Budapest, 1974. (12. évfolyam)

7. szám július - Vargha Balázs: Hajnal Anna csipkebokra

Egy másik kísértet — felnőtt kopasz költő — be is szólt az ablakon. Bölcs dolgokat mondott. Arra tanította Annát, hogy semmi, ami gyermeki, nem szégyellnivaló. Itt álltam ablakomban emelet magasában s jött hozzám. Állt a légben, őrült álom szemekkel nézett rám tehetetlen: ti engem félig-szántok, kuncogtok ferde szájjal, keserűn kinevettek, láttok késsel szívemben vén véres rongypojácát. Mit tudtatok ti rólam ? mondtátok, hogy nem illik nyűgös gyermeki bánat felnőtthöz vén beteghez ? (Kísértet) Mire kell a költőnek ez az elvarázsolt kis világ, a barátságos rémekkel megrakott lakás? Menedéknek. A szúrva védő csipkebokrot teremti újjá védelmül, felnőtt kori, rosszabb, igazibb kísértetek ellen. Mert nekem bújnom nincs hová, e testtelen tér lett hazám, lágy részem páncélként fedi, kolostorom lett s palotám. Tornyain, hűs erkélyein könyöklök nyári délután s néha megkérdem: éltem-e ? s ha igen: élek még talán ? lenézek, körül minden áll, az erkély az, amely rohan ? Állok, mint aki hidon áll, mig alant rohan a folyam. (A csiga, a teknősbéka és én) Vigyázzunk. Az az emeleti ablak, amelyen a kopasz költőpojáca-kísértet beszólt, valóságos ablak. Ugyanahhoz a lakáshoz tartozik, ahol féloroszlánt termett a parketta. De ez a tornyos erkély elvált sajátmagától, a „testtelen térbe" lépett át. Hol száguld ez az erkély ? Csak egy másik verssef tudok válaszolni. A Szövetség Urához a biblikus himnuszok ciklusába tartozik. Mikor ezek a versek megszülettek, a közösségi tradíció ígért oltalmat, vagy legalább vigaszt a költőnek. Ez volt akkor a csipkebokor (ami végülis szintén bibliai növény). így énekelt a Szövetség Urához: Újítsad meg szövetségünk! erősítsd meg békességünk! gyémántvárunk! ékességünk! Árkos város körülvettél, elrejtettél, ellenségtől megmentettél. Kapuidnál tavak vannak nyüzsgő halakkal csillannak s tükörképi ligetednek rajtuk zölddel lengedeznek. Keserű történelmi paradoxon, hogy a szorongatottak közössége, amely a szolidaritás feloldó érzését adta, kívülről nagyon is számontartható, kiszolgáltatott volt. Az „árkos város" nemcsak himnusz-motívum volt akkor, hanem az üldözők ördögi szervezési formája is. A bizalom és a remény himnuszai a reménytelenség és tehetetlenség profundusából szálltak fel. Talált azonban más hangot is Hajnal Anna. Harcos költőnő: ez az amazonos hangzású megjelölés alig illik az ő gyengéd személyéhez, de egy verséről mégis ez jut eszünkbe. Történelmi gúnydal ez, politikai sanzon a háború csinálói ellen: Állnak: ölnek, ülnek: ölnek, nagyuraink elnökölnek, tankok kásahegyeken zakatolják: úgy legyen. Erdők voltak, völgyek voltak, őzek voltak, csízek voltak, s emberfajból elegen, mennyi nyüzsgő eleven. Rönkök, csonkok, csövek, csontok, mindenütt egyforma frontok, vad mezőkön roppant gombák, spórát szórnak robbant bombák. (1940 május) Egye meg a fene az urakat, de egye meg az artisztikumot is. Populáris, sőt ordenáré legyen a rím, nevetve pukkanjon, hátha így túlkacagja a roppant-robbant gomba-bombákat. Tömegdallá is válhatott volna ez a vers, dehát abban a némító közegben nem tudott továbbzengeni. Az 1940 május magányosan áll ugyan azoknak az éveknek a versei közt, mégsem maradt folytatás nélkül. A nyers erőszak könyörtelen