Budapest, 1974. (12. évfolyam)

11. szám november - Vargha Balázs: Németh László változatai a Budapest témára 2.

zörgő stráfkocsik tették olaszossá az életet, már elnéptelenedtek, a boltok is zárva, csak a hentesüzlet félig lehúzott redőnye alól csapott ki a töpörtyűszag." Németh László görögszabású regény­hősnői: Kurátor Zsófi, Kárász Nelli, sok jellemvonását hordozzák alkotójuknak, ő azonban gondolt arra, hogy önmagát át­költve, önálló léttel, környezettel, asszonyi szenvedélyekkel ruházza fel őket. Ágnessel nem kellett ilyen óvatosnak lennie. Ez az alteregója ugyanolyan sérülékeny, mint akár a Gyász, akár az Iszony hősnője, de észleletei a világról és saját magáról dúsab­bak, rendezettebbek. Németh László egé­szen közel engedte személyiségéhez ezt a regényalakját. Felruházta a maga választott szakjával, a medikussággal, a maga gyerek­korának és ifjúságának színhelyeivel, élmé­nyeivel. Még csak a címe volt kész ennek a regénynek, mikor már világosan felvázolta kettőjük azonosságát: „Ha a testemben mindig is maradt valami lányos, az érzé­seim most a szüleim közt hasonlítottak leginkább egy magános, egyenes fiatal lá­nyéhoz. Nem ok nélkül osztottam ki terv­be vett regényemben, az Irgalomban is egy öntudatos, magános egyetemi hallgatónőre az ekkori állapotomat." .A Terézvárosban is, íme, ugyanazt a mediterrán nyüzsgést észlelte Ágnes, amit Németh László megélt diákkorában, majd előhívott a Magam helyett lapjain. „A fiakkerokkal ragyogó Andrássy-út után, ahol még a zaj is csend volt, a mellék­utcákban állandó volt a lárma. A Bajnok­utca makadámján gyerekek rúgták a focit, egy éles füttyel menekülve, ha az őrszobá­ból a rendőr arra került; a szemközti ház előtt az állhatatos udvarló adta le közismert füttyjelét a színésznőnek; a targoncájukat toló inasfiúk a Luxemburg grófjának a be­lépőjével csörtettek be a szomszéd utcá­ba, a városba indulók a járdáról kiáltozták föl, amit elfeledtek, az emeletre. Akkor még harminc évvel volt fiatalabb ez a vá­rosrész, de a lakossága már akkor is élénk mediterrán jelleggel szállta meg." A Liget A „Lovasok részére" táblához hasonló archaikus emléket sokat őrzött meg, jutott belőle bőven a maga életrajzába is, meg Ágnes regényébe. A Liget felidézésében csak a harmadik személy használata árulja el — így kiragadva —, hogy itt Ágnes az emlékező: „A Liget minden része életének más­más korszakával volt átitatva. Szemben a vurstli, az volt az első gyermekkor. Tóni bácsi, anyja jókedvű öccse, az omnibusz bakján (ó, az omnibusz, a kedves nagy batár, amelyen a két nehéz ló mellé a Hattyú utcai kapaszkodóra egy harmadikat fogtak!) protezsált ki kettőjüknek helyet; úgy ér­keztek ki ide, az ő örömére készülve. A paprikajancsi padján még nagypapa, anyjának az apja is ott ült vele ... Az Állat­kert, az akkor nyílt meg, amikor kis gim­nazista volt; a legtöbbjüknek bérlete volt bele, télen odajártak kis muffal a kezükön korcsolyázni, nyáron meg a csodálatos mű­hegyek közt kerestek rejtettebb padot: fölöttük zergék, alattuk unatkozó gémek, s ők megvető közönnyel, majd kipukkanó nevetéssel ingerelték a másik nemet, amely hol egy magát költőnek képzelő ki­térdelt nadrágú magányos ifjú, hol meg az egymáson szemtelenségre bátorodott ka­masz csürhe képében sétált el előttük, s közelítette meg őket..." Ez az utolsó mondat már félreérthetet­lenül lányos emlék, lányzavar, pontos meg­fordítása a kamaszodó fiú zavarának. A má­sik nem felől nézve ugyanez a jelenet így látszik: „Szép idővel ... sokat bújkáltunk az új sziklák zugaiban. A halat kérő fókák­kal s a gyermekeket cipelő Sziámmal már méltóságunkon aluli volt foglalkoznunk; de az idő eltelt azért; tejet és állateledelt ettünk, sakkoztunk és találmányokról be­széltünk, amiket ki lehetne találni. Egyesek mára .tyúkok' iránt is érdeklődtek ekkor. A tyúkok kis polgárista leánykák voltak; ők is csapatban jártak s ha egy-egy nagyobb fiú megszólította őket, amíg az egyik visz­szaszólt, a többi csúfondárosan böfögött, vigyorgott. Eléggé próbára tették a fiú lélekjelenlétét." Bármennyire párhuzamos a két híradás a két „ellenséges" serdülő táborból, az emlékező helyzete mégis egészen mássá lesz önéletrajz írójaként és regény hőseként. A Magam helyett szorongó hőse az író, aki a sajátmaga megalkotásának gyötrel­meit éli újra. Őmellette a legszeretettefa­bek és leggyűlöltebbek is csak epizódsze­replők lehetnek. Ágnes szenvedélyének fókuszában azonban az apja áll. A hadifo­goly apa, akinek tragédiát ígérő