Budapest, 1973. (11. évfolyam)

11. szám november - Zelk Zoltán: Bejárt világom: Budapest

Zelk Zoltán Bejárt világom: Budapest Nem tudom, miért, a magyar írók ritkán hivalkodnak azzal, hogy erősek, egészségesek, betegségükkel annál inkább. Én — higgyék el — másképp vagyok ezzel: szégyellem, ha beteg vagyok. Sajnos már esztendeje szégyenkeznem kell, de erről is csak azért szólok, mert betegségem arra kényszerít, amit még sohase tettem: megpróbálok tollba, illetve gépbe mondani egy közlésre szánt írást. Még július elején felkért a Budapest főszerkesztője : „írj nekünk a centenáriumi ünnepi számunkba egy visszaemlékezést a fővárosba érkezésedről, különböző pesti és budai lakásaidról, és azokról az aspektusokról, amelyekből ily módon, lakva megismerted Budapestet." Majdnem két hónapig halogattam a visszaemlékezés megírását, de nem azért, mert nem volt kedvem hozzá, ellenkezőleg: ritkán kaptam ilyen kedves, s úgy érzem, „nekemvaló" föladatot. Hittem, hogy egyik nap majd asztalhoz ülhetek, s önéletrajzhoz is elegendő emlékeimből tíz-tizenkét oldalas írást tömöríthetek. Ideggyulladásom erősebb volt szándékomnál, de nem annyira, hogy legyőzze azt. Megpróbálom, amit az elején említettem: diktálva elmondani találkozásaimat, viszonyomat a hozzám nem mindig kedves, de számomra mégis legkedvesebb várossal, Budapesttel. Első találkozás 1919 augusztusa. Bútorainkat eladva, kosarakba s batyukba gyűrt holmijainkkal ülünk a vonaton édesanyámmal és öcsémmel. Miskolcról utazunk Budapestre, ahova édesapám már két hete fölutazott állást keresni. Szüleim nem önszántukból hagyták ott a tíz évig lakott miskolci szobákat, kilakoltattak minket, s apám állását fölmondták. Akármilyen furcsán hangzik, így igaz: édesapám zsidó kántor létére is önként jelentkezett a vörös hadseregbe — ez volt a bűne. Múltjának ezeket a hónapjait eltitkolva, sikerült elhelyezkednie: Erzsébetfalván lett főkántor. De egy ideig még a Rákóczi úti Fehér Hattyú szálló parányi szobája volt szállásunk, annak ablakából ismerkedtem az akkori Budapesttel. Mire emlékszem leginkább, ha most is megpróbálok kihajolni a rég lebontott szálloda ablakán ? Az első s nagyon izgalmas látvány egy zsebtolvaj üldözése. A mozgó villamosról ugrott le, a szálloda előtti hirdetőoszlophoz lapult, onnan leskelődött üldözőire. Hogy sikerült-e megmenekülnie, nem tudom. Azt igen, hogy én neki szurkoltam, s ezért el is hitettem magammal, hogy sikerült. Hogy hány éves volt ? Ha hinni lehet egy tizenkét éves gyermek szemének, tizennyolc-húszéves lehetett. Ez a jelenet: a hirdetőoszlopnál lapuló fiatalember, s a kiáltások: Fogják meg! Zsebtolvaj! — számomra Budapestet jelentették. Talán azért, mert Miskolcon sohase láttam ilyesmit. S persze, Budapest volt, mindenekelőtt Budapest, az emberrengeteg az utcán, s a Rákóczi út szélessége. Miskolc főutcája, a Széchenyi utca (ami pedig jaj de széles volt gyermekkoromban!) kétszer-háromszor is elfért volna rajta. S láttam abból az ablakból a legszomorúbb Budapestet, láttam a román katonai járőröket, de hazudnék, ha nem mondanám meg, hogy a román csapatok élén lovagló kürtösök muzsikája annyira tetszett, hogy ma is dúdolni tudom azt a dallamot. S még a szállodában laktunk akkor is, amikor ama tengerész ama fehér lovon elvonult szinte a szálloda előtt, mert a Múzeum körút s a Kossuth Lajos utca találkozására láthattam az ablakból. Emlékszem, ott haladt ama „bevonuló" menet, s emlékszem, elvonulásuk után néhány ember félholtra vert egy rikkancsot, mert Népszavát árult. November második felében kiköltözhettünk a szállodából, már várt minket egy szoba-konyhás, bútorozott lakás Erzsébetfalván, amely most Budapest XX. kerülete. Hadd szóljak szomszédainkról is, talán ezzel is elmondok valamit azokról az esztendőkről. Közvetlen szomszédunk a ház tulajdonosa volt, ő két szobában élt negyedmagával. Másik szomszédunk, aki még a téglaépületben lakon, egy kereset nélküli asszony, akit alkalmi rendezvényeken zongorázó, harminc év