Budapest, 1973. (11. évfolyam)

11. szám november - Bajor Nagy Ernő: Pesti arcok — pesti emberek

san finom II. Rákóczi Ferenc kedvelt az 1700-as évek elején. Ami viszont a budapesti felnőttek egy részének gyermeteg lelkületéről vall, az a — kíváncsiságuk. Aki látott mostanában színésztemetést a fővárosban, az óhatatlanul rájött: a többezres tömegnek csupán egy töredékét hozta a ravatal köré a gyász. Sokan azért mentek el a szertartásra, hogy lássák a megboldogult pályatársait; hallják az elhunyt utolsó napjainak történetét; megismerkedjenek valakivel, aki tud egyetmást az örökre eltávozott művész magánéletéről. Némileg ezzel magyarázható, hogy Budapesten a közelmúlt években egyetlen könyvért álltak hosszú-hosszú sorok. Az a bizonyos mű nem valami régen nem kapható klasszikus új kiadása volt. Nem olyan könyv, amely valahol külföldön már fölkavarta a közvéleményt s a körötte gyűrűző izgalmak hullámverése eljutott hozzánk is. Mégcsak nem is egy új magyar író robbanó sikerű pályakezdésének dokumentumáért álltak sort órák hosszat a nyomtatott szó rajongói. A nevezetes könyv a magyar operettszínjátszás élő szimbólumának pályáját, sorsának intimitásait ismertető munka volt. Igen, ez Is a pesti ember. De a másik végletként a pesti virtus nyomán született meg jórészt társadalmi munkával a Gellérthegyen levő hatalmas ifjúsági park. A fővárosi ember csütörtök dél tájban megrohanja a lottóárusokat és a szelvénygyűjtő ládákat — nehogy lemaradjon a péntek déli reménységről. És a pesti ember vonásaihoz tartozik, hogy az ELZETT gyár munkásai több mint húszezer forintot „dobtak össze" a tanyai iskolás gyerekek könyvtárainak fejlesztésére. A budapestiek anyanyelvünk legrútabb szavaival illették annak idején a magyar futballpályák eleddig legnagyobb sztárját s majdnem meglincselték a magyar sporttörténet legsikeresebb labdarúgó edzőjét, mert a csapat „csak második" lett a világbajnokságon. S ugyanazok a pestiek tízezrével váltanak jegyet a mai magyar fociválogatott szerepléseihez, holott a jelenlegi csapat csak üggyel-bajjal talál kontinensünkön olyan ellenfelet, mellyel szemben a siker reményében léphet pályára. „Pest csak Pest" — mondta már Petőfi. És ebben a három szócskában annyi más mellett ott rejtőzik a fővárosi ember karakterének minden véglete. Ez a karakter épp úgy hozzátartozik a város lényegéhez, mint a Várhegy alkonyati sziluettje, Angyalföld gyárai, az új lakótelepek tágas-parkos elevensége, vagy a lóversenypálya mámoros atmoszférája. Bizonyosan ennek is van némi szerepe abban, hogy az ország más tájairól oly sokan szeretnének Budapestre költözni. Az ideiglenes bejelentővel fővárosunkban élő több mint 120 ezer honfitársunk nem csekély hányada alighanem készséggel válna állandó budapesti lakossá. Hogy ebben az úgynevezett pesti tulajdonságoknak mennyi a vonzó hatása, azt aligha tudná bárki is megmondani. Mert milyen is a kétmillió pesti ember? Némiképp olyan, mint amilyennek az itt közölt fényképek mutatják. Hisz Gyarmati Andrea is budapesti nő és az a néni is, aki a kutyáját sétáltatva talán éppen azon tűnődik, vajon milyenek 1973-ban a fővárosi fiatalok. Csigó László felvétele a régen lebontott Tabán fényképeit és grafikai ábrázolásait szedi össze lomos fiókokból s pincemélyeken pókhálósodó ládák mélyéről. A minap diákok kis csoportja keresett föl. Módszertani tanácsokat kértek, miképpen rögzítsék az egyik új lakótelep életének följegyzésre méltó eseményeit. Ez utóbbi azért is emlékezetes számomra, mert ugyanaznap tettem föl a kérdést egy fél évszázada New Yorkban élő hölgynek, hogy szerinte milyen tulajdonságával különbözik a pesti ember az általa jól ismert New York-i, genfi és párizsi embertől. Készen volt nála a felelet. — A pesti ember udvariasabb. Készséggel segít a felvilágosításért vagy segítségért hozzá forduló idegenen. És még egy fontos dolog: a pesti gyermekek és fiatalok jók. Annyit szidjuk a mai gyerekeket, a mai fiatalokat, hogy közben nincs is kedvünk szétnézni a világban, milyenek másutt a hasonló korúak. Aki látott már londoni hippitanyát, aki látta Amsterdam kábítószeren élő kisdiákjait, aki látja a svéd lapoknak afiatalság helyzetével foglalkoztató képriportjait, az eltűnődik azon: vajon valóban gyehenna-e, hogy egy Illés hangversenyen hangosak a gyerekek, fölfordul-e azon belső rendünk, hogy néhány ezer fiatal nem olyan frizurát visel, mint amilyet jávor Pál viselt a harmincas években, hanem olyan lengő fürtökkel jár, mint amilyet a közmondáso-Fejes László felvétele