Budapest, 1974. (12. évfolyam)

10. szám október - Preisich Gábor — Szűcs István: A budapesti agglomeráció

don szétaprózódnak, gazdaságtalanná válnak a beruházások. Nézetünk szerint éppen az ő javaslata növelné óriási mértékben a szükséges beruházásokat! Hiszen nem csupán a környék intézményhálózatának, illetve teljes infrastruktúrájának, valamint lakásépítésének terhe hárulna a fővárosra (végső soron a népgazdaságra), de ezen felül kellene ellátni a főváros meglevő, fejlesztésre, korszerűsítésre szoruló területeit is. Az általános rendezési terv alapgondolata éppen az, hogy a meglevő város hiányosságainak felszámolását az újonnan épülő, vagy átépülő városrészek igényeinek kielégítésével együtt kell megoldani. Ez a közlekedési- és közműhálózat, valamint az intézményhálózat kiépítésére egyaránt vonatkozik. A városközpont tehermentesítésére tervezett hat városközpont Budapest összefüggő nagyobb városrészeinek és az agglomeráció Budapesten kívül településeinek felsőfokú intézményellátását együttesen oldja meg. Fodor László koncepciója szerint viszont ezeket meg kellene duplázni — ami gazdasági szempontból elképzelhetetlen. A lineáris fejlesztés olyan nagymértékű infrastrukturális beruházásokat igényelne, hogy megvalósítása esetén le kellene mondani meglevő városrészeink, például Kőbánya, Kispest, Pesterzsébet, Csepel fejlesztéséről. A lineáris fejlesztés elve egyébként nem most merült fel először; az 1948-ban készült városrendezési program már hangsúlyozta a józan mértékű észak—déli fejlesztés előnyeit. Az 1971. évi városrendezési terv előkészítő munkái során a Főváros Tanácsa megvizsgáltatta a különböző számbajöhető fejlesztési koncepciókat. 1966-ban önálló tanulmány is készült „Fő irányokban koncentrált lakásépítés lehetőségei" címmel. Ez a tanulmány részletes vizsgálatok alapján négy főirányban tartotta lehetségesnek a lineárisan koncentrált lakás- (illetve város-) építést. E négy főirány közül három megegyezik a most közölt javaslattal, azzal a lényeges különbséggel, hogy az 1966. évi tanulmány — részletes közlekedési elemzések alapján — a négy főirányban maximálisan 220 ezer lakás építésével számolt. Ezeknek több mint a fele Budapest közigazgatási határán belül helyezkedett volna el. Ezt az 1966-os tanulmányt — megvitatása során — az illetékes szervek úgy értékelték, hogy ilyen merev, sematikus módon nem szolgálhat a tervezés alapjául. Ennek az állásfoglalásnak számos oka közül most csak kettőt emelünk ki. Egyik oka az volt — amint azt az előzőekben már érintettük —, hogy a lineáris városépítés esetén az alapfokú közintézményellátás amúgyis jelentkező feladatai mellett olyan középfokú és felsőfokú intézményeket kellene megépíteni, amelyek a belső területen jórészt adottak; vagyis feleslegesen hatalmas beruházási többletigény keletkeznék. A másik alapvető ok az volt, hogy a lineárisan kiépülő területek tömegközlekedési és közúti hálózata, illetve ellátása a jelenlegi közlekedési rendszer (MÁV, HÉV, bevezető főútvonalak) korszerűsítésével sem oldható meg. Viszont új, párhuzamos közlekedési rendszerek kiépítése a Budapest közigazgatási területén belül amúgyis szükséges nagyberuházások (pl. metróhálózat) költségeit nem csökkentené. Tehát a közlekedési és közműkapacitások növelési lehetőségei mind Budapest közigazgatási határán belül, mind azon kívül behatárolják a fejlesztés kívánatos (illetve maximális) mértékét. Hangsúlyozzuk, hogy a gazdasági tényezők mellett a társadalmi és egyéb szempontok is az ilyen nagyarányú lineáris fejlesztés ellen szólnak. Fodor Lászlót javaslatának kidolgozásánál feltételezhetően befolyásolta a párizsi régió közismert fejlesztési sémája, amely Párizs fejlesztését észak-keleti és dél-nyugati irányban, messze a város közigazgatási határán túl javasolja. Párizs és Budapest problémái között azonban ebből a szempontból három alapvető különbség van. Az első, hogy a ma nyolcmilliós párizsi agglomeráció a demográfiai előrebecslések szerint a századfordulóig 14 millióra növekszik; tehát egy dinamikusan fejlődő, növekvő településszerkezetről van szó. Nyilvánvaló, hogy 6 millió jövevény elhelyezése új, nagykiterjedésű térbeli struktúrát igényel. A budapesti agglomeráció (Budapest és 44 település) lakossága viszont lassan növekszik. Pontosabban: a korábbi gyors növekedés jelentősen lelassult, az utolsó években évi 20 ezer alá csökkent. A demográfiai prognózisok szerint a növekedés további mérséklődésével kell számolni. Lényegében tehát nálunk egy mai nagyságrendjében megmaradó városról, illetve agglomerációról van szó. Ez nyilván nem igényel olyan strukturális változásokat, amelyekre Párizs kényszerül. A második