Budapest, 1974. (12. évfolyam)

10. szám október - Heim Ernő: A szanálás — és látszólagos ellentmondásai

»ITH is a Józsefvárosban elindított városrekonstrukció indokolásául ? Szanálási feladataink meghatározása során a jövőben aligha tekinthetünk el az ilyen jellegű és még tovább bontott vizsgálatoknak valamennyi érintett területre való kiterjesztésétől. A humánus szempontokon túl ugyanis a rekonstrukciós költségeket akár táppénzértékre, akár munkaóra kiesésre, akár a gondozás és a kórházi ellátás forintértékére is átszámíthatjuk! A városrekonstrukciókról ily rövid ismertetés keretében még megközelítőleg sem lehet teljes képet adni. Annak két mindinkább időszerű kérdéséről mégis kell még néhány szót szólnom. Az egyik: a totális bontással járó szanálás, vagy az adottságokhoz alkalmazkodó, annak a lényegét fenntartó ún. rehabilitációs városrekonstrukció alternatívája közötti választás eldöntése. A másik: a rehabilitációs megoldás esetén előálló konfliktusok eredete és ellentmondásai. Az első alternatíva esetében a döntés a kijelölt városrész adottságaitól függ. Amikor a fennálló beépítés (mint pl. a külsőbb Józsefvárosban, valamint a Ferencvárosban) teljes egészében oly értéktelen, hogy annak maradéktalan felszámolása valóban indokolt, ugyanakkor az út- és közmű-hálózatot helyi korrekciókkal már aligha lehet korszerűsíteni — a leghelyesebb tabula rasa-t teremteni, és mindazt, ami ennek útjában áll, feltétel nélkül lebontani. Ha viszont az épületek állaga többé-kevésbé vegyes, és a házak jelentős része — az avultak közé ékelődve — méreténél fogva nem csak komoly értéket képvisel, de alaprajzilag és szerkezetileg könnyen korszerűsíthető is, akkor a városrész rehabilitálását az épületek egyedi értékelésével kell előkésziteni, és a tömböket, valamint az útszakaszokat önálló egységekként kell felújítani. Ennek keretében a túlzsúfoltan beépített tömbök belső fellazítását, kisebb-nagyobb zöldfoltok létesítését, szélesebb forgalmi utak kiépítését, megfelelő parkolóhelyek közbeiktatását stb. — az avult épületek lebontásán túl — további részleges bontásokkal és az épületek udvari szárnyainak felszámolásával, vagy egy-egy lakóház átépítésével meg lehet oldani. A városépítési tervnek ebben az esetben is egységes városszerkezeti és városképi koncepcióval kell rendelkeznie, hogy az új és a megmaradó épületek öszszehangolt utcaképi együttesekké ötvöződjenek. Példa erre a Víziváros újjáépítése; s még szemléltetőbb és teljesebb értékű is dr. Preisich Gábornak és munkatársainak a belső Józsefváros rekonstrukciójára kidolgozott, minden részletre kiterjedő városrehabilitációs tanulmánya. A szanálási feladatok hoszszabb időt igénylő előkészitése, és évekre, sőt akár teljes évtizedre is elhúzódó végrehajtása azonban — mint említettem — nem egy gyakorlati tehertétellel is jár. Ezek közül ismét csupán egyről, de a lakosságot a legközvetlenebbül érintőről szólok még. Az elavult városrészek lakói ti. gyakran sérelmezik, hogy míg az összkomfortos lakásokat tartalmazó, viszonylag jó karban levő épületeket sorra tatarozzák, addig a közvetlen szomszédságukban meglapuló legelhanyagoltabbaknak a javítására, korszerűbb fűtéssel, belső vízvezetékkel és a legelemibb kényelmi berendezésekkel való ellátására senkinek nincs gondja. Érthető, hogy ez az eljárás szociális és egészségügyi szempontból egyaránt elégedetlenséget vált ki. Magyarázata mégis meggyőző lehet. Azokat az épületeket ugyanis, amelyek a részleges szanálás során előbbutóbb bontásra kerülnek, semmiképpen sem lenne ésszerű néhány év tartamára drágán felújítani. Amelyek viszont véglegesként megmaradnak, azoknak a karbantartása elengedhetetlen, nehogy további, most már rohamos romlásuk folytán a károk idővel irreálisan megnövekedjenek. A szanálásról, a városrekonstrukcióról itt elmondottak nyilvánvalóan számos kérdést válasz nélkül hagytak, sőt talán eddig rejtett újabbat is felvetettek. Mégis, írásommal szeretnék hozzájárulni a probléma jobb megértéséhez — és megítélhetéséhez.