Budapest, 1973. (11. évfolyam)

6. szám június - A címlapon: Az Angelika eszpresszó a Batthyány téren Csigó László felvétele

nőttoktatási módszerek igen lassan terjed­nek; a tanítási órák túlnyomó részében nem tértek el lényegesen a gyermekek oktatásában alkalmazott módszerektől. A beszámoltatás, vizsgáztatás merev és néha kedvetlenítő for­mái sokáig éltek. A legutóbbi időkig nem volt mód az általános iskolai tanulmányok és a munkások szakmai tanfolyamainak össze­kapcsolására. Viszonylag kevés volt azoknak a tanároknak a száma, akik hivatásukul vá­lasztották a felnőttoktatást. Nem alakultak ki a hallgatók aktivitását serkentő, önmüvelő képességét fejlesztő munkaformák és olyan oktatási segédletek, amelyek a munka mellett tanuló ember támaszai lennének. A szüksé­gesnél kisebb mértékű a dolgozók munka­rendjéhez igazodó, kihelyezett és váltó mű­szakos osztályok száma. Jó ideig nem volt valóságos kapcsolat az iskolarendszerű fel­nőttoktatás munkája és a közművelődési intézmények tevékenysége között. Az elmúlt 2—3 esztendőben azonban ör­vendetes pezsgés tapasztalható a dolgozók iskoláiban. Jó néhány budapesti iskola való­ságos kísérleti műhellyé vált. Minden iskola­típusban tanulmányozzák a vizsgák és a be­számolók korszerűsítésének lehetőségét. Megkezdték a komplex tárgyak — integrált oktatás — kialakítását, egyelőre az általános iskolákban; keresik az új szerkezeti megoldá­sokat, az önálló tanulás irányításának mód­szereit, eszközeit. A főváros több általános iskolája és vállalata megkísérelte az általános iskolai tanulmányoknak és a dolgozók szak­munkásképzésének, ill. szakmai továbbkép­zésének összekapcsolását. A Vörös Csillag Traktorgyárban, a Villamosszigetelő és Műanyag gyárban, a Hajtómű és Felvonó­gyárban, az Öntödei Vállalatnál és a Bőr­konfekció Vállalatnál már ilyen irányú tapasztalatokkal is rendelkeznek. Az általá­nos és a szakmai képzés összekapcsolásának a gyakorlatban máris több típusa, modellje alakult ki, amelyek a következő időszakban minden bizonnyal újabb formákkal fognak gazdagodni. E kezdeményezéseknek bizonyára részük van abban, hogy az általános iskolában 1965 óta tapasztalható csökkenés az idei tanévben nemcsak hogy megállt, hanem a jelentkezők száma az előző évihez képest emelkedett. Ha a januárban, februárban elindult új tanfolya­mok hallgatóit is hozzájuk számitjuk, akkor az emelkedés kereken 40 %-os. A középiskolánál kisebb mértékűek a vál­tozások. Az igazság az, hogy mindmáig nem alakult ki a fiatal szakmunkások vonzó tovább­tanulási formája. Az 1967-ben megkezdett ún. emeltszintű szakmunkásképzésre épített, kétéves iskola nem vált tömegessé. A dolgo­zók gimnáziumában ma is kb. kétszer annyi fiatal munkás szerez érettségit, mint e két­éves szakközépiskolákban. Az okokat abban látjuk, hogy nem történt meg a szakmunkás­képző iskola és a dolgozók kétéves szak­középiskolája tanterveinek kellő egyeztetése. De úgy tűnik, hogy a fiatal szakmunkások nem is kaptak megfelelő tájékoztatást a középiskolai követelményekről. A tanulmá­nyi szelekció nélkül, igen különböző készség­szinttel felvett, s gyakran a munkahely támo­gatását is nélkülöző fiataloknak csak 10— 20%-a tudott leérettségizni. Szükségesnek tartjuk, hogy — az 1972 júniusi, a közokta­tással kapcsolatos párthatározat elveinek 4 megfelelően — kialakuljon a szakmunkások új középiskola-típusa, amely vonzóvá teszi a fiatal szakmunkások továbbtanulását. A főváros oktatásügyi irányítása arra töre­kedett, hogy a rendeskorúak iskolái mellett csak tagozatként működő osztályokat jelentős önálló intézményekké összevonja, a közleke­dés szempontjából is megfelelő helyekre tele­pítse, és növelje az ott dolgozó főhivatású pedagógusok számát. A dolgozók iskoláinak felszerelését jelentős anyagi eszközökkel támogatta. Megoldandó feladatnak tartjuk a felnőtt­oktatás méreteinek növelését, a kísérletek során bevált új eljárások és módszerek általá­nosítását, az üzemek, a dolgozók iskolái és a közművelődési intézmények közötti kapcso­latok elősegítését és ösztönzését. A középfokú szakoktatás intézményeinek tanácsi hatás­körbe kerülése után egységes hálózatot szük­séges létrehozni. A felnőttoktatás munkahelyi tényezői Szólni kívánunk a felnőttoktatás fejlődé­sére közvetlenül ható munkahelyi tényezőkről. Azt is mondhatjuk: a továbbtanulás kulcs­kérdése a munkahelyi légkör, a tudás, a mű­veltség megbecsülése, ami a dolgozókat isme­reteik gyarapítására ösztönzi. Elismerésre méltó törekvésekről tudunk szólni ebben a vonatkozásban is. A MÁV Északi Jármű­javító Üzem vezetői az elmúlt év júniusában ismertették elhatározásukat, hogy azon dol­gozók részére, akik a hiányzó 8 általános isko­lai végzettséget megszerzik, órabéremelést ad­nak. A