Budapest, 1974. (12. évfolyam)

3. szám március - O. Kudrjavcev: Szovjet városok architektúrája

Mozaik a főváros múltjából A budai határ múltjából A török időkben és azt követően Buda, Óbuda és a környező falvak között nem voltak ritkák a határviták. A népesség pusztulása miatt feledésbe merültek a valaha pontosan megállapított határok, s főképp a XVIII. század első felében, amikor a lakosság újra gyarapodásnak indult, gyakran került sor vizsgálatokra és perekre a vitás — többnyire jelentéktelen — területek miatt. A határviszályokat számunkra inkább az teszi érdekessé, hogy az ilyen ügyekben tartott tanúkihallgatásokon az akkor vagy korábban ott élő, helyismerettel rendelkező parasztokat, pásztorokat kérdeztek ki — olyanokat, akik egyébként rendkívül ritkán jutnak szóhoz a XVII-XVIII. századból fennmaradt történeti forrásokban. Ezek a tanúvallomások sok érdekes apró történeti tényt' régi helyneveket, szokásokat, eseményeket örökítettek meg. Az Üröm és Óbuda közötti határviszály ügyében 1750-ben tartott tanúkihallgatáson például Bertha Jakab, egy 70 éves kalászi (budakalászi) ember elmondta, hogy apja, aki „igen öreg szakállos ember volt", és kb. 33 évvel azelőtt halt meg, 1720 körül járt vele méheket keresni, és akkor mutatta neki az Óbuda-Üröm-Hidegkút közti hármas határt; atyjának viszont még a török időkben, „Vörösvárott laktában, az török is mutatta", s az fordította le magyarra az ott levő kút török nevét: gyonli voda = úton járók vize. Később ezt a kutat, amely az Esztergomba vivő országút mentén volt, Dióskútnak nevezték, s még sokszor emlegették a különféle határvitákban. A kalászi öregember azt is elmondta, hogy régente — a kuruc világ előtt és utána is „valamely esztendőkig" — a kalásziak is, az ürömiek is, szabadon legeitették itt marhájukat, de akkor a mostani helységek többnyire puszták lévén, senki sem tilalmazta őket; „kurucz világ után nem sok idő múlva megszaporodván az óbudaiak eltilalmazták ürömieket". A határ egy másik pontján, ahol egy köves hegy oldalában Óbuda, Üröm és Békásmegyer határa találkozott (a mai Péter-hegytől keletre), szintén volt egy kút, amely mellett a török időkben a budai basának méhese és kukoricás meg dinnyés kertjei voltak. Ettől északra emelkedett egy másik hegy (a mai Róka-hegy), ahol az ürömiek szerint a török basa őre szokott volt strázsálni. Bertha Jakab hallotta ugyan ezt a kősziklás hegyet Strázsa-hegynek nevezni, „de nem a töröknek volt ott strázsája. A kurucz világban, az kuruczoknak hogyha hírit hallották, azonnal nevezett ezen hegyről vigyáztak". Az Óbuda és Solymár között néhány évvel később zajlott határperből megtudjuk, hogy a XVII. század végén az elpusztult magyar lakosság helyére Solymárra betelepített rácokat a XVIII. század harmadik évtizedében miért váltották fel németek. A Tabánban lakó, 66 éves Krenetics János egykori solymári lakos 1757-ben elmondta, hogy „az utolsó török háború idején (1736-1739) on, ahol most a solymári templom van, 2 ezer spanyol és 1 ezer német a táborhoz való felmentében lágert ütött" és fél évig ott tanyázott; „akkoron az solmári lakósok nagyobb részin el szegényedvén széllel mentek, és aügh 18 gazda ember maratt". A XVIII. század közepe táján évtizedekig tartó határviszály volt Hidegkút (Pesthidegkút) és Kovácsi (Nagykovácsi) között is, egy meglehetősen nagy területért, amely az akkor Rundkopfnak nevezett Kerek-hegytől majdnem a hűvösvölgyi Nagyrétig terjedt. A tanúvallomásokban sok szó esett a Remete-szurdokról. Linczenpolcz Lőrinc 62 éves budai polgár, aki 14 éven át ispánja volt a hidegkúti földesúrnak, 1775-ben azt vallotta, hogy a remete, aki „a sziklás lukján lakott", s akit ő jól ismert, Hidegkűtra járt isteni szolgálatra, mivel a Remete-völgyből Kovácsi felé nem volt út, nem is lehetett a kősziklák miatt. Späth György 50 éves budai polgár, aki 34 évig lakott Hidegkúton, s ott bíró és ispán is volt, azt mondotta, hogy a remete, akiről a sziklás völgy a nevét kapta, mintegy 25 évvel azelőtt (tehát 1750 körül) lakott ott. A völgy szájánál levő forrást a tanúk „török kutacska" vagy másként „fonticulus remete" néven ismerték. Zichy gróf „színháza" Valószínűleg a legkorábbi óbudai színielőadások emlékét őrizte meg Zichy Miklós gróf saját kezűleg írt jegyzetfüzete, amelyből néhány kitépett lap maradt fenn a család levéltárában. Zichy Miklós 1745-től (anyja, Bercsényi Zsuzsanna halálától) 1758-ig (49 éves korában bekövetkezett haláláig) volt Óbuda földesura. Nevéhez fűződik az óbudai Zichy-kastély, a plébániatemplom és a kiscelli kolostor felépíttetése. Ügy látszik, a csendes természetű gróf, akinek kezéből házsártos és pénzéhes felesége, Berényi Erzsébet kiragadta a gazdasági ügyek