Budapest, 1974. (12. évfolyam)
9. szám szeptember - Dr. Mádai Lajos: Elődeink egészsége
3. sz. tibia Egyes fertőző betegségek okozta halálozás gyakorisága (100.000 lakosra) 20 európai nagyvárosban 1881-ben Város Tiidő— gümőkór Himlő Tífusz Vörheny Diftéria Budapest 776 120 93 72 113 Lemberg 735 66 42 34 111 Bécs 700 124 23 39 74 Trieszt 520 15 22 57 151 Krakkó 445 140 158 101 125 Párizs 422 46 93 20 103 Bréma 395 2 13 14 2S Stockholm 394 — 24 54 124 München 388 10 18 91 169 Bukarest 388 11 85 26 98 Köln 384 — 32 234 54 Drezda 365 — 18 — 170 M.-Frankfurt 361 — 12 22 33 Brüsszel 360 7 40 8 17 Bologna 313 2 87 4 67 Koppenhága 307 2 16 33 51 Glasgow 307 0,4 24 44 63 Liverpool 233 6 47 79 35 Amsterdam 233 1 33 19 22 London 217 62 28 55 35 A fertőző betegségek, a gyakori járványok súlyos következményei összefüggésben voltak környezeti tényezőkkel is: a levegő, a talaj és a víz kedvezőtlen higiénés viszonyaival. A hegyek által védett Buda és Óbuda klímájával szemben Pest teljesen nyílt terület volt az Alföld peremén; felette gyakran átvonultak a kelet-nyugati irányú anticiklonok. A pesti oldalon nagyobb volt a hőmérsékletingadozás, mint a budai oldalon. A Rákos mező táján a futóhomokot 1873-körül sem erdősáv, sem kertes házak nem kötötték le, ennek követi eztében a levegő szennyezője akkor főleg az ülepedő por volt. A lakosság egészségi állapotára kedvezőtlenül hatott az a körülmény is, hogy nem volt szervezett szemét-hulladékgyűjtés és szállítás. A város különböző részein tornyosuló szemétdombok nemcsak a levegőt szennyezték: a patkányok és legyek elszaporodása is növelte a fertőző for rásokat. A talaj, az ivóvíz higiénés állapota a csatornázás problémáinak megoldásától függött. A hetvenes évek végén a pesti oldal kétharmada ugyan csatornázva volt, de a régi csatornarendszer közegészségügyi szempontból több ok miatt nem felelt meg. A szennyvíz szűrés nélkül ömlött a Dunába, ami nemcsak a folyó vizét szennyezte, hanem a part menti területeken a talajvizet és a kutak vizét is. A budai mészárosok ebben az időben a levágott állatok húsát a Duna vizében mosták, és ez a hús került a fogyasztókhoz. A Duna vízének emelkedése gátolta a csatornák szabad lefolyását, ami a szennyvíz felszínre törésével, az utcák eliszaposodásával és undorító bűzzel járt együtt. A régi csatornákat nem betonból, hanem téglából építették; ez az építési mód nem tudta megakadályozni az átszivárgást, a talaj és a talajvíz szennyeződését. Az új csatornarendszerre benyújtott tervpályázatok fölötti hosszadalmas viták után csak a 90-es évek elején épUlt ki a főváros területén az új csatornarendszer. A csatornázás mellett súlyos közegészségügyi probléma volt a lakosság ivóvízellátása. Az egyesítés idején Buda egy részével szemben Pesten alig volt még kiépített vízvezetékrendszer, a lakosság túlnyomó része kutakból merítette az ivóvizet. A talajszennyeződés következtében a kutak vize rossz minőségű volt, s különböző enterális betegségeket (tífusz, vérhas, bélhurut stb.) okozott. Fodor József professzor — a magyar közegészségügy úttörője — 1876—1880 között tudományos módszerekkel vizsgálta a levegő, a talaj és a víz higiénés viszonyait. Az általa megvizsgált 454 pesti kút vize literenként átlagosan 250 mg kloridot és 410 mg nitrátot tartalmazott (jelenleg higiénés szempontból a még elfogadható érték 120 mg klorid, ill. 120 mg nitrát literenként). A vízvezetéki csőhálózat a pesti oldalon kezdetben csak kis területen (Belváros, a Lipótváros egy része) épült ki. A vezetett víz minősége azonban nem volt jó, mert a szűrt víz magas dunai vízállás esetén összekeveredett a szűretlennel. 