Budapest, 1974. (12. évfolyam)

3. szám március - Csák Gyula: Élünk és meghalunk

ár- .tó Helyett' íj»® • k\ait (ijiirtaiii: I íenyocsokof I mohakoszoTH | cserepes es vágoftw^ f gyertya mécses menyek miatt persze lehetetlen lenne ezeket a temetőket bezárni, mert illetékesek szerint nincsen mód új temetők megnyitására. Bármennyire így van is, azért Mária Teréziának van igaza... Annál kevéssé nélkülözhetnénk a mostani temetőket, mert jó néhány másikat viszont elkerülhetetlenül be kellett zárni. Az úgynevezett nagybudapesti területen 1950-ben még nyolcvanhét temető működött, de teljes alkalmatlanság miatt 1952-ben hetvenöt (!) temetőt lezáratott a Fővárosi Tanács. Elképzelhető, hogy — bár a lezártak többsége kicsiny területű temető volt — milyen zsúfoltság keletkezett a megmaradt temetőkben. S ha ehhez hozzá veszszük, hogy — tájékozódásom szerint — mind a szertartások lebonyolításához, mind a temető külső képének állandó rendbentartásához krónikusan kevés az emberi és technikai erő, akkor azt hiszem megérthető és elfogadható az a személyes érzésem, hogy budapesti temetőink inkább egy különleges bazár hangulatát idézik, mintsem az örök elmúlás megejtő és felemelő méltóságáét. Annak ellenére így van, hogy a fentebb jelzett adatok bizonysága szerint jobb módúan temetkezünk, mint régebben. Szaporodnak a drága sírkövek, de szaporodik velük — sajnos — a kőbe vésett ízléstelenség is. Az életben mutatkozó társadalmi egyenlőtlenségek, gazdasági és kulturális különbözőségek ráfényképeződnek a temetőkre; halottainkkal együtt odaviszünk egy-egy darabot kusza és zavaros élővilágunkból is. Pedig a holtak mindezt már nem igénylik. Az élők persze igénylik, hogy kapcsolatban maradhassanak kedves halottaikkal. Igényt tartanak a megvásárolt sírhelyre, hogy ott emlékezhessenek, búslakodhassanak, babrálgathassanak, sírkövet állíthassanak, virágokat, fákat ültethessenek és gondozhassanak. És mindez olyan igény, olyan jog, amihez lehetetlen és embertelen dolog lenne erőszakosan hozzányúlni. A jóindulatú befolyásolásnak azonban a jelenleginél sokkal hatékonyabb eszközeit alkalmazhatnánk. * Kegyetlen csapás, ha szeretteink meghalnak. A szomorú, meg keserű érzések nyilvánítása, és általában a megholtak irányában tanúsított, fájdalommal telített magatartások a legnagyobb tapintatot és tiszteletet követelő magánügyek, noha egyébként minden élve maradott figyelmébe ajánlható, hogy nem helyes, ha ő maga már életében félig-meddig a megholthoz társul és osztozni próbál sorsában, s szinte már életében kedves halottja mellé temetkezik. De a közvetlen hozzátartozók iránti gyász-érzések és magatartások nyilvánítása mégis a legszemélyesebb ügy marad. A halottak temetői együttese, sírkertjeink egészének külső képe viszont közügy, társadalmi ügy. Akármennyire profánul hangzik is: a temető meghatározott tevékenység bonyolítására létesített üzem, amelynek pénzgazdálkodása, anyaggazdálkodása, munkaerő-gazdálkodása, következésként sajátos tervgazdálkodása van. Másrészt a temető, bár holtak nyughelye, mégis az élő világnak, az élő tájnak és településnek szerves része, amelyet ebből következően idomítani, tervezni kell, hogy minél harmonikusabban illeszkedjék az élő világba és minél szebben hordozza és hirdesse méltóságos rendeltetését. Honi barangolásaim során számos példát láttam arra, hogy milyen szépek tudhatnak lenni a temetők, főképpen, mint korábban említettem, elsősorban egyik-másik falusi temető. Mivel mindig különleges gondolatokat ébreszt bennem a temetői látvány és hangulat, külföldön utaztomban is sok temetőt bejártam már, és ott is bő tapasztalást szereztem arról, milyen remek mintái léteznek már a temetőkerteknek, amelyekben a huszadik század égitestek között száguldozó embere önmagához méltó nyughelyet lelhet. Mi még majdnem pontosan úgy temetkezünk, mint a múlt században, s temetőink is minden tekintetben korszerűtlenek és mai szemmel nézve: csúnyák. El kellene hozni a mintákat. Vannak már úgynevezett erdei temetők, gyeptemetők, parktemetők, urna-temetők, amelyek mind hű kifejezői a törekvésnek, hogy korszerű művészi ízléssel rendezzük be halottaink szállását. Ennek a gondolkodásmódnak a terjesztése semmiképpen nem sértheti a gyászolók érzéseit, semmilyen tekintetben nem lehetne kegyeletromboló. * Dehát mindez csak alkalmi elmélkedés. Temetőinkben sétálgatva éppencsak felbukkant bennem a vágy, hogy ne csak életünkben éljünk másként ezután, hanem halálunkban is . . . Vajha megvalósulhatna! 19