Budapest, 1974. (12. évfolyam)

7. szám július - Lázár István: Látta-e már Budapestet nappal?

A Dob utca 39. sz. alatt: szőlőlugasos ház (Csigó László felvételei) A címfestő műhely lejárata a November 7. téren mi, budapestiek. Holott elképedve meg kellene állnunk. Hirtelen eszembe jutott a kárpitosműhely a Nagykörút és a Majakovszkij utca keresztezésében, és a címfestő-betűkészítő a következő sarkon, a November 7. téren. Mindkettő a járda alatt, olyan szuterénben, ami háborúban nyilvános óvóhely, békeidőben nyilvános illemhely lehet, de ahol kisipart űzni akkor is furcsa, ha mégoly nagy a helyiséghiány . . . S egy szeceszsziós öntöttvas talapzat, ugyancsak a Körúton. Róla a piros postaládát régen levették, s ott áll útban, új ládát nem hoznak rá, el nem távolítják . . . S a fekete fejkendős, sokszoknyás öregasszony a Wesselényi utcában, pár méterre a Körúttól, ül a vaklépcsőn, olvasót morzsol; nem koldul, csak pihen, imádkozgat; hol délelőtt, hol délután látom ott, szinte mintha műszakot váltana hetenként... S a Kertész utcában, a taxi Cyclop-garázsával éppen szemben, egy üzletlakáson a kis, riglis lécajtó, amilyet falun szerelnek nyárára a konyhaajtó helyére, hogy járjon a levegő, de a szemtelen baromfi, a kismalac, a kutya mégse surranhasson be.. . A többi témára nem emlékszem, ami még rögtön akkor egymáshoz sorakozott. Csak arra, hogy fény képsorozatot terveztem róluk, e folyóiratnak, Látta-e már Budapestet nappal? címmel. Képek, igen kevés szöveg. De a terv terv maradt. Főként idő híján. Mígnem egyszer Melocco Miklós megmutatta Makovecz Imrével közösen készített leírását arról a szobortervről, amit persze, hogy nem fogadott el a Budapest centenáriumára kiírt meghívásos emlékműpályázat bírálóbizottsága. A szobrász és az építész némi eszmei körítést is csatolt a szobortervhez, indokolandó annak szokatlan-szertelen jellegét. Csak innen-onnan kapkodva idézek ebből: „Rendhagyó város Európa közepén. Rohamos és gátlástalan változások helye, korlátlan torzulások, ostromok, polgári vagy királyi pompa a közvetlen múlt. Ma kétmilliós, eklektikus város, egy tízmilliós országban .. . Arányait széttörve befogadta az Intercontinental Szállót, mindent az idegennek jelszóval. Bazilikája mellékutcák között, háttal mindennek. Madách-tér kapuval, ami nem visz sehová. Terekkel, melyek 25 év óta tűzfalakkal veszik körül az egykor ünnepélyes macskakövek helyén kuszán vezetett villamosokat... Egyetlen nagy középkori emléke, amit megbámul az idegen, invenciózus hamisítvány: a Halászbástya és a Mátyás templom . . Az expozíció után következik a javaslat maga: „A várost Széchenyi István egyesítette. A Lánchíd megépült — egy angol tervei alapján. A koncepció: Pestet és Budát a legtörténelmibb helyen összekötni, s ezután átfúrni a királyi vár hegyét. Pestről a Lánchídon úgy megy át az ember, hogy át is jut minden magyar idők legszerencsétlenebb illúzióján, a királyi pompán túlra, a hegyekbe. Illúziótlan és okos összeköttetés volt ez, talán a legalapvetőbb építészeti produkció, mely képes volt megváltoztatni Pest-Buda struktúráját. Véleményünk szerint itt a helye annak a tör-" ténelmi illusztrációnak, amit Pest és Buda egyesítésére tervezünk. Illusztrációnak kell lennie, és nem műnek. Vidámnak és minden hősiességtől, ál pátosztól mentesnek. A Lánchídtól délre, a pesti oldalon, a József Attila utca tengelyében, a víz partján áll egy bástya, melyen az ország zászlajának rúdja áll. Nem emlékszünk olyan napra, amikor ezen zászló lobogott. Lépjen erre a térzenék rezesbandáiból egy bombardonos ólomkatona, három és fél méteres, fényes trombitáját Buda felé fordítva. S mikor a tanács egyesítette, délelőtt 11 órakor a várost, szólaljon meg a bombardon. A Duna túlfelén, pont szemben vele építsünk bástyát. Álljon fel rá egy királyi kürtös, és válaszoljon dicsőséges, fényes királyi hangzatot. És tegyék ezentúl minden nap, télen és nyáron. A kürtösök körül, ahogy terveink mutatják, hely legyen, hol a bámész sétálók gyönyörködhetnek a kürtök hangjaiban, a hatalmas ólomkatonák szép formáiban és színeiben. Legyenek padok, perec- és fagylaltárusok, lehessen kapni perecet a Lánchíd íveiben hajtva, s kürtöseinket cukorból, melyeket ha a gyermek fúj, sípoljanak. S ha vége a kürtjeleknek, s elszéled a közönség, hallani lehessen sokáig, ahogy fújják a cukorkürtösöket." Vallomásos, kicsit suta mondat zárta a tervezetnek ezt a részét: „Úgy szeretjük ezt a várost, hogy ettől a vonzástól még ismereteink sem tudnak elszakadni." S következett a pontos műleírás, vázlatokkal, és 29