Budapest, 1974. (12. évfolyam)

6. szám június - Vincze Oszkár: A légtisztasági program joghézagai

programtól függetlenül is — igen fontos nemzeti érdek. Mindezek mérlegelésével méltányosnak tartanok, ha az ilyen kölcsönöket az állami pénzintézet kamatmentesen folyósítaná. Szóvá kell tennünk végül, hogy a bankbürokrácia távolról sincs felkészülve a légtisztasági program nyomán jelentkező kölcsönigények gyors kielégítésére. A kerületi fiókhálózat vezetőinek nincs elegendő hatáskörük. Igaz, hogy az OTP felső vezetősége minden esetben segítette az ügyintézést. Ha azonban nagyobb hatáskört adnának a kerületi fiókközpontoknak, nemcsak a kölcsönigénylők dolgát, hanem saját ügyvezetésüket is sokkal gördülékenyebbé tehetnék. Kifogásolnunk kell az OTP-nek a szavatosállítás kérdésében követett gyakorlatát is. A távfűtésre igényelt kölcsönösszeg az öröklakások mai irreális forgalmi árának is legfeljebb 10 százaléka körül változik. A szóban forgó minden ingatlan tehermentes. Az OTP a kölcsönformát ugyan nem jelzáloghitel címén folyósítja, de a kölcsönügylet minden tényleges ismérvével nem egyéb, mint jelzáloghitel. Ilyen természetű jelzáloghitelt a tőkés bank a tehermentes ingatlan első helyére szóló bekebelezésre a tulajdonos (tulajdonosok) aláírására az ingatlan 60—70 százalékára is folyósított. A tehermentes ingatlan mint jelzálog, ma is teljes értékű biztosíték, így az OTP-nek semmi olyan kockázata nincs, amely indokolná, hogy mindezeken felül még szavatos állítását is követelje. Csaknem mellékes, hogy a kölcsönigénylőnek mekkora a jövedelme, aktív dolgozó-e, avagy nyugdíjas: a bankszerű fedezet a tehermentes ingatlan. Más kérdés, hogy a kölcsönigénylők között sok a 70 év fölötti ember, és merő képtelenség számukra szavatos szerzése. Ennek megkövetelése tapintatlan eljárásnak és fölös zaklatásnak minősül. Tudjuk, hogy lakásviszonyaink folytán a lakott lakás forgalmi értéke jóval alatta van a tényleges építési költségnek. Ugyanis nem az ingatlan, hanem a lakhatás joga az igazi és nagy érték. A lakástulajdonos azonban ennek ódiumát már csak azért sem viselheti, mert a lakásingatlan értékének ilyen alakulásáért őt semmiféle felelősség nem terheli. Méltánytalan olyan tények hátrányos következményeit az állampolgárra hárítani, amelyekért személyében semmiképpen nem tehető felelőssé. Végezetül: a légtisztasági program megvalósítása minden állampolgárnak egyformán érdeke. Mérlegelni kellene: vajon indokolt-e, hogy az öröklakástulajdonost erején felül túlterheljék? Az öröklakók eladósodása ugyanis nemcsak társadalmi, hanem gazdasági szempontból is káros. Ide tartozik annak megfontolása is, hogy vajon a távfűtés bevezetése során újabban kalóriánként 4,5 forintban megállapított műszaki fejlesztési hozzájárulást ki fizesse? Ez az összeg jelenleg egy 30 lakásos ház esetében már 1,35 millió forintnak felel meg. Ehhez járul a bevezetés költsége. A teljes költség tehát az adott ház esetében már minimálisan 2,35 millió forint. Kétségtelen, hogy a távfűtés beruházása nagyon költséges. A Fővárosi Távfűtő Vállalattól viszont csak olyan arányú fejlesztés kívánható, amekkora anyagi forrást rendelkezésére bocsátanak. Meg kellene kímélni a társasházak lakóit, közös képviselőités intéző bizottságaita mai eljárási gyakorlat terheitől, izgalmaitól. Hatáskört kell adni az OTP-nek, hogy e kérdésben a bankszerű előrelátás, óvatosság jegyében, de a légtisztasági program megvalósításának szem előtt tartásával jóval rugalmasabban, bürokráciamentesebben járhasson el. Ennek lényege: a tisztviselők ne csupán a bankbevételt szorgalmazzák, hanem a program távlatainak ismeretében segítsék a végrehajtás nehéz, bonyolult munkáját. Ehhez az is szükségessé válhat, hogy a netán kieső kamatjövedelmet, az ügyvitel költségeit az OTP-nek központi alapból megtérítsék. E program igazi hasznát a népgazdaság számára nem a 2 százalék kamat felszámításában, hanem a főváros ingatlanainak, műszaki berendezéseinek korróziómentesítésében és az egészséges levegőtér kialakítása nyomán megtakarítható SZTK orvosi költségben, táppénzben kell látni. Legfőbb ideje, hogy a felsorolt joghézagokat mihamarabb eltüntessék és a bürokratikus buktatók kiküszöbölésével segítsék e program végrehajtását. Ezen felül a költségek áthárításának olyan méltányos feltételeit kell kialakítani, amelyekkel a mai aránytalanságok megszüntethetők s az állampolgárok közös teherviselése igazságosabbá válik. Vincze Oszkár Élünk és meghalunk Hozzászólás Csák Gyula írásához A „Budapest" nem foglalkozik gyakran a főváros sírkertjeivel s azokkal, akiket a társadalmi munkamegosztás erre a szomorú, de nélkülözhetetlen posztra állít: a Temetkezési Intézet dolgozóival. 