intézését, maga is megpróbált közelebbi kapcsolatba kerülni a múzsákkal. A kitépett füzetlapok tanúsága szerint német nyelven színdarabokat irt, amelyeket a grófi kastély színpadán („auf der Hochgräfiichen Altofnerischen Schaubühne") adtak elő 1755-ben. Zichy Miklós feljegyzése szerint a színdarabok címe a következő volt: „A boldogtalan-boldog ara" (Die unglücklichglückselige Braut"); „A hűség elnyeri jutalmát, a hűtlenség büntetését" („Die belohnte Treu und bestrafte Untreu"); „A megcsalt szerelmes" („Der betrogene Liebhaber"); „A szerencsétlen játékos" (Der unglückliche Spiller"); „A megszöktetett menyasszony" („Die entführte Braut"). A témák nem éppen eredetiek, nyilván a feldolgozásuk sem volt az. Mivel a füzet, amelyből ez a két lap megmaradt, mindeddig nem került elő — sem a darabokról, sem előadásukról nem tudunk semmi közelebbit. Angyalföld a XX. század elején „Ha az ember körültekint, azt hihetné, hogy valamely isten háta mögött levő faluban van. Járdának, szabályozott kocsiútnak híre-hamva sincs. A sár a házak és fakerítések tövében bokán felül ér, az út közepén egész tócsák vannak . . . Az utcákon napközben is csak nehezen vergődik át az ember . . . Alig hinné az ember, hogy csupán két kilométernyire vagyunk az Andrássy úttól, és nem lakatlan területen, hanem oly vidéken, ahol több mint 10 000 ember él!" Alpári Gyula, a kiváló baloldali szocialista írta így le angyalföldi benyomásait, amelyeket az 1910 szilveszter napján tartott népszámlálás számlálóbiztosaként szerzett. A Huszadik Században „Egy számlálóbiztos följegyzéseiből" címmel megjelent cikkében riasztó képet fest az angyalföldi lakásviszonyokról, a munkáscsaládok életkörülményeiről. „A legtöbb ház földszintes bérkaszárnya, azonban még elég gyakori itt a fabódé is, mely lakásul szolgál. A bérkaszárnyákban a lakások oly sűrűn sorakoznak egymás mellé, mint a fegyházban a cellák." A lakások egyablakos szobából és ablaktalan konyhából vagy csak egy szobából állnak. Alpári beszámol néhány ilyen lakás lakóiról. Az egyikben két család él, összesen tíz személy. A bútorzat: két rozoga ágy, két szék, egy suszterbankli. Egy másik lakás szobájában négy ágy áll; itt tizenhárom személy él, köztük három ágyrajáró. „Ágyrajáró nélkül levő lakás alig van ezen a tájon. A levegő ezekben a lakásokban egyszerűen elviselhetetlen ... A táplálkozási viszonyok iránt nemigen volt alkalmam érdeklődni. Ámde jellemző, hogy itt a lakosok nem azt panaszolták fel előttem, hogy drága a hús, hanem hogy drága a kenxér." G. É. Helyreigazítás - örömmel Budapest egyik legszebb, leglátványosabb barlangja, az 1904-ben kőfejtés során felfedezett, ezer méternél hosszabb Pálvölgyi-cseppkőbarlang végre ismét jó kezekbe került... Ez a barlang sokáig azt példázta, hogyan lehet és kell — lehetne és kellene — bemutatni fővárosunk páratlan természeti értéket képviselő barlangjait. A szakszerű vezetést általában képzett barlangkutatók vállalták, társadalmi munkában. Ám eljött az idő, amikor a korábban társadalmi kezelésben volt barlang mindenestől a mellé épült turistaház függvénye lett, és mert az, érthetően, nem bírta a fenntartás terhét, út- és villanyhálózata annyira elavult, hogy látogatását, biztonsági okokból, szüneteltetni kellett. Nemrég Vajna György A rejtélyes Bátori-barlang című könyve jó alkalmat kínált, hogy ismertetése ürügyén Budapest többi barlangjainak — köztük a pálvölgyinek — mostoha sorsát is felemlegessem. Amikor cikkem elkészült, fotográfus kollégám indult útnak.-Amit talált, mutatja a Budapest januári számában megjelent fénykép. Ám de mire cikk és kép megjelent — már elavult volt. A Pálvölgyi-barlangot időközben új gondozója, méltó gazdája, az Országos Természetvédelmi Hivatal rendbetette, újra megnyitotta; ismét barlangkutatók vállalták hétvégeken a szakszerű vezetést. Közös sikerüket, a hallatlan érdeklődést bizonyítja az első 14 látogatási nap közel tízezer vendége. Jó ilyen „helyreigazítást" publikálni: amikor az örvendetes és gyors változást adhatjuk hírül. És mint a Természetvédelmi Hivatalnál megtudtuk, a magyarországi, és közelebbről a fővárosi barlangok sorsában további javulás várható. Az ország ezer barlangja közül ma öt látogatható sétaöltözetben. Hogy rendszeressé váljon újabbak megnyitása, ehhez nemcsak pénz — szakmunka is kell. És megalakulóban van a Hivatal mellett — a Madártani Intézet példájára — a Barlangtani Intézet, mely maga köré tömöríti majd az önkéntes barlangkutatóknak azt a lelkes gárdáját, mely a további munka társadalmi bázisát adja. Budapesten két év múlva kerülhet sor egy újabb barlang átadására, majd pedig folyamatosan továbbiakat nyitnak meg a nem szakember bel- és külföldi látogatók számára. (lázár) 48