Budapest, 1974. (12. évfolyam)

10. szám október - Vargha Balázs: Németh László változatai a Budapest témára 1.

német urbanitás fonnyadásának voltam még tanúja. Életem is egy lexikon : terézvárosi, zsidó reál, két pesti fakultás, orvosi, tanári, kézműves pálya, a Tanú enciklopédiája, rádiós esztendő, nősülés egy iparos családba, pusztai nyarak, történészkedés, politizálás, házépítés: mennyi fejezetcím az üdvösségért küzdő lélek körül. De az Utolsó kísérlet mégsem lett én-regény, mint azt többnyire hiszik. Már hősének is mélyebbről kellett jönnie s magasabbra jutnia, mint én jöttem s jutottam." Ennek a mélyből magasba szánt vonalnak valahol középen kell hozzáillenie az író élete vonalához, amely — minden tragikus interpretációjának ellentmondva — mégiscsak így haladt: mélyből magasba. A Fazekas utca A mély az a bizonyos „halódó udvar" volt, a Vízivárosban, a Fazekas utcán. Nem társadalmi, hanem érzelmi mélység. Magam helyett című önéletrajzában írja: „Bizonyos, hogy az én fájdalmaim folyamának ez a Fazekas utcai ház a forrásvidéke . .. Erre az udvarra már nem felvillanó képekben emlékszem, hanem lelki életem máig tartó hömpölygésével." Itt sűrűsödött össze először, jóval a pubertás előtt, az apja és anyja csatáit figyelő gyerek belső zavara. Egészen a végső elszánásig: „Egy papírlapra is emlékszem; arra még a nagyapámnak írt levél betűivel írtam föl, hogy én öngyilkos leszek. Az ,,ö"-re nem tettem pontot, hogy rejtírás legyen." Milyen volt ez a Víziváros évtizedekkel ezelőtt? önéletrajzában ilyen: „Ez a Fazekas utcai ház még megvan; nem bontották el az Üjvízivárosnak helyet csináló csákányok. Csak a nagy öblös kaput szégyelhette a gazdája; olyan boltos, német kapu volt, amelyiknek a közepén eby kisebb ajtó nyílik. Ehelyett egy egyszerű szögletes kapucskát csináltatott... A házban tulajdonképp csak két jobbacska szállás volt: a kapualj két oldalán. Persze ezekbe is a konyhán volt bejárás . . . Mi a baloldaliban laktunk; apámék szobája az utcára nyílt; amiben mi gyerekek voltunk, az udvarra. Este nyolckor azonban az egész család átvonult a másik oldalra, ahol Guszti néni csak az udvari szobácskákat tartotta meg, míg az utcai a mi diófaágyainkat és órjási mosdónkat ringatta . . . Villany még nem volt a házban; nagy petróleumcsillárok kormozták a plafont; vízcsap is csak egy volt, az udvaron . . ." Ez így alig több, mint egy szociográfiai adatfölvétel: hogy élt a század elején egy tanárcsalád egy ódon budai házban. A gyerekkor szükségszerű ambivalenciája költötte át ezt a helyszínt színpaddá, tragikus, hősies jelenetek díszletévé. A tragédia: elszakadása az anyjától. Hogy elvonta magát anyja szeretetrohamaitól („Hát én meg se csókolhatlak? Utálod az anyádat?"), az csak tünet volt. „Az apám megaláztatását nem bírtam elviselni. Ez annál is furcsább, mert apám elég nyugodtan tűrte a fejére szakadt szidalmakat. De én nem is annyira rajta, inkább az Érték megaláztatásán voltam fölháborodva. Hogy az én apámat, aki olyan nyájas, higgadt és tudós, akit a diákjai olyan tisztelettel néznek: egy villogó szemű, gesztikuláló asszony így elboríthat sértésekkel. Ezekből az ebédnél odacsapott szalvétákból, hálószobai perpatvarokból kaptam ízelítőt a Világrend ferdeségéből." A hősies tetteket ábrándjaiban hajtotta végre. A képzeletében részeire esett Magyarországot akarta (még jóval a háború előtt, Trianon előtt) újra eggyé forrasztani. „A zűrzavarnak ezt a képét alighanem egyik földrajzi játékomnak köszönhetem. Karácsonyra egy szétszedhető térképet kaptam; Magyarországot azon kis karton megyékből kellett összeállítani . . . Máramaros megyéből indultam el. Ebben nyilván a Mackó könyveknek is volt némi