Budapest, 1974. (12. évfolyam)
4. szám április - Fodor András: Így éltünk a Major utcában
elitták keresetüket. Visszatekintve, ma már felismerhetők a baj kórokozói. A szegénységből eredő tudatlanság és az ősi betegségek. A nehéz, fárasztó munka, a hoszszú munkaidő, az elégtelen táplálkozás és az egészségtelen lakások melegágyai voltak a tüdőbajnak és a vesebetegségeknek. E betegségek nagyon sok embert vittek a sírba viszonylag fiatalon (a négy családfő közül pl. három már 40 éves kora előtt meghalt). Talán tudat alatt érezték, hogy nem méretett ki számukra hosszú út, talán érzelemvilágukat bazalttá keményítette a kegyetlen, semmi jót nem ígérő élet. Amikor kocsmákba vagy zugkimérésekbe vitték keservesen keresett, kevéske pénzüket, nem gondoltak családjukra, a jövőre — csak ittak. Sokan nem is ismertek más szórakozást. Akadtak családanyák, akik csökkenteni igyekeztek ezen a bajon. Akkoriban ügynökök járták a fővárost, és részletfizetés ellenében árulták a Goldberger gyár valóban kiváló minőségű, aranycímkés sifonvászon méteráruit. Az előrelátó családanyák rendszeresen vettek ilyen méterárut, azzal, hogy az esedékes részletért az ügynök a bérfizetés napján a családfőnél jelentkezik, a munkahelyén. Adandó alkalommal, ha a fizetés „elúszott", az aranytartalék méteráru a zálogba került, ahonnan sohasem lett kiváltva, hiszen a szűkös jövedelem szinte arra sem volt elegendő, hogy napról napra éljenek belőle. Nem volt olyan szegény, akinél szegényebb ne lett volna. Ahol éppen ebéd főtt, és ebédhez készülődtek, oda mindig betévedt néhány szomszéd gyerek. Nem szóltak semmit, csak megálltak az ajtó mellett és sokatmondó szemmel nézték az evést. Az ilyen némajáték nem sokáig tartott. Mindegyik gyerek kapott valami kóstolót az ebédből. A napi étkezés nem volt túlságosan változatos. Rendszerint paprikás krumpli, tésztás krumplileves, sárgaborsó főzelék, vasárnap saját nevelésű nyúlból készült húsétel vagy lóhúsból készült húsleves, főtt hús tört krumplival került az asztalra. A legszegényebb családok literenként 1 filléres áron lefölözött tejet vásároltak. A tej inkább savónak látszott, de nagyon egészséges tápláléknak bizonyult, mert a gyerekek és felnőttek, akik rendszeresen itták, kevesebbet betegeskedtek. Emlékszem, egyszer a Lenke téri piacon találtam egy (az 1926. évben vert) nikkel 50 fillérest. 22 fillérért vettem egy kenyércipót és negyed kiló absniclit. Hatalmasan jóllaktam. De a költekezésem miatt nagy lelkiismeretfurdalásom támadt, és a megmaradt 28 fillért hazavittem. A szülők többnyire analfabéták voltak; legfeljebb az elemi népiskola 2—3 osztályát végezték el. Gyermekeik sem jutottak sokkal messzebbre. Közel a Duna-parthoz, a Hengermalom út végében, csúnya barakképületben volt az elemi iskolánk. Valamikor az első világháború idején — úgy tudom — ideiglenes katonai kórháznak épült. Az elemi iskola általam is végzett IV. osztályának 36 tanulójából egyetlen fiú ment tovább a mai V— VIII. általános iskolai osztálynak megfelelő polgári iskolába. Leírhatatlan tisztelettel néztük őt, hiszen számunkra akkor elérhetetlen iskolába került. A magunkfajta családok elsőszülött fiai általában még az elemi iskola VI. osztályáig sem juthattak el. Csak 12—13 éves korukig lehettek gyermekek, azon túl a szükség munkába hajtotta őket. Habár a munkavállalási kor alsó határa 14 év volt, sok 12 — 13 éves fiú már dolgozott mint kifutó, szolga, segítő — éhbérért. Akkor és olyan szinten a kultúra, a művelődés ismeretlen fogalmak voltak. Újságelőfizetés vagy -vásárlás évszámra nem fordult elő. Az idősebb gyerekek között akadtak olvasni vágyók, akik a legkülönbözőbb módon elégítették ki igényüket: kölcsönkértek, csereberéltek, agyonhasznált könyveket vettek pár fillérért. Akadt, aki édesapja rozoga kerékpárját adta titokban -kölcsön valamely villában lakó, féltőn óvott egyke fiúnak, aki viszonzásképpen Dugó Dani-sorozatot, Mozi Bandi kalandjait és régi Aller újságokat adott cserébe. A Fehérvári út és a Horthy Miklós (ma: Móricz Zsigmond) körtér sarkán levő régi épület tövében volt egy újságárus stand, mellette