Budapest, 1973. (11. évfolyam)

1. szám január - Dr. Rónai András: Városunk földtani helye

A Széher-nyaraló (Szöllősy Miklósné felvétele) Mozaik a főváros múltjából A szék, amelyen 1795-ben Martinovicsot kivégezték — és a pallos (Lőrinczy György felvétele) Széher Mihály nyaralója Most száz éve már javában dolgozott a Pest, Buda és Óbuda egyesítésének előkészítésére kiküldött bizottság, amelynek Széher Mihály pesti ügyvéd volt az elnöke. Kevesen tudják, hogy az egyesítésben ilyen megtisztelő szerepet kapott Széher Mihály egykori nyaralója ma is áll még, a budai hegyvidék egy eldugott, de annál szebb pontján: a II. ker. Hárshegyi út 20. (Budakeszi út 63.) szám alatt. Széher a villát nem maga építtette, hanem Zeillinger Ludovikától vette, aki 1855 februárjában kapott 10 évi adómentességet ,,a Ferenchalom fölött, egy addig puszta telken épített házára". 1857-ben az ingatlan már Széher nevén volt, és az 1870-es években készült térképeken úgy szerepel, mint „Széher nyaralója". A XIX. század végétől a második világháborút követő évekig avillaa Navratil-család birtokában volt; ma állami tulajdon. A nagy — ma már elvadult, de így is szép — parkban álló villa, amelynek építészét nem ismerjük, az 1850-es években divatos romantikus, úgynevezett svájci stílusban épült, gazdag mintázatú, lombfűrészelt díszítésű faerkéllyel. A földszinti nagyteremben még láthatók az eredeti díszes belső kiképzés maradványai. A ma nagyon rossz állapotban levő egykori nyaraló már várostörténeti vonatkozásainál fogva is megérdemelne némi figyelmet és gondozást. —I—a A budai hóhérpallos 1925-ben — 46-os tételszám alatt — a következő bejegyzést írták a Magyar Nemzeti Múzeum leltárkönyvébe: „A tárgy: hóhérpallos a XVIII. század végéről. Recés rézgombbal és — két végén — koronggá szélesedő keresztvassal. Megjegyzés: a pallosnak utolsó tulajdonosa Ostyányi Jánosné volt. Ő nevelőatyjától, Kornberg Mihálytól, az utolsó budai hóhértól örökölte. Kornberg — mondja az 1925. évi leltárkönyvi jegyzet — annak idején Püller (?) pesti hóhértól vásárolta e pallost. Püllert egy kivégzés végrehajtásának megtagadása miatt mozdították el állásából. Ettől fogva a iióhéri tisztet mind Budán, mind Pesten Kornberg gyakorolta. A pallost behozta és ezen adatokat tollba mondta Klobusitzky József, kinek fia az említett Ostyányiné Irma nevű leányának férje." Az időrend adatok visszaszámításával Kornberg körülbelül a szabadságharc leverésétől működhetett a városegyesítésig. A pesti hóhér, Püller (?) ítéletvégrehajtásának megtagadása talán a szabadságharcot követő retorziók korára esett. Feltehető, hogy a pallos készítési kora (XVIII. század), s ez a Nemzeti Múzeumban feljegyzett adat szolgáltatott arra alapot, hogy e — máig látható hóhérpallosban — Martinovics Ignácnak s a magyar jakobinusoknak kivégző eszközét lássák. —z—I Lehet-e veréssel nevelni az iskolában? Egy 1836-ban Pesten megjelent könyvecske („Értekezés a' tanuló gyermekekre nézve gyakoroltatni szokott testi fenyítékről, philosophusi és orvosi szempontból tekintve") szerzője, Lovász Imre orvos-doktor határozott nemmel válaszolt erre a kérdésre. „Kétséget nem szenved, hogy csak azon foglalatosságunknak 's munkánknak van igazi sikere, mellyhez vidám lélekkel, derült kedvvel láthatunk. Az is bizonyos, hogy a' tanulás 's kivált a' sok oskolákban tsaknem kirekesztőleg divatozó memorizálás nagy lelki, sőt —r a' mint a' lélek a' testtel kimagyarázhatatlan de szoros egybeköttetésben van, valóságos testi fáradságba 's maga megerőltetésbe kerül. Ezekből önként következik, hogy az a' tanító felel meg igazán tiszteletre méltó rendeltetésének ki tanítványainak a' tanuláshoz kedvet tud szerezni... a' félelem, mellyet