Budapest, 1973. (11. évfolyam)

11. szám november - Hegedűs Géza: Új-Lipótváros

Bornemisza Péter SIRALMAS ÉNNÉKÖM. Petőfi Sándor PEST Ady Endre SZENT MARGIT LEGENDÁJA Siralmas énnéköm tetüled megválnom, áldott Magyarország, tőled eltávoznom. Vájjon s mikor leszön jó Budában lakásom! Az Felföldet birják az kevély némötök, Szerémségöt birják az fene törökök. Vájjon s mikor leszön jó Budában lakásom! Engömet kergetnek az kevély némötök, engöm környülvettek az pogán törökök. Vájjon s mikor leszön jó Budában lakásom! Engöm elúntattak az magyari urak, kiízték közölök az egy igaz istent. Vájjon s mikor leszön jó Budában lakásom! Legyön istenhozzád áldott Magyarország, mert nincsen tebenned semmi nagy uraság. Vájjon s mikor leszön jó Budában lakásom! Ez éneköt szörzék jó Husztnak várában, Bornemisza Pétör az ő vig kedvében. Vájjon s mikor leszön jó Budában lakásom! Hiába, Pest csak Pest, tagadhatatlan! S én Pestnek mindig jóbarátja voltam, és ahol csak kell, hát pártját fogom. Volt itt nekem sok kellemes napom. Kivált ha az utcán kóborolhatok: az angyaloknál boldogabb vagyok. Egy óriáskígyó bámészkodásom, végighúzódik a népsokaságon. S aztán itt minden olyan érdekes, a szív örömében csak úgy repes. A vargainasok pofozkodása, a bérkocsiknak embergázolása, a zsebmetszők, a pörölő kofák az embert mind igen mulattatják. S azt kell még látni, hogyha szép időben sétára kél a tarkabarka nőnem; mi szépek ők, mi szépek, teringette, elöl kifesteve és hátul kitömve. Hát ahol a dicső arszlánok járnak! Azt nevezem aztán baromvásárnak. Garay János BUDA-PEST Érdekes, ékes kép! mely a komoly őszhajú hajdant s a vig arcú jelent vásznadon egybeszövöd, ott fejdelmi Budát, a polgár Pestet emitten; abban régi dicsőnk, ebben egy ifjú világ. S mégis testvérek? „Vérek" visszhangzik az echó, s a tetemes Gellért rá „Buda-Pest"-et üvölt. Arany János VOJTINA ARS POÉTIKÁJA (Részlet) Állok D unánk szélén, a pesti parton: előttem a kép, színdús üde karton: felleg s hegy által a menny kékje csorba, a nap most száll le a város-majorba; büszkén a Gellért hordja bársonyát, s fején, mint gondot, az új koronát; lenn a Tabánban egy toronytető gombjának fénye majdnem égető; míg fönt a Mátyás ódon temploma szürkén sötétlik, múlt idők roma; és hosszú rendje apró sűrű háznak fehérlik sorba', mint gyepen a vásznak; alant a zölden tiszta nagy folyam, mint egy smaragd tó bércek közt, olyan, meg nem legyint szellő' s fecske szárnya, csak mélyén lüktet forradalmas árja; felszíne tükör, és abban, mikép tündéri álom, az előbbi kép tisztára mosdva, felfordítva ring, mint lenge kárpit, a merő fal ing . . . Ábrándos lelkem a hullámba mélyed — vágyban elúszva búvárlom a mélyet:, itt, itt a nymphák! itt a cháriszok!. . . Az utcán por, bűz, német szó, piszok. Juhász Gyula BUDAPESTI ŐSZ Sötét aszfalt. Őszi regg ólmos árja az aprókockás térre leszakad; hajnal fakul az esős éjszakára, már látom a komor, nagy tűzfalat. Ködtől kopottan, ablakomra szállva, két esett veréb álmosan fecseg, lelkem kiréved a foszló homályba, — maradjatok itt, szürke verebek! Valamikor a pitymallat sugárát ujjongva lestem iratos mezőn, hűs szél borzolta nagy kalászok árját, a nap mosolygott és rá repesőn mennybéli kórus zendíté imáját s a rét, az ég száz színben reszketett. Most? Búsan zizegnek a villanylámpák, — maradjatok itt, szürke verebek! Mintha minden gyász, amit által éltem, csöndes titokban fojtogatna most, mintha a ködök e magányos téren, lelkemben hamvaznák a bánatot, mely kihalt utcák során tovalézeng, mely szitáló közönnyel csepereg, magam vagyok ébren. Most ki se véd meg, — maradjatok itt, szürke verebek. Rekedt a hangom. Nincs pacsirtadal már, csak álmodom mezőkről, éjszaka. És fényt lopok kihamvadt alkonyatnál, oh én vagyok a szürkeség maga! Olyan, miként ti. Villamos rohan már, felbúg, sikongat! Lelkem átremeg, a nagy kórusból csak e hang maradt már, — ti is elszálltok, szürke verebek! Vallott nekem a Nyulak-szigete regék halk éjén. íme, a titok: királyi atyja klastromba veté legendák szűzét, fehér Margitot. Álom-leány volt: egy fojtott sikoly. Ájulva hullt egy durva szó miatt. S robogtak a királyi udvaron hajrázó, vad, bozontos férfiak. Nyugatról várt sokáig valakit. Nem vadbajszú, lármás mokány nagy úr, dalos, törékeny, halk fiú legyen, asszonyos, kósza, könnyes trubadur. Már régen várt s megbénult a szíve. Zúgott a vár, prüszkölő kún lovak hátán érkeztek hetyke magyarok. Ő nem jött: egy csöndes álom-lovag. Ő nem járt a Duna táján soha, egy halk dalú, és halk csókú legény. És Jézusnak áldozák Margitot, ki ott halt meg a Nyulak-szigetén. Vajda János A KÖRÖNDNÉL Ünnep délután van; nézem a szegény nép hogy mulat. A ligetben, forgó gépen hogy üli meg a lovat. Pörg a dob, cseng a réztányér; boltinas, szobaleány, cselédség, ki most mind ráér, lovagol faparipán. Alakok vígan, gond nélkül váltakoznak és pedig többnyire mind beleszédül, míg az óra letelik. Eltűnődöm, e dologban mi lehet a cél, a jó? Végre meggondolva jobban, az egész nem oly bohó . .. Vagy nem így kering-e itten ez a nagy, kerek világ? Földi élet, nem-e épen ez a te komédiád? Az idő, mint e nagy orsó, forg, de nem halad tova. A jelen egy csodakorsó, fogy, de nem fogy el soha. Csillagok, felhők, világok jönnek, mennek szüntelen. Csóválgatja, mint egy zsákot, ismeretlen ős elem. És letűnnek, ahogy útjuk, létük egyszer véget ért; s róluk is csak úgy nem tudjuk, mint magunkról, hogy miért? 61