Budapest, 1973. (11. évfolyam)

11. szám november - Mesterházi Lajos: Néhány szó a pesti szellemiségről

Mesterházi Lajos Néhány szó a pesti szellemiségről Városunk múltjába nézve, most a „másik Budapest" érdekel; nem a feudálkapitalista állam fővárosa, hanem a plebejus, népi Budapest, nem az országsivárságából kirivó kozmopolita sziget, hanem az a város, amely soha nem volt idegen a magyar néptől, sőt az nagyon is legjobb önmagára ismerhetett benne, az a nemhivatalos, de hivatott főváros, amelyet a szocialista Magyarország mai Budapestje a maga elődjének vallhat. fme, néhány szó, a teljesség és a véglegesség igénye nélkül. Ez a mi városunk jóval előbb volt de facto Magyarország fővárosa, semmint azt de jure elismerték volna. Nem a városegyesítésre gondolok ennek kapcsán, ámbár az sem mellékes: nyilvánvaló, hogy a közigazgatási aktus hosszadalmas halogatása ugyanannak a Habsburg hatalmi politikának róható fel, amely más szempontból sem akarta elfogadni, hogy Magyarország közepén nemhogy versenytársa, de valamiképpen ellenfele támad a lojális Bécsnek. A városegyesítés ugyan Pest hivatalos rangját emelte, valójában mégis elsősorban Buda nyert általa, amely álmos hivatalnokvárosból egy modern metropolis történelmi és legértékesebb lakónegyede lett; vagy kiváltképp Óbuda, amely az egyesítés nélkül hovatovább még városi rangját is kockáztatta volna. „Városunkról" szólván tehát, ebben az összefüggésben Pestről beszélek. Pestről, amelyet a márciusi Tizenkét Pont az országgyűlés színhelyéül rendelt. Pestről, amely Buda ősi rangját is visszaküzdötte. Pestről, ahogyan mi „magunk között" a mai napig Budapestet hívni szoktuk; nyilván nem véletlenül. Pestről, amely de facto már a XVIII— XIX. század fordulóján Magyarország fővárosa lett. Ha ezt a fogalmat nem puszta közigazgatási megjelölésként, hanem lényege szerint értelmezzük. Mert lényegében mi is tesz valamely települést egy ország fővárosává? Az, hogy egy ország leginkább ott ismer magára, s a világ az országra. Az, hogy egy nép számára ott alakul ki mindenekelőtt a nemzetté válás kristályosodási pontja, s egy nemzet számára az emberi szerep programja, a nemzetközi rang- és hivatástudat. Minden egyéb — kormányzati székhely, közlekedési, gazdasági, kulturális központ stb. — járulék vagy feltétel. A „főváros" — politikai kategória, lényegét tehát a — tágan értelmezett — politikumban kell keresnünk. * A török alóli fölszabadítás meglehetősen ambivaens esemény a mi nemzeti történelmünkben. Nagyon nagy esemény, helyreállította az ország integritását, nélküle nincs modern Magyarország. De egyértelműbben nagy esemény akkor lehetett volna, ha húsz évvel előbb történik, a költő Zrínyi terve szerint. Tudjuk, éppen az a terv nem kellett a Habsburg-háznak, nagyon nem kellett. Nem egy országot akart restaurálni, hanem egy tartományt gyarmatosítani. Jenő herceg hadjárata nyomán a mai Budapest területén néhány száz lakos maradt. A romvárosok betelepítését törvénnyel szabályozták: letelepedési engedélyt csak katolikus vallású, német anyanyelvű személy kaphatott. Bajorországból, Württembergből, Svájcból özönlött a nincstelen „emberfölösleg", Óbuda, Buda és Pest, külső megjelenésükben csakúgy mint nyelvükben, német kisvárosok lettek. A Rákóczi-szabadságharcban elkeseredetten védték falaikat a kurucok ellen, s ezt tőlük senki rossz néven nem veheti. A városok hallatlan iramú növekedésében és felvirágzásában két tényező játszhatott szerepet. Egyrészt, amire nemigen gondolunk: a pionír-szellem; ide nem egyszerűen a nyomor elől menekülő nincstelenek jöttek, hanem valamihez értő, a semmiből valamit teremteni akaró, vállalkozó kedvű emberek. (A három város, kivált Pest XVIII. századi