Budapest, 1973. (11. évfolyam)

6. szám június - Vargha Balázs: Illyés Gyula pesti hajszálgyökerei I.

lyóval, kötéllel. Előre a kilencéves Illyés még aligha sejthette, hogy elvtársait, a század hazafiait, s őt magát mikkel fenyegeti majd a vöröstéglás, gigászi lánccal körülfogott Markó utcai épülettömb. De mit jelent az, hogy ,,a múzeum állattárában is mi lennénk az igazi látványosság?"? Göre Gáborként csetledeznének? Vagy hogy né, ezeket is érdekli a múzeum? Vagy mindkettőt? Lehetetlen volt akkor — a Monarchia aranykorának alkonyán —, hogy egy parasztcsalád közelebbi ismeretséget kössön a Pesten „fészkelő magas szellemmel". Sokféle oka lehet annak, ha valaki így érzi: mindenki őt nézi. Neurózis is lehet és toaletthiba is. Azt kell hinnünk, hogy falusiakra ez az érzés mindenképpen kötelező volt Pesten, tisztes ruhájuk, egészséges lelkük ellenére is. De Pestnek nem minden részén. Pályaudvaron nem bámulták meg a bóbiskoló vagy falatozó falusiakat. A vurstliban sem. Az állatkertben sem. De az állattárban már igen. ettől pedig idegenkedtünk." Nem volt kiírva a művészet szentelt csarnokára: parasztnak tilos a bemenet. Az ő érzékenységük — Arany János-i túlérzékenységük — mégis jelezte: ne tovább. Jól érezték. Megvolt akkor a pontos etikettje, hogy ünneplőbe öltözött parasztok hová mehetnek Pesten a különleges megbámultatás veszedelme nélkül: Szent István napján a Várba; deputációba a képviselőjükhöz, esetleg a miniszterhez; kórházba; látogatóba. Illyés duplán pszichológus. Hozott magával egy lélektant a pusztáról, s hozzátanult egy másikat a feleségével közösen. Fő tétele, amelyet egészen sose mond ki, de folyton körülötte motoz: parasztnak lenni ma itt (Európában, századunkban) — neurotizáló helyzet. Otthon is. Hát még Pestre látogattában. Mintha éppen a fordítottja volna ez az emlék a ciszternapéldázatnak. Nemhogy áttörnének a betonon ezek a hajszálgyökerek, szemérmesen visszakanyarodnak. Viszsza sem utasíttatnak. Magukból termelik ki a vonakodást attól, hogy belépjenek, hogy birtokba vegyék a szellem csarnokait. Még mielőtt a nagy birtokbavétel ünnepe, a felszabadulás elérkezett volna, Illyés sokszorfigyelmeztetett: nem lesz ez olyan egyszerű, olyan magától értetődő. Hogy mennyi ellenállás beleépült, nemcsak a parasztlelkekbe, a művekbe és a művészet rítusaiba is. Apjától kapott verse Tovább olvasom az első pesti út krónikáját. „Az én szívemben a szobrol- láttára is melegült egy kis otthoniasság, már messziről feléjük szaladtam. De szívbéli ismerőst keveset fedeztem fel köz'ük. A legtöbb talapzaton rövidebb-hosszabb idő óta megboldogult miniszter, hadvezér s egyházatya állt. — Petőfi! — olvastam végre boldogan. — Szegény, hát ez is idekerült — mondta apám, s először esett meg vele, hogy tétován kalapjához nyúlt, mintha valami szent elé értünk volna. — Ez legalább maga van — mondta. Nagyon nem tetszett neki, hogy majdnem mindegyik nagyság lábánál ott guggolt, térdelt, vagy ácsorgott egy csizmás-gatyás, széles állkapcsú és nagybajuszú kőalakzat is, rózsasándori tekintetét olyan sunyian tekerve a felette díszelgő úr felé, mint a kutya, amikor épp kirúgják. De ezt az észrevételét apám csak a Gellérthegyen közölte velünk a nagy vértanú püspök megszemlélése után. Itt már csak egy pillanatra engedte megnéznem a talapzat alól fölsandító szántóvetőt, nehogy rosszat álmodjam." Ez az emlék és egy félmunkát végzett háborús gránát ihlette versét Egy mellékszoborra. A szobor — ha jól emlékszem — a Statisztikai Hivatal környékén állt valamikor. Se modellje, se szobrásza nem vonta magára a figyelmet. Illyés is csak annyit tudott a megörökítettről, hogy Tolnaozora mellett volt földbirtoka. jólszabott, varrott, jólvasalt gúnyában állt a szobor, a főalak. Alatta — bronzból ugyancsak — a mellékalakja egy szál nadrágban. Azontúl ruhátlan. Ez munkás volt. Öreg, de leffedt bőre alatt inas még. Égnek állt szakálla, ahogy ültéből fölbámult urára, mint rokkant koldus a járókelőre. Úgy nézett föl, mintegy az úti porból, mint akkor világszerte gyúrni szokták a köznép kongón „hálateli" szobrát. Úgy ült ott, mint egy jólnevelt komondor. Elképzelem, hogy még édesapja mondta neki: földijük az emlékmű hőse. A különben érdektelen szobormű ezért is lett duplán érdekes, mikor a pesti harcokban eltalálták a főalakot. S így lett belőle vers. Szobrásza szolga-volta, e szoborban az szegte útját — műélvezetemnek, mely idők teltén mind igényesebb lett. Mégis az ostromot záró napokban, hogy megláttam —futtomban, gondban égve — a nagy rom-tér fölött a vén kovácsot már árván — nem visszatetszést sugárzott: halk jóérzést gyászom mélytengerébe. így, gazdátlanul is magasba nézett. Úgy szegte égre aggastyán-szakállát, mint aki messze csillagokig ellát. Hiányával kezdett lenni egészebb. A város szépítői nem fogadták meg a költő intését: „Le ne rontsátok!" Elvitték a halott szobrok valamelyik raktárába. Állhatna pedig valamelyik meghitt budai téren, mellette a róla szóló vers néhány strófájával. ... Hadd hirdesse fenten milyen mélységből indította sorsát újra ez az ország, a magasságot nézve, rendületlen. Bent, a szentelt csarnokban Ő már kilenc éves korában ráncigálta volna befelé az Operába a felnőtteket. S később se torpantotta meg a küszöbnél a szemérmeteskedés. De odabenti tapasztalatai még több kételkedő meditációra ösztökélték, mint a kintiek. „Meghatottan léptem be a gyönyörű előcsarnokokba. Tisztelettel vegyes ámulattal jártattam szemem a ragyogó márványpadozaton, a hatalmas oszlopokon s azok aranyos cirádáin. Nem csalódtam, az épületek belül még inkább templomnak látszottak. A kultúra csarnoka, suttogtam s büszkeségemben nagyot nyeltem, elég nehezet, mert fejem épp a mennyezet festményei felé állt. A mennyezeten szép képek voltak, fejjel lefelé lógó meztelen nők, pogány istenek, köztük egy-egy paraszt, rendszerint patyolatfehér gatyában, kordován csizmában s épp aratás közben ..." (Attól tartok, hogy szakismeretek vagy saját szemű tapasztalatok híján az olvasók egyrésze sem akkor, sem most nem tudta méltányolni ennek az utóbbi mondatnak ördögi szarkazmusát.) „Munkamegosztás"-nak mondja — itt sem takarékoskodva a gúnnyal —, hogy a parasztok, munkások fent álldogáltak, vakablakba rakva vagy falra festve, lenn pedig elegáns estélyiruhás hölgyek és férfiak zsibongtak. „Az előcsarnokokban néha csengetés hallatszott, a nők és férfiak bevonultak, beszédet, szavalást, éneket vagy színdarabot hallgattak. A munkamegosztás káros volta igen gyakran az énekeken és színdarabokon is meglátszott: legtöbbször olyat tudattak, amit a hallgatók amúgy is nagyon jól tudtak. A baj már eléggé elhatalmasodhatott, mert egyik ismerősöm, akinek merő kenyérkeresetből évtizedek óta kellett figyelnie a színpadon folyó történeteket, kérdésemre azt közölte velem, hogy a hallgatók ragaszkodnak ahhoz, hogy csak hallott dolgot halljanak, s visszautasítanák, ha például a rivalda felől a parasztok ügyéről olyan hangok röppennének feléjük, aminőket neki is és e lapokon is hangoztattam." Apjának gyanakodását mégiscsak örökölte, de már mint a dolognak végére járó kritikus. Maradék áhítatát lehűtötték a parádés előcsarnokok, s odabent is nehezen hagyta, hogy lefegyverezzék. Gyerekkora vándorkomédiásainak könnyebben megadta magát. „Jómagamnak például mély műélvezetet nyújtott a „Carmen" c. dalmű meghallgatása az o.-i nagyvendéglő termében harmonikával, citerával, egy vidéki társulat összesen öt tagjának előadásában. Épp az összehasonlítás következtében Budapesten a műből csak másfél felvonásra futotta türelmem, midőn az első élmény hatása alatt ismét megtekintettem." A Csizma az asztalon ma már könyvritkaság. Azokat az újságokat is alig egypáran lapozzák fel, amelyekben Illyést annak idején a művészetek pusztáról szalajtott ellenségének titulálták. Pedig azt a klasszikussá lett mondatot: „Robbantsátok fel a Louvre"-t, nem Ozorán hallotta, hanem Párizsban. Ha majd —talán nemsokára — megjelennek 1940 körül írt pamfletjei, csodálkozhatnak az olvasók: nem is olyan vadonatúj az a vita, amely napjainkban azzal kezdődött, hogy egy folyóirat fejjel lefelé állítva nyomtatta le az Operaház képét. 21