1874-ben Budapesten az épületeknek még csak 15%-a, 1880-ban 23%-a volt vízvezetékkel ellátva. A fővárosi lakosság egézségügyi ellátottsága igen elmaradott helyzetben volt. Az 1848—49-es szabadságharc bukása után kialakult osztrák önkényuralom hátráltatta a városegészségügy szervezeti fejlődését. A közegészségügyi viszonyokat súlyosbította az a körülmény, hogy nem volt aktív járványelhárítás, a kórokozókat akkor még nem ismerték. Az alacsony műveltségi színvonal következtében a lakosság nem ismerte az orvosi diploma értékét és ezért gyakori volt a kuruzslás. Tisztázatlan volt az orvosi gyakorlat köre is; sebészi tevékenységet iparengedéllyel nem orvosok is űzhettek. A városegészségügyi igazgatás hatósági jogkörrel akkor még nem rendelkezett, a higiénés viszonyok felett felügyeleti jogot nem gyakorolt. A gümőkórral — a túlnyomórészt szegény rétegek e népbetegségével — szemben a pesti és budai városi tanács vezetői egyaránt közömbösek voltak. Ez a szemlélet bénította pl. a kórházak fejlesztését is. A szűkös anyagi támogatásra jellemző, hogy egy elmebeteg 1 napi kórházi ápolási költségére csak 25 krajcárt lehetett fordítani. A kórháznak minősített egészségügyi intézmények száma 1874-ben és 1880-ban egyaránt 27 volt, ebből azonban csak kettő működött városi közkórházi jelleggel: a pesti oldalon a Rókus kórház (fiókkórházaival együtt 1705 ággyal), a budai oldalon a régi Szent János kórház (222 ággyal). E két kórházban ápolták 1880-ban a budapesti kórházak betegeinek 57,30 o -át. Az egyetemi klinikák ekkor még igen szűk keretek között működtek, 1880-ban a felvett betegek száma a 2000-et sem érte el. A kórházi betegforgalom több mint egyötöde a katonai, rendőrségi, igazságügyi kórházakra jutott. Az egyházi kórházak, az elmekórházak és a szanatóriumi jellegű magánkórházak csak kisebb számú beteg ápolására voltak alkalmasak. A hospitalizációs arányszám (a kórházakban ápoltak aránya) 1880-ban — a fegyveres testületi kórházak betegforgalma nélkül — 8,7% volt. A valóságban ez az arány még kisebb volt, mivel a közkórházakban és más kórházakban is sok vidéki beteget gyógykezeltek. A Rókus kórház 1870 évi adatai alapján a fővárosi lakosság hospitalizációs arányszámát csak 4—5%-ra lehet becsülni. A közkórházak személyi ellátottsága a betegforgalomhoz képest elégtelen volt: 1 orvosra 35 ágy jutott. Igen korszerűtlenek voltak a kórházak és klinikák berendezései, a barakokból, dologházakból átalakított fiókkórházakban gyakran léptek fel különböző helyi járványok. A főváros egyesítése idején csak szórványos jelenség volt a betegbiztosítás, ezért az orvosi és kórházi kezelés, valamint a gyógyszerellátás a lakosság igen költséges magánügye volt. A Rókus kórházban a betegek mindössze 14°( ) -ának ápolási költségeit térítették meg különböző társulatok (pl. céhek, dohánygyár, hajógyár stb.), a többi beteget túlnyomórészt szegénységi alapon vették fel. A vidéki betegek ápolási költségeit a közületek sok esetben nem voltak hajlandók