fejlődése mintegy „előképe" a XIX. századi amerikai városok fejlődésének.) A másik tényező: az a természeti-környezeti adottság, amely nagyon nehéz történelmi viszonyok közepette is, évezredek óta, következetesen mindig újra várost hozott létre ezen a helyen. A pionír-jelleg, a pionír-szellem mind a mai napig jellemzi a várost. Ma is sokkal több a „jövevény", mint az „őslakos". Innen a pesti népben a legtágabban értelmezett konzervativizmus hiánya. Alig vannak hagyományaink. És innen a hallatlan fogékonyság minden új iránt. Amiben, persze, van silány és rossz is; de lényegében mégis több a jó. Mert érvényesülhetett úgy is mint „gyökértelenség" vagy „tartáshiány", s a testi-lelki nyomorhoz járulva, kitermelte a (néhány esetben politikai tényezőként is érvényesülő) lumpent. De általában mégis inkább mint 3 gyors reagálás, egészséges alkalmazkodás készsége, s mint a legválságosabb helyzetekben is megújuló tetterő érvényesült. Példáit ismerjük. * Sajátságos, ahogyan a német Pest, ez a németségében kiváltságokat és hathatós védelmi korlátokat élvező város, három nemzedék alatt elmagyarosodott, s a XIX. század elejére az egész magyar szellemi életnek, azon belül sajátosan a magyar nyelvművelésnek és a nemzeti függetlenségi küzdelemnek a központja lett. Hogyan? Talán ama bizonyos letelepedési törvény az érvényét veszítette, és túlsúlyba került a magyar lakosság? Nem. A bevándorlás továbbra is vegyes eredetű volt, az maradt még száz év múlva, a gépi nagyipar kialakulásának évtizedeiben is. Magyarok is özönlöttek Pestre nagyszámmal, de nem kevésbé szlovákok, horvátok, szerbek, románok, és újra meg újra németek. Bármennyire furcsán hangzik: Budapest elmagyarosodásának egyik tényezője éppen a soknyelvűség volt. A soknyelvűség kereste, a városi szervezetben csakúgy, mint a nagyipari munkában és kereskedelemben az egységes érintkezési eszközt. S egy hosszú bilinguis korszak végén győzött a magyar nyelv. Részben az országos környezet hatására. Ennél nagyobb részben a polgárosulás következményeként. A kapitalista fejlődés mindenütt nemzetté szervezte a népet, s nálunk erre nemcsak antifeudális, de függetlenségi harcban is kényszerült. A város magyarositói Pesten nemcsak maguk a magyarok voltak, de jelentős mértékben az idegen anyanyelvű pesti polgárok, még friss jövevények is: mindenki, akinek létérdeke fűződött az Ausztriától független nemzeti termelési egységhez és a társadalmi haladáshoz. Pesten tehát viharos gyorsasággal végbement egyfajta etnikai váltás — melyhez hasonló ezer év alatt, lassan és öntudatlanul, igen sok végbement a Kárpát-medencében, a magyarság javára és kárára is. A különbség nemcsak a tempóban, hanem főként a tudatosságban van: Pest magyarrá akart lenni. A XVIII. századi magyarországi telepesek egy része a mai napig megtartotta nemzetiségét. Voltak az országban városok is, amelyek századokon át őrizték zárvány nemzetiségüket. Pesten sem történt holmi erőszakos magyarosítás; legföljebb csak az erőszak legszelídebb formája, a divat hatott. De miért volt a divat?! Lehetetlen itt csupán egy divat-szülte asszimilációs folyamatot látnunk, ha eszünkbe jut egy Ganz Ábrahám vállalása, egy Clark Ádám választása! A tudatosságban és az akaratlagosságban mutatkozik meg, hogy a pestiek — polgárok és nép — számára a magyarrá válás ügy volt. Ügy, melyben a nemzeti eszme és a haladás eszméje a reformkorra és a szabadságharc korára jellemző módon kapcsolódik össze; ámde az utóbbinak, a haladás eszméjének alighanem sokkal nagyobb túlsúlyával, mintamit a korszak köznemesi politikájában látunk. Erre utal a pesti népnek (a népről beszélek, nem csupán az ifjakról!) 1848. márciusi, s még inkább szeptemberi fellépése! * 30