Villamos Erőmű Tervező és Szerelő Vállalat szerződést kötött általános iskolai ta­nulmányaikat befejezni kívánó dolgozóival, s 3 napos pótszabadságot, 400 forintos jutalmat és némi órabéremelést vállalt, ha a dolgozó tanulmányi kötelezettségét teljesíti. A Pamut­nyomóipari Vállalat 1971-es keltezésű okta­tási szabályzata pontosan felsorolja, milyen kedvezményekben részesíti tanuló dolgozóit. Az érdekeltség bizonyára ösztönzően hat a továbbtanulásra. Az anyagi ösztönzők azonban hatástalanok maradnak, még visszá­jukra is fordulhatnak, ha a dolgozó munka­helyén nem tapasztal erkölcsi támogatást, baráti biztatást közvetlen vezetőitől, munka­társaitól, brigádja vezetőjétől, tagjaitól. Igaz, hogy az anyagi javak megszerzésére való törekvés érezhető — s gyakran negatív — hatással van a műveltség, különösen az alap­műveltség rangjára, értékes voltának elismer­tetésére; mégsem mondhatjuk, hogy nincs a kezünkben más ösztönző, csupán az anyagi. A műveltség belső, embert gyarapító és a sze­mélyes, a családi boldogságot is tápláló érté­keinek elismerése — a műveltség terjeszté­séért is felelős emberekben — olyan meg­győződésen kell hogy alapuljon, amelynek kisugárzása is hat a maguk műveltségéért ed­dig keveset tett emberekre. Egy dolgot azon­ban hangsúlyozunk. Akik fiatalabb korosz­tályhoz tartoznak, és súlyosabb műveltségi hátrányban vannak, azokat gyakran valamely nehéz, olykor titkolt vagy röstellt családi konfliktus, személyes baj, egyéni gond jut­tatta ilyen helyzetbe. A tapintatlan biztatás, a hivataloskodó hang, a fölényes felszólítás dacot, gúnyos és hetyke visszautasítást vált­hat ki. Ha valahol, akkor itt van helye az egyes ember személyes életében rejtőző motí­vumok kitapintásának, a személyes, emberi kapcsolatokon alapuló bátorításnak. E megjegyzések után, mind a dolgozók iskoláiba járt hallgatók, mind a szakszerve­zeti szervek véleménye alapján sajnálatosnak mondhatjuk, hogy nem általános az anyagi és erkölcsi ösztönzés kombinációja a tovább­tanulás támogatásában. A munkahelyi veze­tés szintjén ugyan nincs merev elzárkózás, nemigen kockáztatják meg azt a tarthatatlan véleményt, hogy a dolgozók műveltségének fejlesztésére nem érdemes áldozni. De a munkásokkal közvetlen kapcsolatban álló középszintű vezetők és irányítók között akad­nak olyanok, akik nem ösztönöznek, hanem akadályoznak. Az Építők Szakszervezetének Budapesti Bizottsága 1972 decemberében, az oktatás helyzetéről tanácskozva, azt állapította meg, hogy a munkásszállásokon lakó dolgozók 50%-ának nincs meg az általános iskolai vég­zettsége, a vállalatok közül azonban csak igen kevés készített az oktatással kapcsolatos hosz­szabb távú tervet; a munkahelyi, gazdasági vezetők körében értetlenség tapasztalható, különösen az általános iskolai képzésben résztvevőkkel szemben. A Vasas Szakszerve­zet oktatással kapcsolatos jelentése is akadá­lyozó tényezőként említi a közvetlen gazda­sági vezetők magatartását. A dolgozók középfokú esti tanfolyamán tanulmányaikat befejezők körében végzett vizsgálat arról számol be, hogy ezeket az em­bereket, továbbtanulásukkal kapcsolatosan, munkahelyi feletteseik részéről mintegy 25%­ban érték pozitív, ösztönző hatások, kb. 55%-ban a reagálás közömbös volt, vagy egyszerűen elmaradt, és 20%-ban negatív volt. Munkatársaik, közvetlen kollégáik mint­egy 16%-ban fejtettek ki negatív hatást, 47%-ban reagáltak közömbösen, 37%-ban pedig pozitívan. A munkatársak reagálása tehát nagyobb mértékben volt pozitív, mint a munka irányítóié. Kétségtelen, hogy a dolgozókkal legköz­vetlenebb kapcsolatban álló vezetők látják nap mint nap a hétköznapi munka apróbb­nagyobb bajait, ők érzik legközvetlenebbül, hogy a munkahelyeken sokszor nem is any­nyira a szakképzett, magasan kvalifikált mun­kásban van hiány, hanem éppen a szakkép­zetlenben. ők érzékelik leginkább, hogy a budapesti állami iparban bejelentett fizikai munkaerőigény 54%-a szakképzetlen mun­kaerőre vonatkozott, ők érzik legközvetle­nebbül a jelentős munkásvándorlás káros hatását. (1972. III. negyedében Budapesten az összes ágazatok legkülönbözőbb munka­helyein több mint 100 ezren változtattak munkahelyet.) Az objektív nehézségek tehát jelentősek; mégsem menthetnek fel azonban senkit az alól a kötelezettség alól, hogy a dol­gozók személyes érdeke és a népgazdaság egészének érdekei szempontjából nagy fon­tosságú művelődést erejéhez mérten segítse. Az általános és szakmai képzés összekapcsolása A kormány 1014/1971. sz., a munkások továbbképzési rendszeréről, valamint a 2046/1971. sz., a középfokú végzettségű szak­emberek továbbképzési rendszeréről szóló hatá­rozatai, amelyekhez nagy fontosságú munka­ügyi minisztériumi és más ágazati főhatósági

Next

/
Thumbnails
Contents