megfizetni; ez a körülmény is súlyosbította a Rókus kórház nehéz anyagi helyzetét. * Milyen a mai budapestiek egészsége nemzetközi összehasonlításban? A betegségek előfordulására vonatkozóan az adatgyűjtések — a nagyvárosokban és országokban egyaránt —csak egyes betegségekre terjednek ki rendszeresen (különösképpen a bejelentésre kötelezett fertőző betegségekre). Ezért a feltett kérdést szintén a halálozási viszonyok elemzésével lehet leginkább megközelíteni. Jelentős számú európai és tengerentúli nagyváros statisztikai évkönyvei rendszeresen közlik az általános halandóság és a fontosabb halálokok adatait, ezek azonban kellő részletezés hiányában nemzetközi összehasonlításra nem alkalmasak. A legtöbb nagyváros — Budapest, Bécs és Stockholm kivételével — nem közli pl. a meghaltak kormegoszlását. A nagyvárosok lakossága igen eltérő korösszetételének figyelmen kívül hagyásával számított ún. „nyers halálozási arányszámok" egészen téves következtetések levonásához vezetnek. Szemléltető példa erre Varsó (8,7'U), Budapest (12,3%o), Hamburg (14,6%o) és Nyugat-Berlin (18,3%o) 1970. évi halálozási arányszámainak összehasonlítása. A négy város halandósága közötti nagy különbségeket döntő súllyal e városok népességének eltérő korösszetétele okozza. Nyugat-Berlin, Hamburg lakossága igen elöregedett, és Budapesten is lényegesen magasabb a legnagyobb halandóságú 60 éves és idősebb korúak részaránya (1970-ben 19,4°,,), mint a fiatalosabb korösszetételű Varsóban (15,7"„). Ezt a torzító hatást küszöbölik ki az ún. standardizált halálozási arányszámok. A standardizálási eljárás azt jelenti, hogy egy standardul, közös összehasonlítási alapul választott ország népességének kormegoszlása alapján átértékelve kerülnek kiszámításra az egyes országok (városok) nyers halálozási arányszámai. sz. tábla Standardizált halálozási arányszámok nemzetközi összehasonlításban 1967-ben (Magyarország 1967 évközepi népességének kormegoszlása alapján standardizálva) Rangsor Ország (város) Halálozás 1000 lakosra Rangsor Ország (város) Halálozás 1000 lakosra 1. Svédország 8,22 16. Ausztrália 10,13 2. Norvégia 8,23 17. Írország 10,16 3. Hollandia 8,31 18. Budapest 10,25 4. Görögország 8.67 19—20 Belgium 10,29 5. Svájc 8,87 NSZK 10,29 6. Dánia 9,00 21. Lengyelország 10,31 7. Kanada 9,04 22. Csehszlovákia 10,50 8—9 Spanyolország 9,26 23. Románia 10,65 Franciaország 9,26 24. Magyarország 10,72 10. Olaszország 9,53 25. Skócia 10,78 11. Japán 9,71 26. Ausztria 10,92 12. Anglia és Wales 9,72 27. Portugália 11,10 13. Új-Zéland 9,86 28. Jugoszlávia 11,11 14. USA 10,06 29. Finnország 11,71 15. Bulgária 10,07 Budapest standardizált halálozási arányszáma 1967-ben 23 európai és 5 tengerentúli országéval való összehasonlításban azt mutatja, hogy az általános halandóság a középértéket képviselő Bulgáriáénál alig magasabb. A fővárosi lakosság halandósága alacsonyabb, mint az országos arányszám, és kisebb, mint a szomszédos országokban (Szovjetunió kivételével), továbbá mint Belgiumban, az NSZK-ban, Lengyelországban, Skóciában, Portugáliában és Finnországban. Az általános halandóság ugyan 24,7%-kal magasabb, mint a sorrendben legjobb Svédországban, Norvégiában és Hollandiában, a nemzetközi összehasonlításban azonban Budapest sokkal kedvezőbb helyet foglal el. mint 100 évvel ezelőtt.
