Budapest, 1974. (12. évfolyam)

4. szám április - Pro Urbe — Pro Arte, 1974.

Virág Ilona Virág Ilona kiváló középiskolai tanár, az Oktatásügy Kiváló Dolgozója, a Móra Ferenc egészségügyi szakközépiskola igazgatója az egészségügyi szakközépiskolai képzés és középkáder utánpótlás érdekében végzett sokirányú eredményes munkájáért kapta a Pro Urbe kitüntetést. — Az idei esztendő életem néhány kerek évfordulójára emlékeztet — mondja Virág Ilona. —1944-ben kaptam megadiplomámat. Magyar—történelem és filozófia-pedagógia szakos tanár vagyok. Néhány évi vidéki tanítás után, 1947-ben jöttem Budapestre. A fővárosban előbb gyakorló tanárként, azután a Pedagógus Továbbképző Intézet tanársegédjeként dolgoztam. 1954-től 1964-ig a IX. kerületi Leőwey Klára tanítóképző igazgatóhelyettese, illetve gimnáziumi igazgatóhelyettes voltam. — Ezt az iskolát tíz éve vezetem. A gimnázium megszűnt, helyette szerveztük az egészségügyi szakközépiskolát. Akkor még csak három ilyen típusú iskola működött a fővárosban, jelenleg már nyolc. Tavaly több mint nyolcszáz tanuló végzett ezekben az iskolákban. Nálunk ebben a tanévben tizenhat osztályban 460 tanuló van. Sok a bejáró gyerek, Pest környéki községekből jönnek naponta vonaton, HÉV-en, buszon. Érettségi után ők elsősorban vidéken helyezkednek el, pedig Budapesten is szükség volna rájuk. Egyik felettese így jellemezte Virág Ilonát: „Kiemelkedő szakképzettségű, marxista felkészültségű, a szocialista pedagógia elveit gyakorlatban magas színvonalon megvalósító pedagógus. Vezetése alatt az iskola Budapest egyik legjobb szakiskolájává vált. Éveken át helyiséghiánnyal küzdve, mostoha feltételek között is kiemelkedő eredményt értek el az oktató-nevelő munkában. Az iskola tanulói a szakmai versenyben évek óta az első helyezettek között vannak." — Az átszervezés után az első év nagyon nehéz volt, az új feladatok rengeteg problémát okoztak — mondja Virág Ilona. — Csecsemő-kisgyermek gondozónőket és rendelőintézeti asszisztensnőket képezünk. 1969-ben ment ki iskolánkból az első érettségizett osztály. Úgy látom, a tanítványaink az életben is jól vizsgáznak. Vannak, akik tovább tanulnak. Tíz hónap alatt ápolónői képesítést nyerhetnek. A legtehetségesebbek felsőfokú tanintézetekbe mennek, többen járnak óvónőképzőbe, tanárképző főiskolára s az ELTÉ-re is. Virág Ilona felettese így folytatta a jellemzést: „Az iskola új helyén a szakképzés követelményeinek megfelelő, mintaszerű demonstrációs termeket hozott létre. Magas színvonalú tervező, szervező képességének, pedagógiai tapasztalatainak, céltudatos vezetői módszerének eredménye, hogy a gimnáziumi tanárokból, orvosokból, szakoktatókból álló heterogén testületet szilárd nevelői közösséggé tudta formálni." — 1972 őszén költöztünk át a Zsil utcából ide, a Kun Béla térre — mondja az igazgatónő. — Itt már-már ideális körülmények között folyhat az oktatás, nevelés. Csak egyvalami hiányzik: egy helyiség a KISZ-klub számára. Egyelőre nem tudjuk, hol szorítunk erre helyet. Pedig az önkormányzatnak, a kezdeményezőkészségnek, az aktivitás növelésének is fontos eszköze lehet a klubélet. A 33 főnyi tanári karban sok a fiatal pedagógus. Ambiciózusak. — A nevelést megkönnyíti, hogy ide már bizonyos hivatástudattal jelentkeznek a gyerekek. A szakoktatók, az óraadó orvosok előadásai tovább növelik bennük ezt az érzést. Az osztályfőnöki órák, az egyéni beszélgetések, az egészségügyi dolgozók jó és rossz példája sem marad hatástalan. Az első és a második osztályban heti egy-egy napon az iskolában folyik a gyakorlati oktatás. Harmadiknegyedikben már hetenként két napot töltenek a Keltex