1969-ben, a lap májusi számában Nagy Lajos Fejfák és keresztek című riportjában megszólaltatott olyan vezetőket, akiknek feladata az utolsó aktus lebonyolítása. Öt év múlva esett szó erről a témáról Csák Gyula Élünk és meghalunk című írásában (Budapest, 1974. március). Utóbbit a rádióban is hallottuk, rövidebben. Csák Gyula filozofál az elmúlás gondolatáról, szorgalmazza a polgári szertartások korszerűsítését, modernebb sírkerteket sürget — s akarva, nem akarva bántja az Intézet több megbecsülést érdemlő dolgozóit. Gúnyosan idézakiadott árismertetőkből, katalógusokból, amelyek könnyítést jelentenek a hozzátartozók eligazításánál a legnehezebb percekben. Külföldön folyóiratok sora hozza rendszeresen a temetkezéssel kapcsolatos tudnivalókat: Friedhof und Denkmal (Käsel), Pharos (London), Ignis (Stockholm), Priatel'stvo (Prága) stb. Nálunk is sok hamis nézet, bosszantó tájékozatlanság megszűnne, ha több és szakszerűbb írás jelenne meg erről a ma is misztikus ködbe burkolt kérdésről. Mi bosszantott Csák Gyula írásának olvasásakor? A neves írók temetésének visszásságairól írtakat közben már szemtanú cáfolta meg egy vidéki író—olvasó találkozón. Alacsonynak tartja a hamvasztásos temetések arányát. A valóság az, hogy az 1968 májusában átadott rákoskeresztúri hamvasztó munkanaplójába idén áprilisban beírják a hatvanezredik nevet. Svéd kemencék vásárlása vált szükségessé, hogy a fokozódó követelménynek eleget tehessenek. A debreceni éves kétezres átlagszámot hozzáadva, ez az arány nagyobb, mint sok európai országé! Csák külföldi minták átvételét sürgeti. Nem látja, hogy éppen a svájci, NSZK-beli, ausztriai, jugoszláviai és csehszlovákiai tapasztalatcserék alapján milyen változások történtek a fővárosi sírkertekben az elmúlt fél évtized alatt. (Hant nélküli táblák, munkásmozgalmi parcellák, urnakripták, kolumbárium-falak stb.) S az idézett, régebbi kormányrendelet óta a Fővárosi Tanács tavaly hozott határozatban korszerű alapossággal szabályozta ezt a kérdést. Évenként 20—25 cikk jelenik meg a magyarországi temetőkről, temetkezési intézetekről, vállalatokról. Többségük gunyoros hangú, más részük tájékozatlanságon alapul. Vegyünk jó példát a külföldi kezdeményezésekből: írjunk a témáról többet, bátrabban — de alaposabb körültekintéssel, segíteni akarással. Papp Rezső A szerkesztőség megjegyzése: Csák Gyula „akarva, nem akarva bántja az Intézet több megbecsülést érdemlő dolgozóit" — véli levélírónk. A szóban forgó cikket ismét elolvasva, úgy érezzük: Papp Rezső félreértette Csák Gyula írásának mondanivalóját. Szerzőnk irodalmi eszközökkel fogalmazza meg gondolatait a halálról és arról a kegyetlen ellentmondásról, amely egyfelől a mérhetetlen fájdalom és a holttest eltakarításának profán „szolgáltatóipari tevékenysége" között feszül. Másfelől keresi-kutatja a már felvilágosodott, a túlvilágban nem hivők temetkezésének a mostaninál szebb szokásrendjét, a gyász emberséges kifejezését. Miért becsülné alá a Fővárosi Temetkezési Intézet szomorú dolgát végző munkásainak tevékenységét, akit bánt a gyászolók közé tolakodó sok bámész kíváncsi, akit zavar a ravatalozóba hatoló villamoscsörömpölés, a sok-sok elhanyagolt és némely hivalkodó síremlék látványa? Van-e oka megbántódni bármely intézménynek, bárkinek, amiért Magyarországon még kevesebben hamvasztatnak mint temettetnek, s amiért oly felemás módon nyilvánul meg, ha az elhunyt egyszemélyben volt vallásos és egy szocialista ország közéleti embere? Nem érezzük Csák Gyula írását kegyeletsértőnek vagy bántónak. Cikkének végkövetkeztetése: ,,ne csak életünkben éljünk másképp, hanem halálunkban is. .." Az a fintor, amit levélírónk az író arcáról leolvas, s amely csak a kenetteljes prédikációk érzelgősségéből hiányzik—fintor a Halálnak. És mindannyiunknak, akik valahányan vagyunk, annyiféleképpen képzeljük el a „végső búcsút"! 2P