a' testi fenyítéknek tsaknem minden lépten nyomon gyakorlása szüntelen felhúzva tart, . . . nem hogy nevelné a' tanuláshoz való kedvet, hanem inkább gyengíti, sőt a' hol kivált nem nagy mértékben van, végképen kiirtja. .. A tanítás, kivált a' gyermekek tanítása, különös béketűrést, 's nem mindennek adatott tehetséget 's ügyességet kíván. Azon utat, mellyen egyedül fér a' gyermekek gyenge elméjéhez a' tanítás, megtalálni... nem könnyű még azoknak is, kik arra szívesen törekednek; 's valljuk meg, hogy tanítóinknál legtöbbnyire ezen módnak nem tudásából, 's sokszor tudni sem akarásából, 's azon oktalan hiedelemből, hogy annak hijját a' testi fenyítékkel ki lehet pótolni, származik a' fenyíték gyakorlásának vademberek közé illő szertelensége." Az orvos-szerző a testi fenyíték lelki és szellemi ártalmainak szenvedélyes ecsetelése után a fizikai ártalmakat veszi sorra, majd végül elítéli „azon betyáros szidalmakat, mellyeket némely oskoláinkban még némelly felsőbb tudományok tanítói is tanítványaik motskolására szájokra venni nem pirulnak. .." Miként a fenti részleteket tartalmazó könyvecske, vagy inkább röpirat mutatja, a haladó pedagógiai elveknek már a 136 év előtti Pesten is voltak harcos hívei. —á—v Az óbudai egyház műkincsei A Mohácsot megelőző és az azt követő időknek egyszerű paraszti családból származott, ám nagyműveltségű és eredményes diplomatája Bornemiszsza Pál. Volt királyi titkár, óbudai prépost; később a veszprémi, majd az erdélyi és nyitrai püspöki széket töltötte be. (A nagyon eszes fiút valamelyik főúr vagy püspök taníttatta.) A Bécsben működő királyi tanácsnak is tagja, és Oláh Miklós érsek halála után az ország helytartója. Hivatali elfoglaltsága mellett egyetlen szenvedélye az elorzott egyházi műkincsek megmentése, visszaszerzése volt. így az igen nagyszámú egyéb műkincs mellett az óbudai Szent Péter és Pál székesegyház nagyértékű, magyar ötvösök által készített elrabolt műkincseinek egy részét is sikerült nagy fáradsággal, áldozatokkal visszaszereznie. Ez a székesegyház, amelynek alapjait az óbudai Fő téren levő egykori Mondurs depot alatt találták meg, oly díszes és hatalmas volt, hogy Mátyás király halálakor, 1490-ben az itt járt Ransanus püspök elragadtatással írt róla és a külföldi nagy székesegyházak mellé sorolta. Ennek gazdag műkincseit a mohácsi vész után Zonda várába mentették, de Warkucs Tamás egri kapitány és társai: Kavasy László, Thorma Pál katonáikkal megtámadták a várat, és mindent elraboltak. Bornemisszának sikerült Warkucstól nagy anyagi áldozatok árán visszavásárolnia a kincseket. Az agg főpap végrendeletéből tudjuk, hogy az óbudai egyházi díszek között volt egy igen nagy, színarany, művészi szentségtartó, egy finoman megmunkált arany kehely, egy ősrégi pergamenre írt evangéliumos könyv, egy színarany lemezekkel borított fakereszt, amiről gonosz kezek a kincset érő lemezeket lefejtették, s azokat Bornemissza újrapótoltatta, sőt még igazgyöngyökkel is ékesíttette és a nevét is belevésette. A végrendeletben szerepel még két nagyméretű gyertyatartó, amit ezüsttel díszíttetett. Vörösbársony oltárterítő, értékes miseruhák és közöttük egy atlasz casula, amelyet hátul gyönyörű aranykereszt borít: mind-mind a műhímzés remekei voltak. Bornemissza sok aranylemezt is visszavásárolt az óbudai műkincsekből, s szépmívű láncot, drágakövekkel kirakott keresztet csináltatott belőlük. S ki tudja, mi minden volt még ezeken kívül az óbudai egyház kincstárában? Amit Bornemissza összegyűjtött s helyreállíttatott, azt az akkori óbudai prépostnak, Kövesdi Andrásnak hagyományozta, aki egyúttal veszprémi püspök is volt. Vajon most hol lappanganak ezek az ötszáz éves műremekek? R. R.S.