szemmel tarthatóan hatalmas láda állt, tele ponyvaregényekkel. Világvárosi regények, a Pesti Hírlap sárga regényei, Pengős • regények, a Friss Újság színes regénytára — ebből a dús ponyvaforrásból merítettünk olvasnivalót. Max Brand, Hedwig Courths-Mahler, Zane Grey és a hasonló ponyvagyárosok sorozatban írt regényei voltak kora ifjúságunk olvasmányai. Ady Endrének, Móricz Zsigmondnak még a neve is ismeretlen volt előttünk. A kis bérház lakóit sokan látogatták. Habár a postás szinte sohasem jelent meg, szinte rendszeresen jöttek a különböző ügynökök. Néha benézett az ószeres, havonta egyszer a drótos tót, aki főleg ócska edényeket foltozgatott, és sűrű hálálkodással fogadta, ha a jobb szívű asszonyok meleg étellel megkínálták, ősz tájban feltűnt az ablakos tót, súlyos terheket cipelve. Megszokott koldusunk Pipás Terka néni volt, aki emberemlékezet óta egy padláson lakott, és ádáz haraggal kergette el a „körzetébe" betévedt alkalmi koldusokat. A szomszédos házakból gyakran csapatostul jelentek meg gyerekek, akikkel izgalmas golyócsatákat vívtunk a színes, olcsó agyag- és a drágább üveggolyók megszerzéséért. Akinek több volt, bizonyos tekintélynek örvendett. Mi, gyerekek igazi ünnepnek csak a karácsonyt tekintettük. Aki rendszeresen járt közülünk a Szent Adalbert-kápolnában tartott vasárnap délelőtti — amúgy kötelező — misére, kapott a plébános úrtól egy igazolást, amely a kápolna előtt felállított hatalmas karácsonyfa alatt felhalmozott csomagokból egy darab átvételére jogosított. A csomag (a mai időkből visszatekintve) nem volt valami tartalmas: néhány szem szaloncukor, füge, kis darab csokoládé, 2 darab narancs, kissé bőségesebben szentjánoskenyér és kinek-kinek szerencséje szerint zsebkendő, zokni, esetleg egy sapka rejtőzött benne. Viszont a gyerekek számára az alkalom eseményszámba ment, mert csak ekkor ehettek csokoládét, csak ekkor ízlelhették meg a narancsot. Hogy mai szóhasználattal éljek, nagyon „feldobta" a szegényosztályba tartozó gyerekeket a csomag, amelyet soha nem látott cserkészfiúk osztottak nagy fegyelemmel, kellő komolysággal. A 30-as évek elején a gödrössáros Major utcát szeméttel töltötték fel. Valóságos aranybánya lett az utca a környék szegényei részére, hiszen „gazdag" szemetet hordtak oda a budai hegyek lakóitól. Papír, rongy, fémdarab, zöldséghulladék nem maradt a szemétben, az utcabeliek tisztára válogatták. Néhány jókedélyű guberáló kedvelt szórakozása volt a „csalókajáték". A szemétben ritkán található, nagy becsű (6—8 fillért érő) üres Odolos flakonra madzagot kötöttek, a madzagot szeméttel letakarták, és kissé távolabb várták a „szerencsés" guberálót. Nem kellett sokáig várni, mindig akadt felcsillanó szemű áldozat, aki mohón nyúlt az értékes flakon után. Abban a pillanatban a madzaggal elrántották előle, és a kárvallott arc láttán felharsogó nevetés jelezte a mindenképpen olcsó mulatság sikerét. A Major utcával szemben terült el a Feiten (ma: Villamosszigetelő és Műanyag)-gyár, ahonnan az ipari fáradt gőzt és a forró szennyvizet a gyár mellett levő telekre engedték. Hűvösebb vagy éppen téli éjszakákon gyakran tanyáztak a gőzölgő, forró iszap mellett otthontalan, elesett emberek. Reggelenként dideregve kászálódtak fel hevenyészett vackukról. A Fehérvári út elején hűvösen és komoran magasodtak az akkor elitnek számító gyárak. A Standard Villamossági Gyár, a Csonka Gépgyár, a „Gamma" Finommechanikai Gépek és Készülékek Gyára RT. előtt mindig álltak munkanélküliek, a „hiába reménykedők"; hiszen az egyszerűbb gyárakban sem lehetett elhelyezkedni, nemhogy az elitekben. Kissé távolabb a jó levegőt ontó budai hegyek karéja látszott. Mi, Major utcaiak soha nem jutottunk el odáig. Ha csak Pestre mentünk, akkor is az Összekötő Vasúti hídon gyalogoltunk át, már a Ferenc József híd is idegennek és túl messzinek tűnt. * Mielőtt lebontották a régi házat, majd három évtized után még egyszer megnéztem. A Major utcában is állnak már a sokemeletes házak, közömbösen. Az, ott lakó emberek talán mitsem sejtenek az innen nem is olyan régen eltűnt életekről. . . 35