bölcsődéjében, a IX. kerületi szakrendelőben, a Heim Pál gyermekkórházban s a Honvédkórházban. Soha nem érkezett még rájuk panasz, csak dicséret. — Elmélyülő hivatásszeretetükre utal még egy példa. Évekkel ezelőtt, még a IX. kerületi iskolánkat megkérte a tanácselnöknő, Keszei Pálné, hogy segítsünk a kerület magányos öregeinek a gondozásában. És a lányok azóta is, a VIII. kerületből is visszajárnak oda. Körülbelül ötven idős embert rendszeresen látogatnak. Hetenként kétszer-háromszor bevásárolnak, takarítanak, vagy csak elbeszélgetnek az egyedül élő öregekkel. Felettese szavait idézem ismét: „Évek óta eredményes munkát fejt ki a budapesti egészségügyi szakközépiskolák igazgatói munkaközösségének irányításában. Közreműködött a tantervek kidolgozásában. Mint a szakoktatók pedagógiai tanfolyamának vezetője, bemutató tanításokat szervezett a főváros összes egészségügyi szakközépiskolájában. Pedagógiai szaktudásával, példamutató kommunista magatartásával hoszszú ideje kiemelkedő eredménnyel szolgálja a fővárosi egészségügyi szakképzést." — A nagyapám, az apám is pedagógus volt, ez volt az örökségem: a pálya szeretete — mondja önmagáról Virág Ilona. — Ennyi gyerekkel mindig van gond, izgalom, de ha még egyszer kezdeném, ismét csak pedagógus lennék. Tervek? A túlterhelés miatt sokáig mostohán kezelt nevelési módszerek korszerűsítése foglalkoztat. A jövő évtől a KISZ-szervezet működésétől is többet várunk. Az iskolán kívül pedig a legnagyobb szenvedélyem az olvasás, s a legnagyobb bánatom, hogy könyvszekrényemben egyre gyarapodnak a még elolvasatlan könyvek. Aztán a zene! Bérletem van az Operába, meg a Madách Színházba és a Vígszínházba is. És az utazás! Alig várom a nyarat! Már valamennyi szocialista országban jártam, a Szovjetuniót a Balti tengertől a Kaukázusig beutaztam. A Budai Pedagógus Sportkör szervezésében nyugat-európai utakon is részt vettem. Ezek a több hetes, tartalmas autóbusz-utazások annyi felfrissülést, kikapcsolódást nyújtanak, hogy utána egész évben igazán fáradtság nélkül végzem a munkám. Szabó Gabriella Barabás Dénes — Szeretem ezt a Duna-parti életet — mondja beszélgetés közben Barabás Dénes. S ez a néhány szó felér egy költői ars poeticával. Benne sűrűsödik a Fővárosi Vízművek 61 éves szakmunkásának vallomása munkahelyéről, amely évtizedek óta a folyam partján található; életéről, amely nála a csáposkutak perforált csöveinek szerelésével, hegesztésével azonos; s a szeretetről, amely ennek a Duna-parti életnek szól. Éppen 33 esztendő óta szolgálja a várost, hbzzájárulván ahhoz, hogy a metropolis csillapíthassa örökös szomját. Jókora távolságra született a Dunától. Négy testvérével együtt Erdélyben nevelkedett, földművesek gyermekeként. Első munkája az állatok vigyázása volt, bárha a jószág őrá nem vigyázott: a gyerek lábára rátaposott egy tehén s ez a láb soha többé nem jött rendbe. ( Talán a sérülésnek köszönhetem az életemet, mert a katonai behívótól, a háborús vérzivatartól megmentett a hibás lábam ...") Tizenhárom éves korában kovácsműhelybe került és ezzel elindult a vasas pályán. A háború kitörésekor feljött Pestre, kovács, lakatos és központifűtés-szerelő szakmákkal a tarsolyában. Néhány hónap múltán még maga sem tudta, hogy oly tartós barátságot köt a Vízművekkel. A káposztásmegyeri gépházakban karbantartóként élte át Budapest ostromát, majd részt vett az újjáépítésben. Amikor pedig magyar találmány alapján hozzáláttak a csáposkutak építéséhez, Barabás Dénes a Palotaszigeten megkezdte sok évtizedes Duna-parti, szabad ég alatti életét. Ő lett a Vízművek első villanyhegesztője. Esztergomtól Horányon, Surányon, Monostor-5