Budapest, 1973. (11. évfolyam)
12. szám december - Zolnay László: A paraszti élet kezdete, tündöklése és elmúlása
Mozaik a főváros múltjából Pest XVIII. századi felsőfokú jogi iskolája A XVIII. század közepén jogtudományt nálunk csak a nagyszombati egyetemen és az egri katolikus jogakadémián tanítottak. Ezen a két helyen a szükségesnél kevesebb jogászt tudtak kiképezni, pedig a közhivatalok betöltésénél általában jogi ismereteket követeltek meg. Ráadásul a protestánsok mindkét helyről ki voltak zárva. Ez késztette Pest városát arra, hogy 1756-ban felsőfokú jogi szakiskolát állítson fel. Helyét a mai Kossuth Lajos utca és a Semmelweis utca sarkán álló, azóta lebontott épületben jelölték ki. A filozófiának, a gimnázium legfelső osztályának elvégzése után iratkozhattak be a nemesek és a tehetősebb, jómódú polgárok fiai. A tanári kar összesen egy személyből állt: Pergőid Lukácsból, (összehasonlításul: Nagyszombatban 4, Egerben 2 jogi professzor adott elő.) A karinthiai származású Pergőid tanulmányait a bécsi egyetemen kezdte meg, doktorrá Páduában avatták 1749-ben. Utána Bécsben telepedett le. Először ügyvédi gyakorlatot folytatott, azután Dőry Ferenc báró fiának lett a nevelője. Nagy tudású ember volt, 1757-ben jelent meg négy kötetben a római jogról írt tankönyve. A pesti tanács Dőry ajánlatára nevezte ki tanárnak. Bécsben a XVIII. században az egyetemen csak a római jogot (Institutiók és Pandekták) és az egyházjogot tanították, tehát a hallgatók úgy hagyták el az egyetemet, hogy saját országuk jogrendszerét, jogelméletét, tételes jogát egyáltalán nem ismerték. Nagyszombatban jobb volt a képzés, mert az alapítás, 1667 óta magyar jogelméletet és eljárásjogot is előadtak. A pesti iskolának Pergőid által megállapított tanterve a bécsi mintát követte. A tanulmányi idő három év volt. Az elsőben az institúciókat, a második-harmadikban pedig a digestákat és a kánonjogot tanította Pergőid. A hallgatóknak azonban a törvényszéki tárgyalásokra is járni kellett, hogy gyakorlatot szerezzenek, a két utolsó évben pedig ügyvédek mellett joggyakorlatot folytathattak. Havonta házi és évente háromszor nyilvános vitákat rendeztek számukra. Az iskola életéről Gárdonyi Albert írt tanulmányt. Ebből megtudhatjuk, hogy a jogi szakiskola 1756. november 15-én nyílt meg 15 hallgatóval, akik közül 9 pesti volt. A hallgatók száma később is ezen a szinten mozgott. A 3 évfolyamon a maximális létszám 43 volt. A tanév november elejétől szeptember elejéig tartott. Pergőid évi 504 forint fizetést kapott, ebből kellett fizetnie a terem bérét, a fűtési és takarítási költségeket is. Az övé volt ezenkívül a beiratási díj, hallgatónként 4 körmöci arany; de ennek fizetése alól a pesti polgároknak, valamint a királyi és a hétszemélyes tábla ülnökeinek fiai fel voltak mentve. A professzornak állandó vitái voltak a pesti tanáccsal. ő főleg az alacsony fizetést kifogásolta, a tanács elsősorban azt, hogy a beiratkozásoknál nem győződik meg a diákok előéletéről, olyanokat is felvesz, akik loptak, templomi botrányokat okoztak, erkölcstelen életet folytattak. Hiányolták a pestiek azt is, hogy az iskolának nincs tanulmányi és fegyelmi szabályzata; ennek tulajdonították a diákok gyakori éjszakai rendbontását. A viszálykodás következményeként az uralkodó 1771-ben feloszlatta az iskolát, a hallgatókat tanulmányaik folytatására a nagyszombati egyetemre küldte. Pergőid továbbra is megkapta fizetését, és rövidesen beválasztották a 12 tagú pesti tanácsba, de a többi tanácstaggal ezután is gyakori ellentétbe került. Hogy ezt nem egészen az ő összeférhetetlen természete okozta — mint ellenségei állították —, azt egy 1785-ben Lányi József királyi ügyigazgató elnöklete alatt tartott vizsgálat bizonyította: a tanács tagjainak többségét vesztegetés miatt megfosztották tisztségüktől. Pergőid két évvel később nyugdíjba ment; ekkor a kancellária úgy rendelkezett, hogy a városi pénztár nyugdíjként tovább fizesse neki az évi 504 forintot. Az első magyar könyvárverési katalógusok A könyvgyűjtők, bibliofilek, könyvtárosok mindig örömmel forgatták a könyvaukciókról tájékoztató jegyzékeket. Külföldön kezdettől fogva a kereskedések adtak ki ilyeneket. Magyarországon azonban a XIX. század közepéig nem fejlődött ki olyan vásárlóréteg, amely számára kifizető lett volna ilyent megjelentetni. így történt, hogy magyar könyvárverési katalógust nem kereskedés, hanem könyvtár adott ki először. Legrégibb tudományos nagykönyvtárunk, a XVI. század közepén alapított Egyetemi Könyvtár igen-igen szűkös viszonyok között tengődött. A XVIII. század végén például évi dotációja összesen 500 forint volt — papíron; a gyakorlatban gyakran még ezt a szerény összeget sem kapta meg. Ennek következményeként a beszerzés meszsze elmaradt a szükségestől. 