Budapest, 1974. (12. évfolyam)

8. szám augusztus - Wellner István: Domborművek a Fővárosi Tanács épületén

Thury Zoltán elbeszélése Az uzsorás Szürke reggel volt, ködös, vizes. Messze valahol párákban fürdött a nap és fele útjában megfulladt a nagy gőzölgő fénykorongból kiáradó világosság és meleg. Mihozzánk már csak halvány reszketés érkezett belőle, olyanforma nyugtalan nappal, mint amilyen az éjszaka, ha a gyertya perceg az asztalon. Az ég másik oldalán nappali életre kapott a hold. Előbb csak olyan volt, mint egy nagy sárgáshalavány petty a végtelen szürkeségben, aztán meg kigyúlt és vigyorgott, amíg eléje nem állott spanyolfalnak egy felleg. Az utcák szomorúak voltak. Alig lézengett rajtuk egykét ember, akinek éppen sietős dolga volt. Masamód kisasszonyok és kopott, feketeruhás fiatal emberek szaladtak végig a gyalogjárókon, az út közepén pedig fázósan dideregtek a pokrócok alatt a lovak, amint tovabandukoltak, maguk után húzva egy-egy nehezen csikorgó kocsit. Egy-egy pillanatra csípős szél rontott bele a szürke ködbe és összekavarta, hogy csupa rongy lett az egész levegő, míg össze nem folyt újra egészbe s reá nem feküdt megint a nagy város mellére, hogy nyögtek a szürke teher alatt a nagy házak és erőszakosan tört magának utat a híg, nehézkesen ide-oda himbálódzó ködben néhány galamb, amely az egyik templom födeléről a másik templom födelére kívánkozott. Valahol messze harangoztak. A vastaghangú bimbamba apró, visító csöngettyűk szóltak bele. Mind köröskörül a közelben, egyik egy kis kápolna ablakában kalimpált a kis vörös nyelvével, a másik az iskolában, a harmadik pedig annak a nagy háznak a hátsó, magas kőkerítéssel elválasztott udvarán, ahol a törvényt osztják a bírák, ügyvédek meg a vádlók, akik előtt reszketni kell a szegény bűnös embernek ilyen vizes reggelen, amikor csak az ágyban jó és másutt mindenütt rossz és amikor haragosak és rosszkedvűek ezek a törvényes urak. Egy csomó nehéz csizma topogott föl a hátulsó lépcsőn, aztán elegáns urak jöttek hajdúk között, meg egy-két asszony, leány és elhelyezkedtek mind az előszobákban a hosszú padokon és megremegtek, amikor a fejük felett berregni kezdett a villamos csengő és valakit bevezettek közülük a belső szobákba. Némelyik bíróra várni kellett. Mikor megjött közúlök egy-egy, mind felállott a sok ember a hajdúk között és alattomosan pislogtak rá, míg csak el nem tűnt az ajtó mögött. Néha egy-egy nehéz puska hozzákoppant a padlóhoz s kijött egyegy szolga, aki fölkiáltott valakit a padról s maga előtt eresztve, szó nélkül .bevezette egyik-másik szobába. Egyéb zaj azután nem is volt ezen az emeleten. Alulról nevetés hallatszott fel. — Gerber! — kiáltotta a szolga az ajtóban. Kicsi, összetöpörödött vén ember állott fel a padról s indult befelé. — A kalapját hagyja künn — mondta a szolga. Az öreg csupa alázatosság volt. Visszavitte a kalapját a padra s mintha nagyon fájna a mellében valami, minden lépésnél fölszisszenve ment be a bíró szobájába. A küszöbön sokáig törülgette a lábát s azalatt a szemeit is behunyva, igyekezett az eszébe összeszedni mindent, amire majd szüksége lesz. Szárazan köhögve nyitotta be az ajtót s kívülről még látták, hogy úgy áll meg benn, mintha nagyon öreg koldus lenne. Maga a bíró tette be utána az ajtót s aztán széket adott neki. A bíró visszaült az asztala