Budapest, 1974. (12. évfolyam)

11. szám november - Dr. Radnai Lóránd: A Roosevelt téri új irodaház

Még az 50-es évek végén néhány szobrász nekibuzdul, hogy ezt az óriási épületkezdeményt, aminek torzó állapotában is 6000 légköbméternyi fedett része van — két szoba összkomfortom huszonötszöröse; oldalkápolnák, gyülekezeti és egyéb helyiségek — kollektív szobrászteleppé alakítsa. I.elkesek, naivak. Tervet készíttetnek, támogatásért, pénzért talpalnak. Terv, támogatás akad. Pénz nem. Segítenie legjobban a Képzőművészeti Alapnak kellene. De az segít a legkevésbé. Közben felfigyel a kihasználatlan, kallódó objektumra néhány szövetkezet. És bajlódik az illetékes tanács. Megbíz egy építővállalatot: bontson le egy sérült toldalékrészt, és végezzen a többi részen állagmegóvást. A bontás gyorsan elkészül, az állagmegóvás nem. Az állag azonban még bírja. Azt is kibírja, ami következik. 1963-ban a torzó egy másik hatóság rendelkezése alá kerül. Veszprémi Imre műtermét, mely eddig az épület belseje felől elkülönítetlen, gondosan elfalazzák. Más nem is történik — a hatóság elvonul. 1965-ben azután a Technoimpex raktárt és csomagolóüzemet rendez be a torzóban. Közvetlen jogutód a Vörös Csillag Traktorgyár, ugyanezzel a tevékenységgel. A szobrásznak rendre minden új főbérlő felmond, illetve felmondat a házkezelőséggel, gondosan, szigorúan. Ő azonban, műterme a létével lévén szinte egyenlő, küzd, járja a számtalan stációjú kálváriáját. Ügyével minisztérium, fővárosi tanács, pártközpont felsőbb fórumainak kell végül foglalkozni; néha napokkal a soros kilakoltatás előtt kap mentőkötelet. Egyik intézmény a biztonságát félti a területébe ékelődött idegentől. Másik a helyre tart igényt. A harmadik meg miért is próbál szabadulni a szobrásztól ? Csak . . . Helyzete különben valóban abszurd. Micsoda templom micsoda hívatlan sekrestyése lett, kövön harangozó kalapácsával, különös szobraival . . . 1971-ben a tanács felszólítja a Vörös Csillag Traktorgyárat, ürítse ki a torzót, és „eredeti állapotában" adja át. Ami itt azt jelentené: olyan állapotban, ahogy átvette, azaz a netán, sőt bizonyára elkövetett és bekövetkezett rongálásokat és rongálódásokat kijavítva. Csakhogy amíg bérlő volt, a VCST tulajdonképpen elvégezte azt az állagmegóvást, amit az építővállalat nem; sőt, ennél többet tett: oldalt nyitott helyiségeket zárttá falazott, ajtókat, ablakokat rakva be; irodákat, mosdókat, egyebeket létesített; vizet, áramot vezetett be, légkondicionáló és a rendőrséget automatikusan riasztó berendezést létesített. A II. kerületi Tanács felelőtlen, formulákon, nem a helyzet ismeretén alapuló felszólítására tehát a VCST 1971-ben felszámol mindent, amit megcsinált, hogy az „eredeti" — a romos! — állapot helyreállíttassák. Úgy 1,5 millió forint értékű építési-szerelési munka eredményét tüntetik el. Azt is megsemmisítik, aminek máshol már nem vehetni hasznát — pedig helyben bárki következő bérlőnek jó lenne. És jön a MEDICOR, a Képzőművészeti Kivitelező Vállalat — utóbbi mégiscsak a művészet valamiféle csarnokává tenné a templomnak szánt torzót: kőszobrokat faragtatna itt; de azután meggondolja —, és még az is felmerül, hogy izotóptemetőt, radioaktív hulladékok telepét nem lehetne-e itt csinálni. A Budapest szeptemberi számában kérdés és válasz közön szakítottuk meg a Bazilika pincéjében készített interjút Ságvári Ágnessel, a Fővárosi Levéltár igazgatójával. „És mikor tudnak innen elköltözni? Mert most már — nem akarom elkiabálni — rövidesen elmennek ..." — kérdezte a riporter. A felelet: „Az isten, a tanács és a BUVÁTI kezében vagyunk. Isten kezében azért, mert a „Szentföldre" fogunk költözni; a tanács kezében, mert biztosított számunkra 7 millió forintot, és most abból próbálunk gazdálkodni; a BUVÁTI kezében, mert a terveket készíti." A „Szentföld" katedrálisát, 6000 légköbméternyi fedett résszel, a Fővárosi Levéltár kapta meg. Filmünk elkezdésekor egyik témánk a Bazilika térbeli helyzete, helye a városszerkezetben. Csak később kerül előtérbe, hogy ez a főtemplom mellékesen: dolgok és sorsok temetője, iratok hek'atombája. Másik témánk a félbemaradt „szentföldi" katedrális, mint szobrászműterem. Magunk lepődtünk meg a legjobban, amikor ez a két távoli téma hirtelen — Veszprémi Imre egy mondatában, amelyben a „Szentföld" új igénylőjét megnevezte — kibogozhatatlanul összefonódott. S ráadásul egy olyan szövevényes „lakásvita" kellős közepébe csöppentünk, melyben egyrészt mindkét fél meggyőzően hivatkozhatott a maga jogos érdekeire; másrészt az ember hajlamos lett volna ösztönösen a „gyengébb", a magányos, küzdelmeibe szinte belerokkant szobrászművész mellé állni; harmadrészt volt valami ellenállhatatlanul groteszk abban, ahogyan, sorsa rabságában, egyéb lehetőségektől szinte elzárva, a szobrász harcolt a maga kis vackáért az óriási, mindenképpen másra való objektumban. A „vitát" filmünkben két egymás mellé vágott nyilatkozat zárta le: „Van-e valami legális alapja annak, hogy Ön itt dolgozik, és mennyiben tudja ezt valamilyen ok-Veszprémi Imre műterme