1775 és 1790 között, a Mária Terézia és II. József által feloszlatott szerzetesrendek vagyonából a könyvtár nagy mennyiségű, kb. 100 000 kötetre tehető könyvanyagot kapott. Ennek tetemes hányada azonban a már meglevő művek többespéldányaiból állott, s így megtartásuk csak haszon nélküli terhet jelentett volna. Egy részét tehát elosztották különböző akadémiák, gimnáziumok között, a többit pedig nyilvános árverésre bocsátották. Az első kisebb aukciókon aránylag kevés vevő jelent meg. Ezért Pray György igazgató, a kiváló történettudós a Landerer cégnél árverési katalógusokat nyomatott, s ezeket nagy számban küldte szét a magyar és a külföldi városokba. 1787 és 1797 közt összesen hét füzet került ki a sajtó alól Catalogue librorum in Bibliotheca Universitatis Pestiensis auctione publica vendendorum (A pesti Egyetemi Könyvtárban nyilvános árverésre kerülő könyvek katalógusa) címmel. Ezek összesen 20 031 tételt sorolnak fel, ami a többes példányokat és a több kötetes műveket figyelembe véve kb. 25 000 kötetet jelent. A füzetek számos vásárlót vonzottak az árverésekre, köztük külföldi antikváriusokat is. Később könyvtáros körökben olyan vélemény terjedt el, hogy az idegen kereskedők százszámra vásárolták és vitték ki az ősnyomtatványokat és más ritkaságokat. Az igazság az, hogy nagy érték alig akadt az eladott művek közt; például a 7 aukción összesen 4 inkunábulumot, XV. századi könyvet bocsátottak kalapács alá. Ezt bizonyítják az elért árak is: 1797-ben 5287 tételért 2662 forintot fizettek, azaz a művek átlagára a fél forintot sem érte el. Összesen kb. 28 000 forint gyűlt össze. Ennek egy részét lefoglalta a királyi kamara (pl. 1796-ban 1885 forintot hadiadóra). Azonban a megmaradt összegből is pótolni lehetett az állomány legkirívóbb hiányait, s így az árverések elérték céljukat: segítettek a könyvtár nehéz anyagi helyzetén. Pesti rókavadász társaság A Pest környéki nádasoknak, kiserdőknek a múlt század elején gyakori lakója volt a róka. Vadászatára külön társaság alakult. A társulatba való belépés drága mulatság volt: évi 200 forintba, akkor igen nagy pénzbe került. A tagok túlnyomó része a nagybirtokos arisztokrácia köréből került ki. A vadászatra használt kopókat Fóton őrizték, innen vitték ki havonta egyszer vagy kétszer a vadászok gyülekező helyére. Ezt rendszerint a Paskálmalomnál vagy a dunakeszi nádasnál jelölték ki. Az 1860-as évekre a rókák száma megfogyatkozott, a megmaradtak jelentős része tapasztalt, idős állat volt. Emiatt a hajtásoknak kb. a fele eredménytelenül végződött. Néha egyetlen vadat sem tudtak felverni, máskor pedig a felvert állat ügyesen menekült, a kutyák elvesztették a szimatot, vagy üldözés közben egy nyúl hajtására tértek át. Próbáltak úgy segíteni ezen, hogy egy korábban elfogott rókát szabadon engedtek a vadászat elején. Ez azonban nem jelentett igazi „sportot", mert a zsákban hozott róka elkábult, ügyetlenül menekült, többnyire a terepet sem ismerte, s így a kopófalka hamar elbánt vele. Részben emiatt, részben a magas tagdíj miatt sokan kiléptek a társulatból, s az 1866 márciusában feloszlott. A birtokában levő állatokat: 29 pár öreg és sok fiatal rókakopót, s a három vadászlovat eladták. Társasutazás Velencébe 1865-ben Két vállalkozó, Gyurkovits S. és Gyepay Miklós 1865-ben érdekes társasutazást hirdetett. Az útiterv a következő volt: gyülekezés a Lánchídnál, omnibusszal a Déli pályaudvarig, vasúttal Triesztig, onnan Lloyd hajóval Velencéig; útközben a Miramare kastély megtekintése. A lagúnák városában városnézést ígértek a különféle paloták, múzeumok felkeresésével, gondolázást és fürdést a Lidón. Visszafelé az út Mestrén, Trevisón, Udinén át Adelsbergbe (Postumiába, Postojnába) vezetett. Az időpont úgy volt megválasztva, hogy egybeessék az ottani cseppkőbarlang egy új szakaszának megnyitó ünnepségével. Az utasokat a vonat Bécsen át hozta volna haza. A vállalkozók „dicséretes és kényelmes lakást, jó ételeket" ígértek, a vidéken lakóknak a fővárosig 50%-0S menetdíj kedvezményt. Útlevél nem kellett, mert 1866-ig Velence a Habsburg birodalomhoz tartozott. A részvételi díjat II. osztályon 40, III-on 32 Ft-ban állapították meg. Ennek a korai társasutazásnak csak a reklámját ismerjük, magáról az utazásról semmiféle hír nem jelent meg a korabeli lapokban. így feltehető, hogy kellő számú jelentkező hiányában vagy más ok miatt elmaradt. Vértesy Miklós Helyreigazítás Az augusztusi számunkban megjelent Faith Mihály „Közutainkról" című cikkének illusztrációi közül a 2. oldalon közölt egyik fénykép alá téves aláírás került. Az „NDK gyártmányú URM 70 típusú útpadka karbantartó gép" fényképe ugyanis kimaradt. A helyette közölt kép helyes aláírása: „Korszerű aszfaltfinisherrel végzik az utak építését és felújítását." A novemberi szám 64. oldalán és a belső borítón közölt felvételeket Bakos Ágnes készítette. 48