Budapest, 1974. (12. évfolyam)

5. szám május - Dávid Katalin: Anna Margit művészete

sze vezet az út tőle, ha így közelítünk hozzá. A másodikról pedig csak annyit, hogy jólesően látom környezetében, mert mindketten elég egyszerűek ahhoz, hogy ne sértsék meg egymás önállóságát. Miért tagadom a gyermekvilág jelenlétét Anna Margit művészetében? A válaszom nagyon egyszerű: azért, mert alakjai bár bizonyosan ártatlanok és tiszták, de mindent tudnak arról, ami a világban gonosz és tisztátalan. Örömük és szépségük magányossá teszi őket, tekintetük olyan, mint akik az iszonyatra figyelnek, ami rajtuk kívüli, hatalmas energia. Szinte mindegyiknél ellentmondás van önmaga és a között, amit tekintete visszatükröz. Néha sírnak, mert nagy bennük a szánalom, néha bohóckodnak, mert így jókedvre derítenek, máskor táncolnak, játékot hoznak, szépséges ruhát vesznek fel, mert színt, fényt akarnak varázsolni a világba. És mennyi virágot szórnak szét mindenfelé, ezzel még sokszor az eget is elborítják, hogy vidámabb legyen a ház, az utca, a város, a mező, az egész föld. Mosolyogni azonban még egyet sem láttam köztük - és ez a legnagyobb bizonyítékom -, mert elvesztették azt, ami a gyermeknek megvan: a tudatlanság mindentől megvédő fegyverét. Ebben a művészetben nincs gondtalanság, a megváltásra vállalkozik, mintha ismerné a világ minden boldogtalanságát. Szépséget, harmóniát, szeretetet akar adni, mert a pusztítás erejének megfékezésére született. Talán ezt tartom a legfontosabbnak elmondani Anna Margit alkotóvilágáról, ezért kívántam, hogy velem jöjjenek műtermébe, hogy tanúk előtt fogalmazzam meg véleményemet. S teszem ezt anélkül, hogy tudnám, vajon ő egyetért-e velem? De egyet kell értsen, mert másképp meg kellene ölnie alakjait, és el kellene vennie szépségüket: színeiket összepiszkolni, formáikat összetörni. El kellene tőlük venni a virágot, a játékot, le kellene vágni a szárnyaikat, Ünnep Piéta Szent család