Budapest, 1973. (11. évfolyam)

12. szám december - Dávid Katalin: Emlékezés Kondor Bélára

Kettős fej Férfifej Hárfázó angyal majd másfélezer rajzot és festményt néztem át. Ez a hagyaték, amelyben nem szerepelnek állami és magántulajdonban levő művei. Lapozva a műveket, mennyi emléket idéztek fel az alkotások, amelyekben újra hallottam és láttam őt! A Pléh Krisztus, a Bukás, az Ítélkező, a három nagyméretű vászon, amelyeket különösen szerettem. 1970-től haláláig, több mint két esztendeig, ez a három festmény nálam volt. Ezek között mozogtam, éltem, láttam őket minden nap. Időnként felhívtam, nem akarja-e, hogy visszaadjam. „Nem kellenek nekem, tessék csak nézni őket", mindig ez volt a válasza. 1972 nyarán mondta nekem valaki, hogy meg akarta venni a Pléh Krisztust, de Kondor közölte vele, hogy nem eladó, mert nálam van és az enyém. Nem volt igaz, és én azonnal jelentkeztem nála, hogy a képet el kell adnia. „Nem eladó, jó helyen van, de megfestem még egyszer." Egy hármas képet festett ekkor, külön képek, de egy kompozíció. A középső a Pléh Krisztus, ráírva a keresztjére: „Bajok". Ekkor már súlyosan beteg volt. Szentendrén töltötte a nyarat és a kora őszt, s mint aki érzi, hogy kevés az idő, hihetetlen energiával dolgozott. Nem tudtuk, hogy az életmű utolsó remekei születnek meg ebben az időben. Majd hazatért Pestre, hogy összeállítsa Norvégiában rendezendő kiállításának anyagát. Reménytelenül fáradt volt, mint az utolsó hónapokban mindig, de azért nem szűnt meg dolgozni, tulajdonképpen a ceruza és az ecset soha nem pihent mellette. December 12-én délután lefeküdt, olvasni és valamennyit aludni akart. Igy érte a halál: a lámpa égett, a könyv ott feküdt mellette. Nem láttam az arcát, de a halotti maszk megőrizte a vonásokat: mintha az elettel a szenvedés is megszűnt volna, olyan nyugodt, kisimult volt az arca. „... minden megnyugvás az elvégzés öröme által van". Igy fogalmazta azt a boldogságtöredéket (Kondor Béla: Boldogságtöredék. Versek. Budapest 1971. A szerk.), ami az embernek jár. És élete reményét, hogy „lesznek művészek, akik fogyó életünk növekvő lázában igyekeznek majd akár évmilliókra szóló nyomot hagyni, anyagban, jelrendszerben. Tartósan és cáfolhatatlanul, az utánuk vagy máshonnan jövő értelmes lények számára. Jelet hagyni, hogy voltunk ... Por, víz, szél, tűz ne ártson neki, az idő össze ne zavarja jelentését..." Halála egyéves évfordulójára nyitja meg kiállítását a Magyar Nemzeti Galéria. Az életműnek csak kis részét mutathatja be a tárlat, de ez nem azt jelenti, hogy töredékét. Mert minden egyes munkájában egészében kapjuk vissza őt, gondolatait, emberségét. Mert minden alkotása vallomás önmagáról. 24