Budapest, 1974. (12. évfolyam)
1. szám január - Csorba Csaba: Középkori budai mesterjegyek I.
Ha jól körülnéznénk, a sok ránk maradt fegyver közül bizonyára a budai fegyverkovács készítménye és mesterjegye is előkerülne.Egyelőre azonban ilyen még nem ismert. De Magyarországon nemcsak itt készült fegyvert használtak, hanem külföldieket is. Sok vándorló zsoldos elszegődött magyar szolgálatba, velük is sok idegen fegyver került hozzánk. Messze földön híresek voltak például Passau kovácsai. Kardpengéik „farkasos" bélyege egész Európa harcterein hirdette a német fegyverkovácsok ügyességét. Hasonló hírnévnek örvendtek a toledói pengék is. A fegyverek mesterjegyei általában kettősek voltak: egyik a város címere, a másik a mester saját, egyéni, többnyire geometrikus jele. Néhány évvel ezelőtt egy budai kút feltárásakor a nedves közegben megőrződött több faedény és egyéb fatárgy került elő. A tárgyak letisztítása és konzerválása után jól láthatóvá váltak a mesterjegyek. Ezek a tárgyak bizonyítják, hogy a budai faesztergályosok is használtak mesterjegyeket, jellegükben a többi mesterségben használtakhoz hasonlókat. A tálakra, palackokra, tányérokra különböző technikával kerültek fel a jelek: vannak égetettek, bélyegzettek stb. Mielőtt a kőfaragók mesterjegyeire rátérnénk, még néhány mesterségről ejtsünk szót, melyeknek Budán nem maradtak ugyan emlékei, de a kép teljességéhez ezek is hozzátartoznak. A vászonkészítők is jelezték készítményeiket (híres központ volt például Bártfa), a posztókészítők is. A reneszánsz idején általánossá válnak a művészielzések. Ezek nem tulajdonjegyek, a régebbi értelemben véve. Nem címerek, hanem egyszerű monogramok, az addig elszemélytelenitett művészettel szemben a művészi öntudat megjelenési formái. A kőfaragók jelei nálunk a XIV. században jelennek meg. A hatalmas gótikus paloták, templomok építői valószínűleg elszámolási célból vésték jeleiket a kifaragott kőtömbökre. Természetesen nem minden egyes kőre, hanem bizonyos rendszer szerint. A középkori építészetben a kőfaragói és „építészmérnöki" munkakör nem volt olyan élesen különváló, mint később: egy-egy mester mindkét munkakörben egyformán jártas, s mindkettő gyakorlati művelője is volt. Hírét sem hallották még a bonyolult statikai számításoknak, képleteknek, ami nélkül ma már elképzelhetetlen egy építési terv. A tervezés alapja a tapasztalat volt, egyik mester a másiknak adta át tudását a céhen belül. A jó mesterfogások titkát szigorúan őrizték. Az építészcéhek, az úgynevezett páholyok köré egész „misztikus" kör képződött. Egyes kutatók sokáig azt hitték, hogy a kőfaragójegyek is bizonyos misztikus elemeket rejtenek magukban. Pedig ezek is éppen olyan „prózai", egyszerű egyéni jelek, mint a többi mesterségben alkalmazottak. A kőfaragó jelek egymást metsző egyenes vonalakból állanak, mert ezeket volt legkönynyebb bevésni. Egy-egy jel hoszsza 5—10 cm között változik. Vannak egyes jelek, melyeket pajzsba foglaltak. Ügy vélik, hogy ezek a mestereké, a többi a legényeké. Ezt azonban nem lehet bizonyítani, valószínűden is. A sírköveken látható polgári címerek címerképei többnyire a kőfaragók jeléhez hasonlók. Ezért egy időben szinte minden sírkövet kőfaragóénak véltek. Pedig egyszerűen arról van szó, hogy jellegükben egyezők a középkori mesterjegyek. Buda városa és a király minden időben sok munkát adott a mestereknek. Mindig volt építenivaló: hol egy-egy templom vagy kápolna, hol polgárház. A királyi palotán vagy a város- ill. várfalakon is akadt mindig igazítani való. Bizonyára több tucat kőfaragó vallotta magát budai polgárnak minden időben, 1541-ig. Tevékenységükről vallanak nemcsak az elkészült épületek, hanem apró kis vésett jeleik is. A királyi palota épen maradt keleti homlokzatánál is megtaláljuk ezeket, a Budapesti Történeti Múzeum kiállításán, az ún. Királypincében. Külföldön épebben maradtak meg az épületek, az építőmesterek élete is jobban ismert írásos forrásokból is. Nem egy mester nemcsak jelét véste a kőtömbökbe, hanem kifaragta saját alakját is, mint egy-egy pillérfejezet részét, kezében körzőt tartva, feltüntetve címerét is (mely egyben mesterjegye). Olykor egész jelsorozatok is előkerülnek, apa és fiai jegyei. Látható, hogy van egy-egy állandó (konstans) rész, a többit változtatják, majd egy-két generáció múlva visszatérnek az eredetihez. A mesterjegy a készitmények szerves része. Tehát ha középkori tárgyakat nézünk, ne csak esztétikai szempontból nézzük, hanem keressük rajta a mester jegyét is, ami a megformált anyagot egyénivé teszi. Csorba Csaba 41 Középkori német kőfaragó dinasztiák tagjainak címerei