visszatéré­sét szeretné úgy előkészíteni, hogy ha nem is ütközésmentes, de elviselhető legyen. Minden találkozás, minden beszélgetés, mindenki másnak a sorsa ide torkollik. S ide fut az a sor is, amiből az előbb idéz­tem már: „A Liget minden része életének más-más korszakával volt átitatva." A ligeti helyszíni szemle idején ugyanis már tudja, hogy a hadifoglyok csoportja hamarosan megérkezik. „Mint pompás restaurátor, a boldogság most valamennyi kép színét nem várt fris­seségben hozta ki a rávert füst, korom alól. Végül is a szigetnek vágott neki. A Vajdahunyad vár, amely a víz tükre he­lyett most a tó betonfenekébe bámult, a Jáki kápolna, a vasköpenyébe húzódó Név­telen. Ez volt az a zúgja a Ligetnek, ahol, ha fahídján átment, történettanár apja lépé­seit is ott hallotta kongani maga mellett." A Keleti pályaudvar A regény és az önéletrajz ugyanarra a mozgalmas színhelyre érkezik meg: a hadi­fogoly tisztek csoportját fogadják a pálya­udvaron, miniszteri beszéddel, dalárdával, zászlókkal, büfével. Itt van az a szereplő is, akinek lénye és jelenléte egyformán za­varta a regény medikáját és az önéletrajz medikusát: az anya fiatal lovagja „ott sür­gött, forgott, kotyogott a legnagyobb izgalommal". Milyen változatokban jönnek elő a leg­fontosabb jelenetek a kétszeri előhívás során? A regény: „Rettenetes, hogy ez az Ágnes milyen ideges, hallotta az anyja féltő hang­ját. ő azonban egyáltalán nem érezte, hogy ideges, csak az új gondolatot próbálta a vonat felé feszülő várakozásról letépni, hogy az anyja azért tereli az ő idegességére a figyelmet, hogy a maga zavarával a hát­térben maradhasson." Ez így csak rövid summázása a korábbi fogalmazásbeli feszült helyzetnek, ahol az anya óvó mondatai a viszontlátás pillana­tába vágnak bele, disszonáns kíséretként: „Szótlanul toporogtam a várakozók közt, majd a többiektől elválva nyargaltam előre. Anyám, hogy a maga állapotával ne kelljen foglalkoznia s e pillanatban szinte mögém húzódjék: engem kezdett az örömtől félteni. — Az első hang, ami a vonatról leszálló öreg ember . . . fülébe ért, így lett egy »Laci, ne izgasd föl magad . ..« Egy nagy fiatalember siet felé, s mögötte egy hang: Laci, ne izgasd föl magad. Ez még kábulatából is oly furcsának tűnt fel, hogy később is gyakran emlegette." A hazaérkezettről viszont a regény ad teljesebb, finomabb rajzú portrét. „Ágnes, oldalról egy pillérnek szorulva nézte az apját, amint el rozsdásodott tor­kát, a himnuszhoz illő arcot véve fel, az énekhez köszörülte, majd később az emel­vényre lépő miniszter szónoklatát hallgatta. Végtelen alázattal állt ott, a nagy kesztyű­jével, ahogy a különféle étkezőhelyeken, táborban, börtönben, parancsolvasásnál, propaganda előadás alatt, étel- s jegyosz­tásnál — szinte már nem is a maga alázatá­val, hanem a püspököt, szolgabírót fogadó parasztősökével; arcára azonban az a figyel­messég tért vissza, amelyet kislány korából Ágnes is ismert. Ez a figyelem nem annyira a hallott gondolatoknak szólt (azokat a fél füllel figyelő Ágnes elég sablonosnak érez­te), hanem a közhelyek szónoki megfor­málásának, amit ő, mint tósztmondásra kényszerített volt vidéki tanár, nemzedé­kének a fia, a szakértők érdeklődésével figyelt. S ahogy ez az intellektuális ösztön a jobbágyőseibe visszasüppedt emberben felneszelt — a begördülése óta először eszméltette rá Ágnest, hogy akit várt, az itt van, s hogy ez a birtoklás boldog érzé­sével tölti el a szívét." Jellegzetes némethiászlói motivumszö­vevény: parasztősök, vidéki tanárság, hadi­fogoly beidegzettség s végül az intellektus fellobbanása. S milyen irgalmas ez a lány. Felfüggeszti az iróniáját a frázisok hallatán, hiszen apjának, a másik nemzedékbelinek ezek még számbavehetők, mérlegelhetők. Pedig volna helye az iróniának, nemcsak a szónoklatnál, hanem akkor is, mikor a dalárda rázendít. „A dalárda nagy büszkesége volt Ker­tésznének, hisz édesapja — mint vízivárosi őslakó — még az alapító tagjai közé tarto­zott, s a férje, amikor Budára került tanár­nak, az ő helyét foglalta el a tisztes testü­letben . .. »Megtért a vándor« — mondta csendesen Kertész, mert az első taktuso­kat hallva, ráismert a dalárda régi műsor­számára, amelyet már az ő idejében is éne­keltek." „Megtért a vándor" — ez a frázis fel­idézi a hozzátartozó banális dallamot (annak is, aki soha nem hallotta), a tátogó szájakat, az érdes tremolós hangokat, a fogadó ünnepség ízléstelenségét, s a kor­szak kilátástalanságát. 23

Next

/
Thumbnails
Contents