realitására válaszoló versek szükségszerűen nyersebbek, pucérabbak lettek. A halálos hónapok jeleneteit, hiába, nem lehetett volna átpoétizálni. Mit néz a téli nap ? megáll a fagyos lótetem fölött, vérmocskolt a merev sörény, — szélben hogy röpködött! — Bordáiról a húst nem sas, nem keselyű tépi vadul, erőtlen asszonykéz remeg jeges baltával túr — véres szilánkokban a hús, freccsen a romos ház előtt . . . (A gyermek) Vérmocskolt havon, tanktetemeken, behavazott, fagyott halottakon, kéz-kézben botorkáltunk konokon. S a kásás, szürke jégen hallgatag mentünk tovább a vattás ég alatt. Aggodalom vitt, vitt a jóremény, a pesti part látkörünk peremén közel volt, eltűnt, ringatta a köd, vak szorongás terjedt szivünk fölött, vad-karmu sas, a rémült képzelet terpedt szivünkön prédája felett, megcsukló félelemben, hallgatag vacogtunk már a szürke ég alatt. Bár a budai várból még lőtték a várost, „a német szörny bent még élni kívánt", a túlélem-e? kérdése akkor már eldőlt. Más gondoknak adta át a helyét. Rom-utcán végig, törött kapun át vonszoltuk szivünk néma sikolyát: anyám ? a gyermek ? — élnek ? élnek-e ? — És élt anyám, s a gyermek is vele . . . (Átkelés) Ahhoz, hogy ezek a lírai napló-lapok megszülessenek — jóval a történtek után —, ahhoz először meg kellett szólalni. Romok lepték a szíveket is. Üj versekhez új szótár kellett. Nem új szavakkal, de új értelmezéssel. Viszsza kellett hódítani azokat a fogalmakat, amelyek otthon, Gyepüfüzesen még tisztán fénylettek, de a romok porától, füstjétől meghomályosodtak. Megszólalni szeretnék, mert szétfeszít egy szó, küzködöm burkaimmal, mint jegével a folyó. Leültem ide írni, pedig irni még nem tudok, mert irni annyi mint szólni, én még nem szólhatok. én tudtam, hogy fölkelsz a szennyből, magyar föld, szülőhazám! aki szeretett gyalázatodban, az szeretett igazán, aki hitt benned, elesettséged, törtséged idején, akiben a síri sötétben is pislákolt a remény — (Óda) A három gondolatjel a sor végén: újabb töprengésekről tanúskodik. Újabb lélegzetvételről, hogy végigénekelhesse ezt a honleányi vallomást. Ámit aztán több is követett, de már nem a némaság és megszólalás meredek tájairól, hanem az édes, tágas otthonról, amelyet egyik kötetének címével így szólíthatott meg — az adoniszi sor ritmusában: — Visszafogadtál. Bár még nem sürgetik baljós jelek, Hajnal Anna elkezdte a búcsúzást Budapesttől. Meghatódva, hálásan idézi fel a múlt képeit. A nyomorúságot is, amelyben része volt itt. A mardosó vágyat a gyümölcsárus előtt, mikor hátrafonta karját, nehogy belemarkoljon a körtehalomba. Óh szegénység, be nem szégyelltelek! gyalog a körút vad Amerikáján, a villanyujság futó lángcsoda a fényreklám égi tündérszivárvány egyetlen zöld ruhámban álmatag úsztam a villamoson, sárga dzsonkán a vizes aszfalt Ho-ang-hó vizén tükörbe nézett a lánchid-oroszlán nekem a világ voltál: Budapest az időtlen világ . .. Te voltál nekünk hazánk, Budapest, s hívek voltunk éhségben, fagyban, kínban romtégláidat hordtuk sárosan s fogadkoztunk: holtodig-holtomiglan. Te örökifjú város újra élsz! ragyog a minden este fényes bálja új ifjakat új rózsatáncra hív az örök utca örök karneválja. de miránk vár a rigófüttyü csend, vén rózsaszín kövek aljára várnak a régi pesti temetőn örökös szombat, örökös vasárnap. (Budapest) 23