Budapest, 1973. (11. évfolyam)

9. szám szeptember - Dr. Szalai György: Budapesti kávéházak II.

Dr. Szalai György Budapesti kávéházak II. „A boldog békeidők" A kiegyezéstől az első világháborúig terjedő időszak a budapesti kávéházak virágkora. Hőse a hősi pózok nélkül való polgár, aki nem tévesztendő össze a burzsoával. A szerény és bizonytalan jövedelmű polgár, aki a komplikálatlan, szemlélődő életmódra vágyik, és aki polgári öntudatában egyenlőnek kezdi érezni magát a mágnással, a dzsentrivel. Legalábbis a kávéházban. Londonnak, Párizsnak, Berlinnek, Bécsnek is megvoltak a maguk kávéházai — de a budapesti kávéház valami egészen sajátos intézmény volt. A berlini ember számára a kávéház uzsonnázóhely volt, a párizsi csak rövid ideig tartózkodott a kávéházban, a bécsi vendég leült, elolvasta kedvenc újságjait, és vette a kalapját. Csak Budapesten vált a kávéház a polgár második otthonává, illetőleg ha hihetünk egyes kávéházi krónikásoknak: első otthonává. A pesti ember lakása ugyanis még sötét és kényelmetlen volt. A kávéháztulajdonosok pedig mély pszichológiai érzékkel mint alapra építettek a kényelem- és fénynosztalgiára. A tükörablakos, tágas, olcsó és gyors kiszolgálást nyújtó kávéházak egycsapásra megnyerték a fővárosi polgár tetszését. Valamikor a kiegyezés táján leült kávéházi asztalához — és csak az első világháború ágyúdöreje riasztotta fel onnan. * A pesti polgárnak nem volt társasága. Rendszerint egyedül ült a kávéházban. Senki sem tudta róla, van-e például felesége. A nők ugyanis csak az első világháború folyamán szoktak rá a kávéházra, amikor a termelésben való nélkülözhetetlenségük kimozdította őket az otthon falai közül, és „státusuk" anynyira emelkedett, hogy a közmorál hallgatólagosan tudomásul vette kávéházi jelenlétüket. Amikor — 1909 táján — a kávéházak személyzete is részt vett egy egynapos sztrájkban, a pesti polgár nem találta helyét. Napközben többször odalopakodott törzskávéházához, hátha történik valami csoda és kinyitnak. De nem nyitottak ki. A pesti polgár aznap mindenkivel összeveszett, és nagyonnagyon szomorú volt. Másnap már hajnalban felkelt, és a nyitás után boldogan tapintgatta az egy napig kényszerűen nélkülözött márványasztalt. A zárvatartás már csak mint egy rossz tréfa emléke élt benne. A kávéház élt és nyüzsgött. A napi 50—60 000 törzsvendégből jónéhány ezer ilyen békaperspektívából látta a világot. A kávéházak mindent elkövettek, hogy ezt az általában keveset fogyasztó, de biztos bázisnak tekinthető kis- és középpolgárságot: kereskedőket, iparosokat, köz- és magántisztviselőket, nyugdíjasokat, vidékről feljáró kupeceket, gabonakereskedőket, pesti bérkocsisokat stb. minél jobban kiszolgálják. A vendég mindent megkapott, amire csak szüksége volt. Tollat, tintát hoztak elébe, leveleit a főpincér, a kasszírnő továbbította. A kávéház így valóságos perzsavásár volt. Jöttek az árusok, egyik a másik nyomában. Kínáltak ékszert, sorsjegyet, zsebórát, manikűrkészletet. Aki valami excentrikusra vágyott, annak a kínaiak ajánlották csecsebecséiket, Buddha-szobrocskáikat. És jöttek a virágárusok, a cipőkenőcskínálók. A pikkolófiú (pincérinasnak nevezhetnők ma) átszaladt a szomszédos pucerájba a kitisztított gallérért. A Newyork kávéházban hajat nyírtak és borotváltak, több helyütt súlymérleg is állott. A napjait kávéházban morzsolgató polgár mellett ott nyüzsögtek a különböző „üzletkötők", ügyfeleikkel és kibiceikkel. Itt kötötték a nagy és jövedelmező üzleteket, de itt gründoltak agyaglábakon nyugvó vállalkozásokat is, melyek néhány hét vagy hónap múlva látványosan összeomlottak, vagy szép csendben kimúltak. Aki a kávéházban tárgyalt, annak ismernie kellett az aznapi tőzsdeárfolyamot, a világpolitikai kulisszatitkokat, a közvéleményt és a magánember hangulatát. Mindehhez nélkülözhetetlenek voltak a hírlapok, melyeknek kávéházi elterjedtsége Privorszkyék óta tetemesen megnőtt. Az említett átlagpolgár mellett az arisztokráciának és a nagypolgárságnak is megvoltak a maga kávéházai. Az arisztokraták leglátogatottabb kávéháza a Hangli volt, a Vigadó előtt. Fénykorát a múlt század 80-as, 90-es éveiben élte. Eredetileg a neve is Vigadó kávéház volt, de ahogy teltek az évek, eredeti neve feledésbe ment, és mindenki csak Hangiinak nevezte. Deák Ferenc, aki az Angol Királynőben lakott, igen megkedvelte a szálló Hangi József nevű szobapincérét, és amikor tudomást szerzett róla, hogy Hangi kávéházat akar nyitni, közbenjártérdekében a Városházán. A 38