körüli lánya tartott el. S volt ott két faépület, amit sufninak hívtak, az egyikben egy sánta cipész élt, ahogy akkor mondták, „vadházasságban", de én ma is így mondanám, mert a cipész özvegyember volt, a házastársa pedig első feleségének a lánya. Öt esztendei együttélés után három gyerekük született. A másik sufniban egy nagyon öreg néni lakott, aki sült tököt árult a piacon, néha én is vásároltam tőle tökmagot. Az udvar legvégiben pedig fáskamrákból átalakított „lakásokban", nem tudom, miből élő, de arra emlékszem, hogy jóindulatú, riadt, alázatos cigányok laktak. Tizenhárom hónapig laktunk Erzsébetfalván. 1920 decemberében, 41 éves korában meghalt édesapám. Az ő halála után egy évig megint budapesti lakos lettem, de ez az esztendő még befér e fejezetbe, melynek az Első találkozás címet adtam. Tisza Kálmán téri srác lettem, illetve, bár az lehettem volna! Mert a Tisza Kálmán téri srácok akkor Budapest híres verekedői, vagányai voltak, míg én édesapámat a túlvilágon kereső, riadt, imádkozó gyerek. Minden reggel és minden este egy Tisza Kálmán téri kis imaházban kerestem apámat. De voltak ördögök, akik megkísértsenek: az egyik a foci, a másik pedig — mért ne mondanám meg — a Tisza Kálmán térhez közeli bordélynegyed, a Kender, a Víg, a Conti s a Bérkocsis utca sétáló leányai. A lányok kísértésének jó ideig ellenálltam, a foci kísértésének nem. De nagyon emlékszem én arra a vasárnapi alkonyatra. 1921 szeptemberében, mikor véget ért az MTK — Törekvés mérkőzés! Tudtam, ha nem ugrok rögtön villamosra, elkésem az esti imádkozást. S mégis, csak álltam a pálya kapujában, míg civilbe öltözve oda nem értek gyermekkorom legnagyobb emberei: Orth György, Braun Csibi, Molnár György, Kertész Vili és a többiek. S mert akkor még villamoson utaztak a labdarúgók, velük utazva áhítattal nézhettem őket, s hallgathattam a gólok történetét. Higgyék el, nagyon is Budapestről, a húszas évek Budapestjéről beszélek, amikor kimondom Orth, Braun Csibi, Molnár György nevét, s akiét, mert előbb kifelejtettem, pótolva, gyorsan hozzáteszem: Schlosserét. De mi az, hogy Tisza Kálmán téri imaház, foci és bordélynegyed ? Élnünk is kellett valamiből. Hát igen: édesanyám kapott annyi pénzt az erzsébetfalvi hitközségtől, hogy megvehetett egy Tisza Kálmán téri kávémérést, éppen szemközt a Városi Színházzal (ma Erkel Színház). Anyámat becsapták. Abba a kávémérésbe mindenki belebukott, ő ráadásul harminchét éves koráig csak feleség és anya volt. S mit csináltam én ? Inas voltam Vermes és Fischer posztókereskedésében, az Anker-közben. Külön világ volt ez a félzárójel formájú kis utca: egyetlen kávémérésen kívül csak posztókereskedés volt benne. Posztókereskedés az utcán, és posztókereskedés az udvarokban. Az üzletek vásárlói falusi szabók, akik ha fölutaztak Budapestre, útjuk az Anker-közbe vezetett, ahol negyedévre, félévre elegendő szövetet, cejgot, kordot s bélést vásároltak. Mi volt az én dolgom? Megtanultam „nyolcast" locsolni a padlóra, amit aztán fölsöpörtem, trafikba, hentesüzletbe, kávémérésbe szalasztottak, s néha másodmagammal, de volt úgy, hogy egyedül kellett kézikocsival pályaudvarra vinnem a bálába varrt szöveteket. így lett felejthetetlen budapesti terem a Baross tér, ahol egyszer, s éppen déli forgalom idején, kerekével a villamossínekbe akadva fölbordult a kézikocsim . . . 1921-ben történt? Tegnap. És ma. S ha megélem, holnap is. Sohase lesz vége annak a tíz-tizenöt percnek, amikor körém torlódott a Baross tér forgalma, álltak a villamosok, konfliskocsisok szidták az anyám istenét, míg meg nem szánt két felnőtt, helyrebillentették a kézikocsit, s fölrakták rá a bálákat. Ezzel a soha se múló Baross téri negyedórával búcsúzom gyermekkorom Budapestjétől, és szállok vonatra édesanyámmal, aki repatriált a Romániához csatolt Szatmárnémetibe, mert Szatmárban élt édesapja, s ott éltek testvérei. Második találkozás 1925 nyara, s olyan ritka nap, amikor postás jön szatmárnémeti lakásunkba. A levél címzettje én