különbség, hogy Párizs közigazgatási határán belül sűrűn, nagyvárosiasan betelepült. Népessége ezért csak a régi városon kívül fejlődhet, így a történelmi Párizs népessége a túlzsúfoltság felszámolásával törvényszerűen csökken. Budapestnek az európai városok között egyedülálló jellegzetessége az igen kis területű nagyvárosias mag, ezen kívül pedig a külterjesen, lazán, részben igen rossz minőséggel beépült hatalmas területek. Nálunk, ugyanis — ellentétben Párizzsal — a peremtelepülések idecsatolása, Nagy-Budapest megalkotása már 1950-ben megtörtént. A budapesti peremkerületek ebből a szempontból Párizs környékével azonos megítélés alá esnek: még jelentős népességtöbblet felvételére képesek, sőt ez az egyik előfeltétele annak, hogy gazdaságosan korszerűsíthetők legyenek. Fodor László koncepciója — bár kimondatlanul — azt a nézetet tükrözi, hogy a budapesti agglomeráció népessége a jelenlegi demográfiai előrebecsléseknél esetleg sokkal nagyobb mértékben növekedhet. Ha ez a feltételezés — amely egyébként gazdaságpolitikánkkal és a távlati tervkoncepciókkal ellenkezik — reálisnak bizonyulna, abban az esetben ténylegesen szükségessé válhat a mai városszerkezet jelentős bővítése. Nyilvánvaló, hogy akkor ennek legkedvezőbb irányait és a koncentráció kívánatos mértékét meg kell majd keresni. Ez azonban csak mélyreható, elemző vizsgálatok után alakulhat ki helyesen; és abban az esetben is figyelemmel kell lenni — a többi között — a történelmileg kialakult városhoz való kapcsolódás minden lényeges vonatkozására. Annak, hogy Budapest nagytömörségű városias területeit előreláthatólag nem kényszerülünk messze a város határán túl kiterjeszteni, még egy nagy előnye, hogy a város különböző részein fekvő munkahelyek egy korszerűsített közlekedési hálózat (metró stb.) segítségével a város bármely részéről gyorsan elérhetők (vagy elérhetők lesznek.) Fodor László koncepciójának egyik sarkalatos pontja: a sávos fejlődés irányában új munkahelyek telepítendők, hogy a fejlesztési tengelyek mentén lakók helyben találhassanak munkát. Szentendre határától Torbágyig ugyanis már aligha lehetne kényelmes mindennapos lakóhely-munkahely kapcsolatra számítani; holott a nagyváros egyik nagy előnye a munkahely szabad megválasztásának a lehetősége. Végül a harmadik, alapvető különbség — s ez akár elsődlegesnek is tekinthető —, hogy Párizs a kapitalista társadalmi rendszerben élő Franciaország, Budapest pedig a szocialista Magyarország fővárosa. Kapitalista társadalmi viszonyok között szinte lehetetlen, vagy legalábbis nagy nehézségekbe ütközik a meglevő városrészek egyidejű, tömeges rekonstrukciója, mivel az épületek és a telkek általában magántulajdonban vannak. Nekünk a szocialista társadalmi-gazdasági viszonyok adta kedvezőbb lehetőséggel élnünk kell! A tanulmány szerzője és a városrendezési terv készítőinek koncepciója között Budapest környéke szerepének megítélésében is van szemléletbeli ellentét. Fodor László szerint „a környékre vonatkozóan a fővárosétól eltérő típusú fejlesztési koncepciót" adunk, amely „megőrzi Budapest és környéke különállását". Az a körülmény, hogy a 44 településre előirányzott mintegy 100 ezer felépítendő lakásnak nem egészen egyötöde valósulna meg többszintes formában, „ elszórtan 6—8 településcsoport-központban" ... „semmiféle szerkezeti fejlődés biztosítására nem elegendő". Ez a nézet azért téves, mert az egész agglomerációt egysíkú, hasonló elemekből álló, mintegy óriási lakótelep gyanánt szemléli; holott élő városról, illetve városi agglomerációról van szó, amelynek társadalma eltérő igényű, különböző rétegekből áll. A város minden egyes részének megvan a maga rendeltetése a nagy egészen belül. Kőbányáé más, mint az Erzsébetvárosé, mint a budai társasházövezeté; Budakeszié más, mint Gyálé, Érdé vagy Százhalombattáé. A budapesti agglomerációban lakók és az oda települők egy része ragaszkodik a családi-házas, kertes életformához. E lakosok száma az életszínvonal emelkedésével, a személygépkocsik szaporodásával bizonyos mértékig még fokozódhat, azzal a különbséggel, hogy a családi ház korszerű formáinak (szőnyegház, sorház, kistársasház) térhódítására lehet számítani. Ez a tendencia — a nagyvárosi „szuburbiák " kialakulása — világjelenség. Budapesten az e célra használható telkek hamarosan betelnek. Mi sem természetesebb, mint hogy az ilyen igények számára szép természeti környezetben, a városkörnyéken biztosítsunk megfelelő területet, és ezek fejlődését egy-egy kereskedelmi és kulturális központ létesítésével segítsük. Azokat pedig, akik többemeletes házakban kívánnak lakni, a város belső területein, a munkahelyekhez közelebb, tehát általában 30