részük. Színpadom gránátfái és orgonái voltak az őserdő; itt szerveztem meg én a törzsemet, amellyel a megyében rendet teremtettünk." A Medve utca A Medve utcába járt elemibe. S ott lett húsz évre rá iskolaorvosa a Medve utcai polgári iskolának. így hát gyerekkorának világát mutatja be a Medve utcai polgáriról írt nevezetes tanulmányában — amelyhez fogható egészségügyi, történeti, szociográfiai iskolaelemzést egyébként azóta sem írtak. „A régi budai Fő út (ma Fő utca), az Országút (ma Margit körút) és Bécsi Kapu utca (ma Batthyány utca) háromszögében a legutóbbi évekig aludta csendes Csipkerózsa álmát egy szelíd városrész: a Felső Víziváros... Buda visszavétele óta a második, de legfeljebb a harmadik háznemzedék hallgatta itt a régi Bomba térről (ma Batthyány tér) becsörgő villamost és az Irma téren pótlovat kapó omnibusz tülkölő szörnyutódait, anélkül hogy az új épületek, ezek a cifra, majd szögletes királyfiak a hosszú évtizedek során a kis városkába igazán behatolhattak. Még az utcák nevét sem rontotta el a nagy emberek téves kultusza: romlatlan Csalogány, Hattyú, Kacsa, Fazekas, Gyorskocsi és Vitéz utcák keresztezik itt egymást zaj és rendőr nélkül (az ember nem is gondolná, hogy ezek is átkeresztelések; a Csalogány öt pacsirta, a Vitéz Három nyúl utca volt valaha), s a hosszú átjáróházakban a háború után is éltek még bennszülött öregasszonyok, akik a régi lezárt kutat elkerülve a ház egyetlen vízcsapjánál félsváb budai németséggel szidták a betolakodó magyar házmestert, s dicsérték az agg tulajdonosnő leándereit." Ez az utolsó mondat azért került bele iskolaorvosi értekezésébe, hogy külön is megadja a tiszteletet a Fazekas utcai átjáróháznak, az ott uralkodó Guszti néninek és boszorkányra emlékeztető agg lakóinak. Már csak azért is, mert ez a környék, amely mostanában formálódik át véglegesen, már abban az időben is felemás képet mutatott. „Az új palotáknak a városrendezők előírása szerint mélyen be kell húzód niok az öreg házikók közé, melyek így két meztelen tűzfallal maradnak az elhagyott járda szélén, a sírból kiszólítva, mint a kivégzendő. Amikorra az utolsó is megmutatja az utcának tetőtlen szobái kopott falfestékét, a fekete Medve utcájából valóságos Medve avenue lesz . . ." Ezt a régi Vízivárost az Irgalom Ágnesével is úgy nézette végig, mint gyerekkori szorongások rengetegét. Csak éppen annyit mozdított el a képen, hogy Guszti nénit Frida néninek nevezte, s egykori lakásukat a Fazekas utcából egy Margit körúti iskolába tette át. „Még nem is volt hat óra, amikor a vízivárosi utcába ért, s ott a Körút tőszomszédságában már tökéletes csend volt, mintha a csörömpölő villamos, a kivilágított kirakatok, a rohanó emberek — egy idegen Pestről törtek volna be a másfajta városszövetbe, melynek kettős kapujú, földszintes házaiban, dac s rezignáció nélkül, még mindig azoknak az élete vonta volna meg magát, akiknek a csontjait is kifordították azóta a szép biedermeier sírkövek alól a mostanában felszámolt vízivárosi temetőből. Azon a járdakövön kopogott a sarka, amelyen mint kislány ment, amikor még itt laktak a Margit körúti iskolában, a fölvert csönd még a régi szorongást is előhozta a házszögellések, kapualjak árnyékából, amellyel a délutáni hittanóráról iparkodott haza a kora téli alkonyatokon." Ágnes szorongása azonban nem a régi hittanórák emlékének szólt, hanem annak a kétségbeesett tervének, amely a nénihez hajtotta: pótotthont próbált szerezni apjának a felbomlóban levő helyett. Séták Budán Lajos, a Bűn Pesten kallódó falusi legénye keresett magának egy budai barlangot, vagy inkább odút, menedéknek. Onnan nézve nem is találta olyan rémítőnek a várost. „Az ő hegye körül