Budapest, 1973. (11. évfolyam)

7. szám július - Az európai fővárosok vezetőinek találkozója, Budapest, 1972 dr. Clelio Darida, Róma polgármestere: A történelmi központ megőrzése

dombvonulat, a nagy régészeti ásatások, a keresz­ténység bazilikái, egy évezredekkel mért történe­lem emlékei, melyek minden európai nép régi és kevésbé régi eseményeiről tanúskodnak, a műgyűj­temények meghökkentő nagyszerűsége stb. Még ha a városi elöljárók igyekeznek is kellően fejleszteni a külvárosokat, megőrizni az új településeken a Rómára jellemző természetes környezet képét, megnyerni a bevándorló tömegeket a közösségi érzésnek és a római polgár büszkeségének — való­jában az egész világ tudatában Róma egyenlő marad történelmi központjával. Ahol minden kő régebbi, mint az épület, amelynek ma része; minden részlet a művészettörténet jegyeit hordozza; itt semmi sem névtelen, semmi sem betoldás, semmi sem felesleges. Európa nagyvárosai, még azok is, amelyeknek komoly fejlődése csak kevéssé régi századokra — az utolsó kettőre, vagy éppen csak az utolsóra — terjed, mind régi korokból valók. Történetük az esetek többségében a rómaiak ottani jelenlétének idejéig — ha nem régebbre — nyúlik vissza. Ebből következően osztoznak a közös problémában: tör­ténelmi centrumuk jövőjének sorsában. Mindany­nyian átélik a rossz közérzetet, a bizonytalanság, néha a rossz lelkiismeret állapotát ősi központjuk­kal kapcsolatban. A közvélemény nyomása is egyre növekszi k, hatásos i ntézkedéseket követelve az igen értékes városmag újjáalakítására. Abban a vitában, mely városaink aktuális prob­lémáira irányul, Ime egy kiinduló pont, amelyről Róma eredeti és közvetlen tanúságot nyújthat. * Modern fejlődésének egy adott korszakában minden európai városnak nagyon energikusan szembe kell néznie városi valóságával. A XVIII. és a XIX. század fordulóján, a fényűzéstől, a gazdagság­tól vonzva, a bevándorlók növekvő hullámai özön­löttek a fejlettebb országok fővárosaiba. Ezzel egy­időben a felvilágosodás ésszerű és nagyméretű perspektíváitól inspirálva, a művészek és az épí­tészek levegős, világos városról álmodtak, a közép­kor szűk utcájú városával szemben. Ugyanebben a korszakban egy ennél súlyosabb megpróbáltatás is nehezedett a nagyvárosokra: a kezdődő iparoso­dás — az újabb bevándorló hullámok előidézője —, a társadalmi osztályok elkülönülése, a városnegye­dek addig ismeretlen ranglétra szerinti társadalmi beskatulyázása, a gyors és általános közlekedési eszközök szükséglete, az új közszolgáltatások iránti igények kielégítéséhez a technikai lehetőségek megteremtése stb. Ezeknek a lépcsőzetesen bekövetkező jelensé­geknek következtében nyugat nagy fővárosai, London, Párizs (de nemsokára Pétervár, Moszkva, Berlin, Madrid stb. is) alkalmazkodtak az új hely­zethez, néha radikális, a múlttal kevéssé számoló átalakulás során. A nagy városnegyedek utolsó és legalapvetőbb megújítását báró Haussman hajtotta végre Párizsban, aki nagy modern városrendező, de egyben a régi város könyörtelen megsértője volt. A XVIII. századtól a két világháború közötti évekig zajló megújítási periódusok általában mégis a múlt­tal valamiféle folyamatosságot biztosítva következ­tek be. Tapasztalataink szerint ezek a megújítok bizonyos értelemben valami antikot hoztak létre, ami némi kapcsolatban volt egy hagyományt tisz­telő logikával, s ami az évtizedek során valóban megszerezte a hagyományos környezethez hasonló hangulat patináját. (me az ok, ami miatt a törté­nelmi központ topográfiai és kronológiai kiterje­désének koncepciója bizonytalanság forrásává vál­hat. A törés inkább később, a mi generációnk tech­nológiai forradalma idején, a századunk második felére jellemző hatalmas társadalmi változásokkai, a motorizáció széles térhódításával és egy egész sereg új jelenséggel következett be. Ezek annyira felforgatták városainkat, hogy még a továbbélés lehetőségét is veszélyeztetik. Nem tudjuk kiheverni a háború és a háború utáni sebtiben