mögé, aktákban lapozgatott s párszor szinte lopva pillantott az öregre. Aztán sétálni indult el a szobában és tanácstalanul állott meg az öreg előtt. Úgy szólott hozzá, mintha csak magában tépelődnék: — Nem tudom, hogy mit csináljak magával Gerber, nem tudom. Az öreg fölemelte a fejét s nyugodtan beszélt, míg a köhögés félbe nem szakította. — Eresszen haza tekintetes úr, eresszen a családomhoz. Két hónapja vagyok már itt, megesz a tömlöc. . . Fuldoklani kezdett és úgy hörgött, mintha szerteszakadna benne a tüdő. — Nem lehet. — Dehogy nem, ha a tekintetes úr akarja. — Nem tudom, hogy mit akarok. Az arcán is meglátszott, hogy kínosan tépelődik. Az öreg szemeiből észrevette, hogy hogyan olvassa le kínlódását a vonásairól s elfordult az ablak felé. A külső világ olyan homályos volt, hogy hiába nézte, nem jutott az eszébe semmi. Végre is, mintha a nagy hanggal akarna határozott színt adni a szavának, majdnem kiabálva fordult vissza az öreghez. — Végre is maga uzsorás és erre törvény van, törvény . . . Azon nekem változtatni nem lehet. — De lehet, ha akar a tekintetes úr! — Nem is akarok! — Az már más. Akkor csak tegye azt, amit jónak lát. Velem nem sok baja lesz. Csak tessék kérdezni, felelek mindenre, amíg bírok, mert bennem van már nagyon a penész. Csakhogy azt tartom, hogy csúnya dolog velem így elbánni. Idehurcolni a szegény vén embert, aztán naponkint föl három emeletre, le három emeletről szuronyos puskák között, meg moslékot adni neki, mint a kutyának, meg bezárni egy lyukba, melynek a tetején "an ablak . . . — Elég már! — Megértem én a csendes szót is. — Az uzsoratörvény szerint. . . — Rossz törvény az, tekintetes úr, mi már tudjuk, hogy rossz. — Ki az a: mi? — En meg a tekintetes úr. Beszéltem én már erről a tekintetes úrnak. Volt rá időm. Hiszen azt hiszem, hogy erről nem sokat kell beszélni . . . Akik csinálták azt a törvényt, nem tudták, hogy miről van szó. Oda kellett volna hívni engem, vagy valaki mást, akinek olyan az üzlete, hogy ráüti a bélyeget a törvény. Tudtam volna mondani egyet s mást. Ha a tekintetes urat odahívták volna, szintén adott volna nekik eszet. — Igen, igen ... — A bíró szórakozottan nézte az öreget és amikor látta, hogy újra görcsös köhögés fogja el, vizet adott neki. A vén ember ivott, aztán nagy kék keszkenővel törülgette a homlokát s hátradűlt a nagy székben, aminek párnái között majd elveszett kis töpörödött teste, mintha nagyon kifárasztotta volna a beszéd. A bíró arcán azonban azt vette észre, hogy ellágyul az ő nagy nyomorúságán és most már mohón, nem törődve azzal se. hogy talán kimerülésében lefordul a székről, újra ő kezdett beszélni. — Azt tartom, hogy semmivel se vagyok roszszabb ember, mint akármicsoda más boltos. Jól, rosszul forgatom a pénzem. Nagy kamatot szedek, mert olyan az üzletem, hogy a kockázat sokkal nagyobb benne, mint akármicsoda másik pénzüzletben. Ha azt nem tenném, lehetetlenné válnék az üzlet. Annak pedig meg kell lenni, tekintetes úr, akár a Gerber pénzével, akár a máséval. A bíró mereven bámult maga elé. Mikor elhallgatott az öreg dongása, fölnézett s önkénytelenül is intett a fejével, hogy folytassa. — Mert akik ezt a törvényt csinálták, nem tudták azt, hogy az ilyen magamfajta emberhez csak az jön pénzért, aki már sehol másutt nem kapott. Bizonyosan nem azért zárták be előtte