti alagsoraiban fényképezte emlékezetébe a másnapi vizsga ijesztő anyagát és sokféle lovagi teendői mellett is sikerültek a vizsgái. „A medikusok már ismerték a kis szürke kabátos nőt az Üllői út sarkán, aki rendíthetetlen optimizmussal várta a vizsgám végét, hogy aztán együtt töltsük el, ami a napból hátra van. A legsúlyosabb vizsgák előtt egyszer csak posta jön: a kisasszony a kalaposnéjához megy Budára, ha Németh úrnak kedve van. Énnekem természetesen volt. A kalaposné után az este is ott telt el; utána a feketés bögrék káprázatos világításánál fényképeztem az agyamba az át nem vett részeket. Ez a fényképezés nem frázis — törvényszéki orvostanból, emlékszem, olyan kérdést kaptam, amelyet hajnalban lapoztam át az ezerötszáz oldalas Kenyeres-bői. S egyszer csak jött elém a ,,megnézett oldal" s hozta, magamnak is csodaszerűen, a megváltó betűket. A délutáni diákomon kívül, aki a mozi és angolpark pénzeket teremte, ez volt minden munkám ab ban a két évben." Még egy villanás a restiből: „A pincérek és konyhalányok lassan hozzászoktak, hogy kóvályog a bablevesszagú bugyorokban két lélek, akik elveszik a blokkot, kiadják a citromot, pálinkát, de voltaképpen egy egészen más, külön világban támolyognak, amelyikben minden piros, könnyű és ködös, mert akár a Pesti Hírlap apróhirdetéseit olvassák összehajolva, akár malmoznak, pirosság, fény s valami végtelen könnyűség világított át rajtuk." Péternek és Tusinak is van a tabáni gyógyszállóban ilyen földalatti, cinkosán rejtő labirintusa. De első látásra nem sok bizalmat szavaz Péter a hivalkodó épületnek. „Ott álltak a gyógyszálló előtt, melyet egy frissen odatelepített kopár kis park szigetelt el, balfele a szerb templom mögötti házcsoporttól, jobbra a Tabán girbe-gurba szennyes utcáitól. Tusi ott állt a fölhajtó kőkorlátjára könyökölve (melyen az ántánt-tisztek és az ötórai teára siető hölgyek robogtak fel, most azonban csak egy-két soffőrféle olvasta a sportlapot alatta, pasasára várva) s gúnyolódásból összeolvasztott pillantással vizsgálta Pétert, aki az ellenszenves sárga homlokzat előtt . . . megint mogorvábban nézegette őt magát is. Micsoda épület: az üvegbejáró s ami átlátszik rajta, amerikai hotel-stíl. Az emeletek is: négy emelet. De a középső rész kacéran kihasal, akár a vajti városháza, a följáró is kecses csigavonalba hajlik; az erkélyeken cifra barokkrács, s az ablakokon nem redőny, hanem zsalu. Az ember nem tudja, egy barokk kastély evett-e meg egy modern szállodát, vagy megfordítva." Ha nem falusi gyerek volna Péter, hanem pesti átlagbölcsész, akkor»sem érezné otthonosan magát a szálló ötórai teáján. Megpróbálja kultúrtörténészként értelmezni a látványt és a hangzavart, de közben mintha nagyszüleinek irtózása ébredne fel benne a modern Babilon ellen. „Bús, nyafogó, csípőjével egyhelyben tekergő zene indult meg; ha az ember, mint Péter is, besötétedett pálmák és rododendronok leveleit nézte, azt hihette, valahol a Kongó erdeiben készülnek halottat égetni s egy vontatott, dervisféle hangot várt, amely a saxofon és teáskanna-csörgések fölött az isteneket kezdi a halott nevében engesztelni. Péter persze innét a télikertből is tudta, hogy ez a kongóparti zene rég elszakadt gyökerétől s a kényelem paradicsomában csupán arra szolgált, hogy a táncban egymásnak ereszkedő ötórai teázók valami átszellemült egymásba lépegetéssel pótolhassák a régi táncok, csárdás, valcer vagy menüett esztelen testmozgását." Már ez a zene és ez a tánc is elég ahhoz, hogy Péterből aggodalmakat váltson ki: ez a pokol őt is benyelheti. „Alít csinál ö itt ebben a párás sötétségben? Hogy került a sári parasztfiú a gyógyszállóba? Ki ez a lány . . .?" Mert a nagyobb baj az, hogy Tusi viszont bájos természetességgel cseveg ezeknek a pálmaházi lényeknek a gyűrűjében. Az idegenkedést és féltékenységet azonban gyorsan szétfoszlatja Tusi céltudatos női taktikája. Segít nekik az ellenállhatatlan romantikájú városrész, a Tabán, amely még sértetlen, ódon utcákkal öleli körül az undok gyógyszállót. „Péter... ott várakozott a szerb templom táján. Olyan este volt, amelyben a városi ember is észreveszi az óraütést. A tavasz az ágak csúcsán s a csatornák bádogján visszahúzódott a besötétült és elhűvösödött világból, de a nyoma (színekkel és hőmérőkkel meg nem foghatóan) a levegőben maradt. Virág Benedek lakóháza körül az öreg házikóváros olyan volt, mint egy bealkonyodott szoba, amelyben egy fiatallány töltötte a nappalát." Ötmillió A szerelem, a házasság csak fél megoldást hozott. Pedig mestersége is volt már, a fogorvosi pacientura is kialakult lassan az Attila utcai lakás frissen nikkelezett fúrógömbje körül. Ami még hiányzott, azt meghozta az ötmilliós főnyeremény. (Forintra nehezen tudnám átszámítani, de talán a négyszáz pengő is eleget mond.) A sorsjegy egy novella volt, a Horváthné meghal, a Nyugat pályázatának elsődijas novellája. A győztes félszeg bevonulása a szerkesztőségbe — ezzel a képpel zárul le Németh László önéletrajza ifjúkoráról. „Ötször is elsétáltam az ilkautcai pinceépület előtt, amíg rászántam magam, hogy belépjek; eltökéltem, hogy a Horváthné meghal-hoz méltón fogok viselkedni. Gellért Oszkárral találkoztam előbb, láttam, kissé hüledezett, hogy ilyen fiatal vagyok, amikor ők érett, legalább is negyven esztendős bölcsességet gyanítottak a novellám mögött. Amíg Osváthoz kísért, a lépcsőn rámránmézett és sehogysem találta fel magát, miről kezdjen beszélgetni. Osvát egy nagy teremben ült, egymaga. A teremben mintha nem is lett volna más, csak egy asztalka, meg két hatalmas karosszék, onnét kelt fel komolyan, feketén ... Amit tett, a kézfogástól a mosolyáig: szertartásos volt — valami jelentést lehetett érezni mögötte, s mikor azt mondta, hogy minden írásomra kíváncsiak, ez a többes mintha nem is a Nyugatot jelentette volna, hanem Dante énekében az elizeumi költőket, akik a pokolban is külön fénykörben élnek s Osvát mutatja be nekik az elolvasásra érdemes verseket, novellákat." 23