Budapest, 1974. (12. évfolyam)

6. szám június - H. Boros Vilma: Hírneves pesti tanárok

mindkettő volt Óbudán: a prédikátor nevét nem ismerjük (a XVII. században az utolsó, akinek a nevét tudjuk, 1652-ben Sellei György); a tanító Mester István volt (ezért is nevezték Mesternek). A magyarok csak arra kaptak engedélyt a földesúrtól, hogy a Madarassy Gergely telkén levő, nagy faragott kövekkel falazott, félig földalatti helyiséget, amelynek alapterülete alig 13 négyszögöl volt, református imaháznak használják(prédikációt hallgatniuk,énekelniük azonban nem volt szabad). Azóta már tudjuk, hogy ez az építmény az egykori királynéi vár maradványai közé tartozott. Az óbudai magyarok ugyanis a török hadjáratok pusztításai után a nagy középkori kőépületek viszonylag épen maradt falai közé költöztek be, illetve azok köveiből, sokszor az alapfalak felhasználásával építették fel kicsiny házaikat. 1785-1786-ban azután a régi oratórium helyén épült fel a református templom. A XX. század elejétől kezdve e templom körül tárták fel a középkori vár maradványait. A mai Calvin közt egyébként még a XIX. század második felében is Ungargassenak, azaz Magyar utcának hívták, tanúsítva, hogy az óbudai magyarok zöme itt lakott, egy tömbben. A XVIII. század legelső éveiben már többségbe kerültek Óbudán a német telepesek. 1702-ben az óbudai magyarok egy részét — egyelőre kiderítetlen okból és módon — elűzték a helységből. Köztük volt a legtekintélyesebb gazda, az akkor kb. 50 éves Madarassy Gergely is, aki csak több mint egy évtized múltán költözhetett vissza szülővárosába. Madarassy „instálló levelet" írt Zichy Péternek (aki 1701-től Óbuda földesura volt), hogy visszatelepülhessenek. „Kegyelmes Uramnak, Nagyságodnak vagyon jól tudtára énnékem, Nagyságod együgyü jobbágyának, Madarassy Gergelynek dolgom és állapotom, s a szerint Nagyságod óbudai szegény idestova elszéledett több jobbágyinak is sorsuk és állapotjuk a mostani szomorú casus szerint..." — kezdte levelét, majd arra kéri a földesurat, hogy most, miután közelebb kerültek „kibujdosott régi hazánkhoz és házainkhoz", engedje meg visszatelepülésüket, szabad vallásgyakorlattal, nehogy végromlásra jussanak, „és annál is inkább, mint vagyunk is annyira el ne szakadozzunk és oszoljunk, hogy egymásnak hírit is ne halljuk". 1715-ben már újra Óbudán találjuk Madarassyt és az elbújdosottak egy részét. Az 1720-as évektől ismét megengedték az óbudai reformátusoknak a tanító tartást, de templomuk és papjuk továbbra sem lehetett (ezen a helyzeten csak II. József türelmi rendelete változtatott). 1733-tól említik a reformátusok külön temetőjét, de ennek első helyét nem ismerjük. Úgy tűnik, hogy az óbudai magyarok között a XVIII. század folyamán igen erős lehetett az összetartás és az összetartozás érzése. Az anyakönyvekből kiderül, hogy egymás között házasodtak, szívesen vállaltak egymásnál keresztszülőséget, házassági tanúskodást. A XVIII. század első felében a magyar — kálvinista — gyermekeknek általában négy (többnyire magyar) keresztszülőjük volt. Végrendeletükben sokan testáltak valamit az „árva eklézsiára" is. Talán ennek az összetartásnak köszönhető, hogy az Óbudára áramló újabb és újabb bajor, frank, sváb, morva, tiroli telepeshullámok növekvő tengerében a magyarok mégiscsak fennmaradtak. A XVIII. század második felében még mindig 60-70 magyar családot találunk Óbudán, köztük a Bokry, Buday, Ecsy, Gere, Lendvay, Kovács, Molnár, Nemes, Sigmond, Tóth, Urbán családokat; ezeknek már nagyapáik és dédapáik is Óbudán éltek. A többiek a XVIII. század folyamán, kivált az 1739. évi nagy pestisjárvány után Óbudára költözött magyarok leszármazottai voltak. A magyarok arányszáma a lakosságban a XVIII. század eleji mintegy 50%-ról a század végére 6-8%-ra csökkent. Ez a helyzet csak a XIX. század második felében változott meg, amikor a városi lakosság általános elmagyarosodása következtében Óbuda ismét magyarul beszélő várossá lett. Kollár István: Óbuda látképe (1812). A BTM Kiscelli Múzeumának anyagából 43