gugyorgott körös-körül Buda minden hegye: a város felé az, amelyiknek a kopasz tövében előző hajnalban állt, odább a kisebb, tornyos-kastélyos, alatta egy óriási rét; látta a Rózsadombot is, ahol a nővére szolgál; emerre napnyugat felé is csupa tetővel-fallal hullámoztak a kertes lankák s ő úgy ült itt középütt, mint e csillogó-hullámzó város pásztora." K i lehet számítani, hogy a kőfejtős hegy, ahol Lajos befészkelte magát, a Kissvábhegy volt, a kopasz a Sashegy, túl rajta a Gellérthegy, Hegedűs Lóránt villájával, alatta pedig a Tabán hűlt helye az az óriási rét. De ez a budai körpanoráma, amit a regény megmutat, Németh László olvasóját egy másik körülpillantásra emlékezteti, s az apai ujjra, amely ezt végigmutatta. A Fazekas utcai udvaron „ég felé fordított popsival" olvasott rendszerint, mikor apja sétára szólította. S bár először nehezen esett neki kitépni magát könyve és ábrándjai szövevényéből, a nagy séták öröme hamar elkapta. „Apám még köztünk is . . . lelkes földrajztanár volt; a budai hegyeknek az ő idejéből tudom a nevét. Egy-egy kilátóhegyről soká elgyönyörködtünk, hogy Pest külvárosai, a Naszály, a mogyoródi dombok hogy füstölögnek, ködlenek oda. Óbudán Árpád sírját nyomoztuk, errébb Mátyás vadaskertjét, a Sashegyről Magyar törzsének a szállását, a Csepel Dunaszalagja körül.. . Most is előttem van, ahogy egy csomó diák közt a mutatóujját előre nyújtja. Szép, gondosan pödrött bajsza volt, de a feje már harmincéves korában kopasz; a kinyújtott mutatóujja meg a hüvelykje pedig pontosan mint a szííasi nagyapámé.'5 Ez a parasztos ujj, meg az egész jelenet Ágnes emlékeiben is pontosan így megmaradt. A változtatás, a regényíró gondos színezése itt mindössze annyi, hogy a diákfiúk oda-odapillantanak a magyarázó tanár úr lányára. „Sétákat tett vele át Budára, — olvassuk az Irgalom-ban — néha a tanulmányi kirándulásokra is elvitte. Most is hogy előtte van a tükrösi nagypapára emlékeztető mutatója, amint a Jánoshegyi kilátóról, még a régi, fából ácsoltról, a Pesten túli köd felé mutat, s a Naszály „vetülését" vagy a mogyoródi csatát magyarázza. A fiúk magyarázat közben néha rárásandítanak, s ő olyan tisztává, boldoggá szítta magát ebből a tiszteletből, amelyet a kirándulást rendező, a szigort tréfával helyettesítő tanárról őrá is átvittek. Ha kettesben járták a hegyeket (az anyja nem szerette a céltalan, élvezenei össze nem kötött kirándulásokat), akkor is többnyire megmaradt tanárnak: az iskolai dolgairól meséitette, vagy Budapest kialakulását, a maga egyetemi hallgató korát magyarázta, hogy akkor hogy volt a Svábhegyen, s mi volt a rakpartok helyén." Akinek az egyszer kinyújtott mutatóujja megragad tanítványai emlékezetében, az jó tanár. De a többi diákban, ha megragadt is, nem vert ilyen hullámokat az a mutatóujj. Ne is legyen a tanár olyan bonyolult érzelmi viszonyban a tanítványaival, mint Ágnessal az apja. (Talán még az apa se legyen a gyerekével.) Hogy az apja hogyan volt jó tanár, azt Németh László másképp is megírja az önéletrajzában. „Apám fáradhatatlan volt a diáköröm kieszelésében. Nála Buda egész határa volt a tanterem, amelyet száz kis emlékkel kötött tanítványai szívébe. Azok közé a ritka emberek közé tartozott, akiket a foglalkozásuk teljesen kielégít. . . Fölösleges feleltetések helyett váratlan vázlatokat készíttetett a fiúkkal. Később bámulva néztem ezeket a füzeteket: az elégséges tanuló is fölrajzolta fejből Brazília partvidékét és kikötőit. Én sem voltam egészen rossz tanár, de ha jó anyagra akadtam, azt túlfeszítettem, mint magamat is. őbenne megvolt a pedagógus erénye: a mértéktartás. Talán, mert magához bölcs volt. Nem eredményre tört, hanem harmóniára." 489