Budapest, 1974. (12. évfolyam)

6. szám június - H. Boros Vilma: Hírneves pesti tanárok

Gál Éva Óbuda magyarjai a XVII—XVIII. században A köztudatban a régi Óbuda mint sváb település él. Igen elterjedtek a múlt századi „braunhaxler"-ekről, a század eleji kedélyes sváb kocsmárosokról szóló történetek. Ami Óbuda középkorát illeti, a történetírás már rég közismertté tette, hogy a Mohács előtti Óbuda magyar város volt, sőt időnként a magyar királyok tartózkodási helye, a XIV. század közepétől pedig királynéi székhely. Az utóbbi évtizedekben azt is kimutatták már a történeti irodalomban (Gárdonyi Albert, Fekete Lajos, Jankovich Miklós, Káldy-Nagy Gyula, Nagy Lajos), hogy a török hódoltság másfél évszázadában is magyarok lakták Óbudát. Mindezek ellenére még a tudományos irodalomban is fel-felbukkan az a tévhit, hogy az 1686-os ostrom idején az óbudai magyarság elpusztult vagy végképp szétszéledt, s a város újkori élete a földesúr (a Zichy-család) által végrehajtott német telepítéssel indult meg. A valóságban azonban a török időkben Óbudán élt magyarok nagyrésze átvészelte 1686-ot, s miután néhány évig a hadaktól kevésbé zaklatott helyeken — elsősorban (Sziget)Monostoron, (Tahi)Tótfalun - húzódott meg, 1690 körül visszatért eredeti lakhelyére. A XVII. század végi óbudai magyarok közül teljes egészében ismerjük az adózásra kötelezett családfők listáját, amely 53 nevet tartalmaz. A lista egy 1701 februárjában elkészült összeírásnak köszönhető; ez a XVI. század vége (1590) óta az első fennmaradt névszerinti összeírás Óbudáról. A benne szereplőkön kívül a helységben egészen bizonyosan éltek még más magyarok is, akiknek azonban sem nevét, sem számát nem ismerjük, mivel nem tartoztak az adózók közé (vagy azért, mert teljesen nincstelenek, esetleg kóborló elemek — ún. „ridegek" — voltak, vagy mert urasági vagy községi szolgálatban álltak; ilyenek voltak egyebek közt a pásztorok). Az összeírások ebben a korban csak az adókötelesekre terjedtek ki, más forrásunk pedig az óbudai lakosság összetételére vonatkozóan ebből a korból nincs (a keresztelési, házasságkötési és halálozási anyakönyvek csak 1706-tól kezdve maradtak fenn). Talán nem lesz érdektelen ideiktatni a XVII. század végén Óbudán élt magyar adózó családfők névsorát, az első hiradást azokról, akik átvészelték a nehéz időket: Bokry Gergely, Buday András, Buday Istók, Császár András, Császár János, Csik György, Csizmazia Gergely, Dániel György, Ecsy János, Erdődy András, Fehér Mátyás, Fogarasy György, Gere János, Jó János, Kerék György, Kovács András, Kovács Pál, Kovács András, Csizmazia Péter, Körmendi István, Lendvai István, Lengyel Mátyás, Madarassy Gergely, Mester István, Mészáros György, Molnár István, Nagy János, Nemes Gergely, Nemes György, Nemes István, Nemes János, Oroszy Sándor, Pap János, Petre István, Polányi (Bolgári) György, Sigmond István, Szabó György, Satay István, Szabó Mihály, Szévő (Sivó) Ferenc, Szentendrődi Pál, Tatay Mihály, Tóth János, Tóth Mátyás, Tóth Péter, Urbán István, Valkay János, Varga György, Varga Márton, Vánkos György, Vigh Gergely, Vincze János, Vincze Máté. Az említett összeírás tanúsága szerint a felsoroltak nagy többsége telkes jobbágy volt, néhány közülük az akkori viszonyokhoz képest tehetős gazda: Madarassy Gergely egész telkes jobbágynak például egy vízimalma, 5 lova, 6 ökre, 7 tehene, 4 sertése, 170 juha és 20 kapásnyi (kb. 1600 négyszögöl) szőlője volt; Nemes György bírónak 8 ökre, 4 tehene, 2 sertése, 16 kapás szőlője, s rajtuk kívül is akadt még számos 4 és 6 ökrös gazda. A felsorolt 53 magyar család közül 28-nak volt kisebb-nagyobb szőlője, ami Óbudán a megélhetés egyik legfontosabb forrása volt. Kézművességet kevesen űztek: néhány csizmadiát, mészárost, kádárt találunk köztük. 1698-ban történt az első német bevándorlás: ifjabb Zichy István ekkor mintegy 50 német családot telepített Óbudára. A XVII. század legvégéig azonban még a magyarok kezében volt a község vezetése. 1697-ben az elveszett középkori pecsétnyomó helyébe új városi pecsétnyomót csináltattak, amelynek körirata természetesen magyar volt: „Óbuda várossá pecséti. 1698-ban és 1699-ben a bíró és mind a tizenkét esküdt még magyar. De már 1698-ban elvették az óbudai magyaroktól — akik valószínűleg már a XVI. század óta valamennyien reformátusok voltak — a helység egyetlen templomát. (A templom a mai plébániatemplom helyén állt, s a feltevés szerint azonos volt a középkori királynéi városrész plébániatemplomával.) Ezt átadták az újtelepes katolikusoknak, a reformátusoknak pedig megtiltották prédikátor és tanító tartását. Addig Ferber Vitus plébános rajza az óbudai keresztelés! anyakönyvben (1718). Bach Melitta reprodukciói 42