végzett újjá­építések gyászos összejátszásának eredményeit, 6 számos városban pedig a nagy kiterjedésű antik települések elvesztését. Minden országnak sajátos szellemben kell meg­oldania saját nagyvárosai belső egyensúlyának ké­nyes kérdését. De épp így igaz, hogy még azokban a városrészekben is, ahol a régi átalakítása — módot adva értékes és vonzó dolgok létrehozására — megtörtént vagy éppen megtörténik, ma melanko­likus megbánást ébreszt az iránt, ami eltűnt, és amit bizonyos mértékig talán megmenthettünk volna. Rómában ezek az események másként zajlottak le. 1870-ben, amikor Róma egyesült az új egységes állammal, az „örök város" lényegében még olyan volt, amilyennek a XVI. és a XVIII. század vége között kialakították. Egy kissé megrészegedve az első (a császári) és a második (a pápai) Róma helyé­re egy harmadik Róma felépítését javasoló retori­kától, felbuzdulva báró Haussman példáján és az új állami intézmények gyors elhelyezésének szükség­letétől hajtva, a nagy egyházi épületeket olyan célokra hasznosítva — a királyság várostervezői fel­jogosítva érezték magukat arra, hogy hatalmas rombolási programot hirdessenek. Ez a méltányta­lan terv nagyrészt halott betű maradt, egészen a totális államrendszer kialakulásáig, amely viszont már erőszakos határozathozatali jogokkal rendel­kezett. Végül is 1870-től kezdődően, 70 éven át az volt a feladat, hogy a modern követelményeknek meg­felelővé tegyék a történelmi városközpontot. Nagy volt a pusztítás! Az építészetileg kisebb értékű épületek elvesztése sem közömbös. De még nagyobb baj, hogy a különlegesen harmonikus vá­rosi rendszerben töréseket hoztak létre, s ezek a disszonanciák azonnal szembetűnnek. Természe­tesen, nem minden beavatkozás volt egyaránt rom­boló, sem pedig minden pozitív következmény nél­kül való. Bizonyos esetekben a megújítások a leg­régebbi antikvitás maradványait hozták felszínre; vagy hozzásegítettek ahhoz, hogy Rómát bizton­ságba helyezzék a Tiberis áradásaitól; sok esetben nagyon egészségtelen helyzeteket számoltak fel. Mindent egybevetve azonban azt kell mondanunk, hogy ezt a néhány pozitív eredményt elérhették volna úgy is, talán sokkal szerencsésebben, ha le­mondanak arról a tervről, hogy az új várost a régi­re építsék. így megőrizhették volna a régi és az új negyedek között azt a csodálatos és igen gazdag parkláncolatot, amely a városfal mindkét oldalán végighúzódott. Amint azután a modernizmus iránti túlhajtott csodálat alábbhagyott, módosult a történelmi köz­pont érinthetetlenségének problémája. A fasiz­mus idején már nagyon elterjedt volt az a nézet, miszerint „ki kell szabadítani a nagy műemléke­ket", lerombolva minden kisebb vagy átlagos al­kotást, amelyekkel ezeket a „dekadencia századai" körülvették. Néhány helyrehozhatatlan gonosztett végrehaj­tása után ismerték csak fel, mennyire önkényes különbséget tenni a vitathatatlanul nagy korszakok és a közismerten hanyatló korszakok építészeti alkotásai között. A városi szövevény egészében véve oly szoros és összefonódott volt, hogy a vona­lában mutatkozó foghíjak továbbra is kiemelték a rombolásokat, s ami még ennél is rosszabb, az akadémikus, vagy a hamisságon kívül semmiféle jelleggel nem bíró, stílusutánzó épületekkel való helyettesítést. De ez még nem minden. Ugyanis tudomásul kellett venni azokat a hátrányokat is, amelyeket az urbanizáció új megoldása! okoztak, elsősorban a szegény negyedek lakóinak, akik kény­telenek voltak hatósági intézkedésre elhagyni a régi városrészekben levő — igaz ugyan, hogy na­gyon szerény — emberi életkörülményeiket, azért, hogy a sietősen épített, jellegtelen alvó-települé­sekben rendezkedjenek be, amelyeknek funkciója csupán az volt, hogy hálóhelyül szolgáljanak. Egyéb­ként ugyanez a helyzet — a lakások javulásának ellenére is — a toldalékvárosok legnagyobb részé­ben, amelyek 1950 óta, minden égtáj felé, mérték­telenül megsokasodtak; állandóan ugyanaz a hiú ábránd és ugyanaz a képtelenség, hogy máshol