a kasszákat, mert valami túlságos nagy a hitele. Akkor aztán jövök én, vagy a másik, vagy a harmadik Gerber. — Az öreg ember felállani igyekezett, de nem tudott, úgy beleroskadt a székbe. — És én adok pénzt keveset és követelek sokat. Nem azért, mert az én pénzem többet ér, mint az a másik, amit nem adnak, hanem azért, mert az én adósaim jórésze megszökik előlem, vagy valami szörnyű nagy hivatalba, vagy Amerikába, ahova nem mehetek utána. A másik résznek kell fizetni amazokért is. Én rossz ember vagyok tekintetes úr, de olyankor nagyon jó, amikor leolvasom az asztalra a pénzt, mert sok olyan ólomgolyóbist tehetnék a zsebembe, amit én spóroltam meg a halálnak. A mellényzsebét tapogatta, mintha ott lennének a golyóbisok és lázasan igyekezett kimászni a székből. Végre sikerült neki s az asztalra támaszkodva, ott állott a bíró előtt . . . Kipirult, ahogy az igazát védte s most már néha az asztalra is csapott beszéd közben. — Tekintetes úr! Szeretném, ha valami szebb szót mondott volna az elébb, de hát így is jó. Uzsorás vagyok, beismerem, tessék bezárni érte, hanem előbb jöjjenek el ide kezet csókolni nekem azok az anyák, apák, testvérek, akiknek a fickóit én mentettem meg a golyóbistól. — Körülnézett a szobában, mintha a terrénumot mérné. — Nem férnének itt el. Még a nagy teremben se, ahol majd rám kimondják az áment. Szép egy gyülekezet lenne. megirigyelné a zsidó templom. Úgy nézzen rám a tekintetes úr. — Mert én egészen különös uzsorás vagyok. Aki megélhet a pénzem nélkül, hiába jön hozzám. Én az utolsóelőtti perc uzsorása vagyok ... Ha egyszer majd lát a tekintetes úr lenn a folyosón egy halovány, ide-oda tétovázó, zavaros szemű fiút, valami jogászgyereket, aki, amikor ránéz a tekintetes úr, elkapja a szemét és reszket, küldje hozzám. Az bizonyosan engem keres. Vagy ha véletlenül hazafelé megy éjjel és a kávéházból kibotorkál egy ember, aki úgy mászik a kövezeten, mintha máris a lábain hordaná a vasat, adja oda neki a címemet: Király-utca százhetvennégy. Oda menj, gazember! Vagy amikor a Stefánia-úton lóverseny után gyalog jön befelé egy elegáns legény és belevágódik mindenkibe, aki szembejön és siralmas, kétségbeesett az arca, adja neki a kezébe a címet: Király-utca százhetvennégy. Az is engem keres. Én aztán odaadom neki azt, ami után másutt hiába kutat, a prolongált becsületet és megint belecsúsztatok ebbe a zsebembe egy ólomgolyóbist és megint. . . Nem férnénk itt el tekintetes úr, még a nagy terembe se. Vagy ha azt látja a tekintetes úr, hogy a kaszinóban egy katonatiszt kártyázik, akiről nem tudja, hogy hol szedi a pénzt, álljon a háta mögé és amikor félretántorodik az asztaltól, adja oda neki az adreszt. Gerberhez menj, bolond! Még két szobát ki kellene nyitni, hogy mind elférjünk, tekintetes úr. A bíró mereven bámulta a vén embert és nem szakította félbe. Az pedig megint beszélt, miután már egy kicsit pihent. — Csináljon az állam egy intézetet, amelynek az legyen a címe: Könnyelműek életmentő egyesülete. Rakja ő zsebre a golyóbisokat. Ne legyen nagylelkű ingyen . . . Hagyjon nekem békét. . . Visszavánszorgott a székhez és újra belesüllyedt. Olyan hosszú csend lett, hogy az előszobából benyitott a szolga. A bíró erre segített az öregnek, hogy felálljon s utasítást adott a szolgának: — Vigyék vissza, de bánjanak vele becsületesen. 20