Budapest, 1973. (11. évfolyam)

12. szám december - H. Boros Vilma: A Rózsadomb hőskora

H. Boros Vilma Á Rózsadomb hőskora Az Áldás utca 4. melletti telken (1899) Müller László felvételei Azt gondolom, ma már nemigen akadnak a Rózsadombon olyanok, akik elmondhatnák magukról, hogy ugyanabban a házban élnek, mint amelyikben születtek, hét évtizednél régebben. Jómagam a legrégibb lakói közé tartozom, és személyes élményként emlékezem a Rózsadomb „hőskorára". Fővárosunk budai oldalának erről a tájáról maradt néhány metszet a múlt századból. Szőlők borítják az egyébként csupasz halmokat. Az Országúton (ma Mártírok útja) áll a ferencesek kéttornyú temploma. Kissé északabbra, dombon kuporog Gül Baba türbéje, olyan szabadon, mint ma. A századforduló táján Wagner építész vegyes stílusú palotával vette körül; a tájnak sokáig jellemzője volt az apró házak közül kiemelkedő hatalmas épület, négy kis tornyával, rajtuk négy galambszürke kupolával. Magasabban, a szőlők felett látjuk a metszeten a barokk Veronika kápolnát, parányi tornyával. A háború alatt pusztult el, az előtte állt szép Kálvária-csoporttal együtt. Emlékét csak a hozzá vezető Veronika út neve őrzi. Ezen az úton, s azon, mely a szerpentin helyén volt, tizennégy, kápolnába foglalt stáció sorakozott. Mindenikben volt egy falusias barokk szoborcsoport, ráccsal lezárva. Jól emlékszem még, hogyan kígyózott fel itt a körmenet húsvét előtt, nagyböjt idején az országúti templomból a kápolnában mondott szentmisére. A szőlőket kipusztította afiloxera, dc a hajdani földművesek — jórészt svábok — még itt laktak szétszórt házaikban, és művelték földjeiket. „Búzaszentelőkor" ugyancsak körmenetben vonultak ki a földekre, jó termésért imádkozni. A nagykendős asszonyok, csizmás gazdák búzacsokorral kezükben tértek vissza a templomba. Ezek az ősi lakosok lassan eltűntek. A hajdani szőlőket parcellázni kezdték. A vásárlók lassan szállingóztak ide, hiszen a telkek közt legfeljebb dűlőutak vezettek. Mikor nagyapám a miénket az Áldás utcában megvette, ott olyan magasra nőtt kukoricás volt, hogy feje felett tartott ernyőjével sem látszott ki közüle. Az úgynevezett közművekről szó sem volt. Legelőbb a vizet hozták fel, s ajózsef-hegyen olyan pompásan megépítették a víztartót, hogy a háborúk legsanyarúbb idejét kivéve mi sohasem voltunk víz nélkül. A Szemlőhegy utca és az Áldás utca kereszteződésénél állt egy szívó-nyomó kút. Homokszín építmény volt, egyik oldalán zakatoló karral lehetett a vizet felszivattyúzni. Ám vize rossz volt, s ezért „ecet-kútnak" nevezték. Többfelé voltak jó vizű kutak; igya mai Autóklubbal szemben volt egy, vasból, s kerékkel lehetett a vizet felszivattyúzni. De hoztak fel vizet „lajtos kocsikkal" is, hangosan kiabálva: „Donauwasser!" Öntözéshez, mosáshoz használták, ahol nem volt még vízvezeték. A csatornázás jóval később kezdődött. Lakásunkban petróleumlámpa és mécses világított. Gyermekkorunk nagy eseménye volt, amikor 1905-ben a villanyvilágítást bevezették hozzánk. Egy csavarásra öt gyertyafényű körte világította meg a szobát, sőt nevezetes alkalomkor tizenhat gyertyás körte is felgyulladt - nagy ámulatunkra. Az új, ördöngös találmány a család nőtagjai előtt félelmetes volt, bár a férfiak, akik fizikusok 32 Az Áldás utca 4. előtt (1904) Az ,,ecet-kút" az Áldás utca és a Szemlőhegy utca sarkán (1897) A Zárda utca középső része (1897)