Budapest, 1973. (11. évfolyam)

12. szám december - Román Kálmán: A fővárosi kéményseprés

A tűzoltók és kéményseprők védőszentje: Szent Flórián Pest város tanácsa, a sok tetőtűz után, 1697-ben rendeletet adott ki, amelyben a szalma- és nádfedelek lebontását írja elő. Egy 1700-ban kiadott rendelet értelmében el kell kobozni annak a házát, aki két hét alatt rendes kéményt nem épít. A XVII. század tú'zrendészeti szabályrendeleteiben már megtaláljuk a kémény tűzbiztos építésére, rendszeres tisztántartására és a tűz keletkezésének lehető megelőzésére vonatkozó kezdetleges intézkedéseket. A kéményseprés elterjedése Magyarországon a XVIII. század elejétől számítható. A budai várban 1714-ben már Kéményseprő utca elnevezéssel találkozunk. 1748-ban Mária Terézia írásba foglalt privilégiumot (kiváltságlevelet) bocsátott ki, melyben a kötelezettségekkel együtt kiváltsággal is felruházza a kéményseprőket. Kiváltságot adott a nemrég alakult kéményseprőcéhnek, mely szerint a kéményseprő mesteri jogát özvegye és utána gyermekei öröklik. Ebből az intézkedésből alakult ki az 1948-ig érvényben volt úgynevezett ipari reáljog. A budai kéményseprőcéh 1748. július 15-én kelt kiváltságlevelének VII. cikkelye kimondja: ,,Sem legény, sem inas. mestere tudta és beleegyezése nélkül éjjen át el nem maradhat, akár nappal, akár éjjel kétes helyen nem tartózkodhat, s ha ez mégis megtörténik, büntetést von maga után. Ha egy legény saját akaratából távozni akar, azt negyedévvel előbb jelentse be, viszont a mester is, ha a legény jól viseli magát, eltávozhatását 6 héttel előbb adja tudtára." A VIII. cikkely előírja: „Senki se vétessék fel bármely mester által, aki nem katolikus vallású, és becsületes születési bizonyítványát előmutatni nem tudja." Céhek, egyesületek A kéményseprő vándorlegények többnyire a budai és a pesti vendéglőkben keresték fel a már honosodott kéményseprő legényeket, akik szombat esténként s vasárnaponként jöttek össze. Saját söröskorsóik, borospoharaik voltak, bevésve nevük s az ipar jelvényei: a létra, a seprű, a kaparóvas. A kéményseprő vándorlegények előírásszerűen szarvasbőrből készült, tetőtől-talpig kormos ruhában, kemény kalapban, kampós bottal jelentek mgg, kaptak néhány ezüst hatkrajcárosts továbbálltak. (A szakma népszerűségére jellemző, hogy még ma is létezik a Dózsa György út és Szondy utca sarkán a „Kéményseprő" étterem.) Amilyen mértékben szaporodtak Buda és Pest lakosai és házai, úgy növekedett a kéményseprőmesterek és alkalmazottaik száma. Nyílt császári parancs szüntette meg a pesti céheket; majd 1855-ben megalakult a budai és a pesti Kéményseprő-, Pala-és Cserépfedő, Kútcsináló és Kályhás Ipartestület. Utána létrejött a Magyarországi Kéményseprők Országos Egyesülete, később a Budapesti Ipartestület. 1922-ben a MÉMOSZ a munkásérdekekvédelmére kéményseprő szakosztályt létesített. Addig azonban még sok esemény játszódott le a fővárosi kéményseprés történetében. 1851-ben megszűnt a reáljog kizárólagossága. A rendtartás az ipar gyakorlását engedélyhez kötötte. Lehetővé vált a személyjogú kéményseprő ipar gyakorlása. A szakma igy szabad iparrá vált. A szabad versenynek azonban káros hatása volt: a munka minősége leromlott, növekedett a kéményből eredő tűzesetek száma, és az állandóan változó kéményseprők miatt nem lehetett megállapítani a felelősséget. Az 1884. évi ipartörvény a kéményseprő ipart engedélyhez és képesítéshez köti. A kéményseprő mesteri kinevezés volt minden segéd leghőbb vágya; de ez csupán a szerencsés kisebbség számára volt elérhető. A szakmából kiöregedett segédekre és özvegyeikre igen nehéz sors várt, ezért egy-egy kéményseprő-körzet elnyeréséért késhegyig menő harc folyt. Bérmozgalom, sztrájk A főváros fejlődésével, a lakosság szaporodásával a szakma rohamos fejlődésnek indult, rendszeressé vált a felelősségteljes munkavégzés, a tűzrendészen feladatok megoldása mellett. 1911-ben és 1912-ben a budapesti kéményseprősegédek körében bérmozgalmak kezdődtek. A segédek a szakma községesítéséért harcoltak. Ezt nem érték el, de sztrájkjuk 25—50 százalékos bérjavítást eredményezett. 1913-ban kereken ezer kéményseprősegéd dolgozott a fővárosban. A mesterek a béreket ismét lenyomták, s csak hat heti általános sztrájk után érték el a munkások a régebbi béreredményeket. Ebben az időben Budapesten már mind magasabb házak épülnek, a kéményseprés tehát egyre igényesebb és veszélyesebb foglalkozás lett. A kémény szakszerű tisztítása, karbantartása, a kéményégetés, a kazán- és a gyárkéménytisztítás, az üzemi helyek, üstök, füstölők, pékkemencék seprése, a füstcsatorna- és aknatisztítás sokszor vakmerőséget igénylő, életveszélyes feladat volt. A kéményekből szerencsésen kibújó kéményseprő gyakran hallatta a szakmai titkos jelszót, a „hu-hu" kiáltást, utánozva a sötét rejtekhelyről előbújó bagoly huhogását. így adott életjelt magáról. Új szakaszt jelentett a kéményseprés történetében a mászható és szabad kémények után az orosz rendszerű kémények megjelenése. Az új épületekben részben újabb eszközökkel folyt a seprőmunka, de zömmel a régi szerszámot használták. A kéményégetés még a harmincas években is tűzoltó jelenlétében, szalmával történt. Csak a negyvenes években terjedt el a ma is használt azbesztzsinóros égetőkészülék. Kötelező, nem kötelező és megrendeléses munka A felszabadulás után — több évig tartó viharos tárgyalásokat követően — 1949-ben államosították a kéményseprést. Megalakult és megkezdte működését a Fővárosi Kéményseprő Vállalat. Abban az időben 105 kéményseprő körzet volt a fővárosban. Még megtaláljuk a régi olasz és német kéményseprő-családokat: Albertini, Szent Flórián szobor a Belvárosi templom épületén