te­remtsék meg a régi negyedek emberi feltételeit. Elkerülhetetlen volt tehát a visszatérés a törté­nelmi központ nagyobb megbecsüléséhez. Ez a tisztelet oly mértékben telítődik egyre növekvő nosztalgiával, ahogy a nagyváros az elembertelene­dés sokrétű faktora következtében egyre kevésbé kellemes életkörülményeket biztosít. Hlyen körülmények között nem volt különösen nehéz feladat a közvéleménnyel elfogadtatni az 1965-ben érvénybe lépett városrendezési tervben megfogalmazott új szabályozást. Ez végérvényesen elsöpört minden lebontási, bővítési, lakóház-átala. kltási tervet. A történelmi központ problematikáját azonba távolról sem tudjuk kimeríteni azzal, hogy kijelent­jük: megtartjuk, megőrizzük. A lerombolok néze ' teinél kevésbé nyilvánvaló kelepcék ellen is meg ke 'l védeni. Ezeket részben a központi zónákra neh e­zedő igazgatási, gazdasági és kereskedelmi funkciók­kal járó túlterheltség, a forgalom növekedése, a telekárak növekedése — ami az épületek teljes ki­használását vonja maga után —, részben pedig a centrum természetével ellenkező használat okozza. Mindezen alattomos jelenségek közül a motori­záció betörése a legmegdöbbentőbb. Azt sem szabad hagyni, hogy a központ üzlet­negyeddé vagy politikai és gazdasági igazgatási köz­ponttá váljék. Hiszen ez egyet jelentene azzal, hogy az erőszaktevések egész sorát szenvedje el, ami végül teljesen tönkretenné. A városrendezési terv a történelmi központ megmentését szolgáló új rendelkezésekben arra alapoz, hogy a jelenlegi városi településen kívül szükséges — párhuzamosan és világosan elkülö­nítve — két másik közigazgatási központ létesítése, amelyek majdan összekapcsolódnak; valamint egy harmadiké az EUR-ban (Európa-városnegyed). Ez a három központ módot ad arra, hogy kivédjük azo­kat a törekvéseket, amelyek az öregvárosba kíván­ják telepíteni az országos és a regionális közélet igazgatási szerveit. Ez az eltérés természetesen nem járhat a központ pszichológiai és gazdasági érdekeltségének semmiféle hanyatlásával; a köz­pontnak fel kell vennie ismét saját, régi, egységes természetének fiziognómiáját, modern adottságai mellett. A városrendezési terv alapgondolata még mesz­szebbre is kiterjed. Nem úgy képzeljük el ezt a történelmi központot, minta kezdeményezések és aktivitások egyedülálló székhelyét, mely azért léte­sült, hogy oda vonzza a város egyéb negyedeiből az előkelő közönséget. Ez egyébként könnyen meg­valósítható célkitűzés lenne: csak tömöríteni kel­lene körülötte a szórakozóhelyeket, az előadó­termeket, az éttermeket, a kávéházakat, és kö­vetni kellene azt a már megkezdett politikát, amely bizonyos zónákból kitiltja az autóközlekedést. De az így elképzelt városközpont ,,rezervátum"-má redukálódna, ahol az idő megállna, megmerevedne. (Meg kell jegyezni, hogy egy ilyen helyzet meg­növekedett funkciókat kényszerítene a városköz­pontra. Ezek a funkciók kétségtelenül sokkal job­ban megfelelnének a természetének, mint az akti­vitás mai forgataga. De a következmények azono­sak lennének: a közlekedési szempontból túlhajtott feszültség, parkolási nehézségek, mindennemű túl­terheltség, a gazdasági jövedelmek túlhajtottsága.) A történelmi központnak feltétlenül gazdagod­nia kell a kultúra, a szabadidő, a látványosságok, a művészetek szempontjából érdekes kezdeménye­zésekkel és létesítményekkel; s szüntelenül véde­keznie kell a kipufogógáz szennyezése, a zaj, az autóforgalom ellen. De a periférikus települések felruházása az élő, autonóm községek minden sajá­tos funkciójával, lehetővé fogja tenni a kulturális, szórakozási és kommunális kezdeményezések kívá­natosáthelyezését. Minthogy szükség van kiindulási pontra, egységesítésre és kölcsönös segítségre, ez utóbbiak mindezt meg fogják találni éppen a törté­nelmi központban. így a történelmi központ végül is megszerzi a városi periféria és az alvóváros-telepü­lések kulturális, művészeti és szórakozási kezde­ményezéseinek vezetését.

Next

/
Thumbnails
Contents