Budapest, 1974. (12. évfolyam)

10. szám október - Granasztói Pál: Bolyongások Budán

képként él bennem. És csaknem mindenütt a csend, a békesség, a furcsa avittság. S a lombok. Talán ez — a lombok — tette kezdettől a legvarázslatosabbá Budát a lombtalan Belvároshoz képest; ennek már akkor tudatában voltam. Azt alighanem csak sejtettem, hogy valami más is: az, hogy itt történelem van, itt sok minden történt, aminek nyoma maradt. Ebben nem voltam már kezdetben sem válogatós; nem csupán műemlékekre figyeltem s gondolok ma sem, hanem sok mindenfélére. így a később beboltozott Ördögárokra, a Citadella akkori rejtélyeire, az öntőház utcai furcsa, elhagyatott zsinagógára, az egykor a Lánchídtól induló zugligeti lóvasútra, s annak máig ottmaradt, valaha végállomási időjárás jelző vasházikójára, a Disznófőnek a falból szinte ijesztően kimeredő disznófejére, a várfalakban rejtőző rácsos kapuzatokra, a Várbazár rejtélyes, bezárt műtermeire, némelyik ablakában meredten mosolygó poros gipszfejekre. A barna villamosra, mely körbejárt a Várhegy körül, furcsa arcára; kiment a Hűvösvölgybe, a Zugligetbe, a Farkasréti temetőhöz, sőt kivitt a távoli Kelenföldre a pályaudvarig. Lánchíd alatti alagútja, a hűvösvölgyi, zugligeti bonyodalmas, sejtelmes végállomások különösképpen izgattak. Leginkább az 53-as járatra emlékszem, a vízivárosi rokonokhoz menet ezen utaztam a leggyakrabban. Végigtekergett a szűk, kanyargós Lajos utcán, alighanem a lóvasút egykori pályáján, majd végighaladt a budai Dunaparton, s az Erzsébet-hídon át a Rákóczi úton ment ki, mondhatni cammogott a távoli Kőbányáig. Mihelyt tehettem, végigutaztam rajta az egyik végállomástól a másikig — ez 1918 körül lehetett —, a lépcsőkön lógva, sőt nem egyszer az ütközőn gubbasztva. Óbudát mindenesetre így láttam először belülről — addig csak külső képét ismertem a hajókról —, és Kőbányát is, sőt a város méreteiről is így kaptam első ízben érzékletes képet.* Később, érettebb fejjel más dolgokat fedeztem fel magamnak a mind gyakoribb budai csatangolások, mondhatni bolyongások, sőt kirándulások során. Elsősorban a Várhegyet, már építészként; akkor még épen állt. Persze érdekeltek itt az épületek, jórészt műemlékek is, hiszen ezek képezik a keretet — de igazában a hangulata, ennek okai, tényezői. ** A hegyen fekvés és a tiszta forma, a többfelé való, mondhatni körkörös kilátás, amit ez a fekvés ad, a kiemelkedés s az elkülönülés, velük együtt az intimitás, a könynyen tájékozódás, alapvetően az otthonosság elemi érzete. Egy kisváros nagy múlttal és egy óriási város kellős közepén, fenn a hegyen. Ez is úgyszólván páratlan. Urbanisztikai szemléletem kialakulása, tágulása, a körbenjárás e témában — időben és térben — talán elsőnek a Várnegyed egykori megismeréséből ered. Itt vüágosodott meg igazán számomra, mi tesz egy várost várossá: az építészeti keret és az atmoszféra, amit ez a keret és a benne folyó élet ad. A keret megismerhető, lerajzolható, de az atmoszféra oly kibogozhatatlan! Még az emlékezés is belejátszik, változtat és alakít rajta. Számomra például a Várnegyednek akkor erősebb atmoszférája volt, legalább is emlékezetem szerint, holott építészetileg csúfabb lehetett: oda nem illő, később rommá vált és lebontott ormótlan középületek, bérházak, talmi és pöffeszkedő neobarokk palotácskák éktelenítették. Ma egységesebb, hitelesebb, előkerült, feltárt maradványokban gazdagabb, új és szemrevaló épületek is ékesítik. Mégis az atmoszféra megmásult, mondhatni ridegebb lett. Talán a turisztika tette, az autocarok, a fotografálók, a Halászbástyán tolongok, nézelődők, a luxus éttermek ? Egy idegen világ betörése? Az egésznek kitakarított, szinte mutatvány jellege? Vagy lakosságának, életének a megváltozása ? Bármelyiknek voltaképpen örülni lehet, mégis az egykori atmoszféra más volt, mondhatni bensőségesebb. Ma a Várhegy keleti oldala utcáin, lépcsőin — a Toldy Ferenc, a Donáti utcában, a Franklin lépcsőn, a Pala, a Farkasbíró utcában — érezni még, szegényesebben, ilyesmit. Mert bár nem egy előkelőség, gazdag ember lakta a Várnegyedet valamikor, s voltak hivatalok, minisztériumok ott, ezeknek élete kevéssé érvényesült, inkább az épületfalak mögött folyt vagy olykor feltűnő zárt kocsikban. Maga a Várnegyed csendes volt, sokszor néptelen, akár ma napközben a falvak, s nagyobbrészt egyszerű emberek laktak itt, kisebb hivatalnokok, kereskedők, iparosok, olykor már szinte szegényesen; napközben dolgoztak valahol, az utcán alig lehetett embert látni. Családias vendéglők, kocsmafé* Effélékről szóltam bővebben „Ifjúkor * a Belvárosban" c. könyvemben, s az „Alakok, álmok" címűben is; itt csak érintettem őket. ** Elsőízben 1942-ben foglalkoztam ezzel ..A Vár öreg házai között" címmel; közzé téve a „Városok a múltban és jövőben" c. kötetben is. 15