Budapest, 1973. (11. évfolyam)

5. szám május - Krúdy Zsuzsa: Apám Budapestje

I származású, kis termetű, kedves Pepi bácsi öccsét esténként szívesen kalauzolta. Megismertette a környékbeli fűzőkészítő és kalapos kisasszonyokkal is. Legkedvesebb helyük a Régi Zenélő Óra volt. Óh, azok a zaftos virslik,frissen csapolt sörök, ropogós sóskiflik! Pepitől hallott először Podmaniczky Frigyesről, aki egész életében Budapest világvárossá emelésén fáradozott. Neki, a Közmunka Tanács elnökének köszönhetői

többek között az Andrássy út és az Opera létrehozása. Feladatát az is nehezítette, hogy itt abban az időben még vadvizek, mocsarak ékeskedtek, valódi betyárcsárdával, melyet jobb volt elkerülni. Ekkor kedvelte meg Podmaniczkyt. Róla írt regénye, a Budapest vőlegénye, a közeljövőben lát majd napvilágot. Az ifjú Krúdy vidáman, szertelenül vetette bele magát az élet kínálkozó örömeibe, mulatságaiba, kalandjaiba — a józan nappal azonban a munkáé! Olyan aktívan, elsöprő lendülettel indult harcba a sikerért, érvényesülésért, hogy a szakmabeliek hamarosan felfigyeltek rá, s a lapokban sűrűn megjelenő írásaira. ,,Józsiás úr ugyanis azon törekvő és fáradhatatlan írók közé tartozott, akik lehetőleg mindennap szeretik nyomtatásban látni nevüket. .." Azonban még igen-igen sokat kellett dolgoznia, fáradnia, míg a 10-es években, a Szindbád novellák és a Vörös postakocsi megjelenése után, országos hírű íróvá válhatott. (Azóta kilencszer jelent meg a Vörös postakocsi magyarul, s lefordították német, angol, szlovák és bolgár nyelvre.) Ady és Krúdy barátságának színtere főleg a Terézváros volt. ők csak Pesten ismerkedtek meg személyesen, bár mindketten Debrecenben és Nagyváradon kezdték újságírói pályájukat, de néhány év eltolódással. Mindkettő jó megjelenésű, csinos, divatosan öltöző, igen ápolt, tiszta férfi, kik a nőknél aratott nagy sikereiket magától értetődőnek tartották, s kevés kivétellel nem nagyon törődtek vele. Munkakedvük szinte kiapadhatatlan. Többnyire könnyen, törlés, javítás nélkül írtak. Imádták hivatásukat, az élet örömeit, utálták a kiszolgáltatottságot, helyezkedést. Ezt Krúdy így fogalmazta meg: „Mert jegyezd meg magadnak 'Ady Endre, hogy az a legutolsó íróféreg, aki úgynevezett társadalmi úton akar érvényesülni. Ez a legfertelmesebb fajzat! Aki meghívókat les a zsúrokra . . . Ezek a Kisztihandok, ezek a Csókolom a lábatok, ezek a Legalázatosabb szolgája, méltóságos uramok — ezek a kél könyökkel járók . . . Azért szeretlek Ady Endre, mert nem vagy ilyen." Krúdy számos tárcát, s regényt írt a költőről, Ady Endre éjszakái címmel. Ady pedig két verset ajánlott neki. íme az egyik: öregszünk, öregszünk, öregszünk. Most tán állnánk meg, / Nem cél, nem pálya: / Ez a világ leghülyébb / Komédiája, / Jaj, öregszünk, öregszünk. / Óh, voltak jók is / Erényben, bűnben, / Kedves, jó kis asszonyok / Az életünkben, / De öregszünk, öregszünk, öregszünk. Találkozásaikat, amelyek ünnepszámba mentek, rendszerint Révész Béla készítette elő, szervezte meg. Varázslatos, szuggesztív egyéniségük sokakat vonzott. Egyszerű kisemberekkel: borbélyokkal, pincérekkel, trafikosokkal, portásokkal, kocsisokkal, rikkancsokkal szívesen beszélgettek el jártukban, keltükben. Minden és mindenki érdekelte őket. Igazi tanyájuk a Három Holló volt, de kedvelték az Erdélyi borozót (itt a gazda nővére, Róza kitűnően főzött), a Müller kocsmát és a Nagymező utcai Télikert mulatót is. A hering-, hagyma-, pörkölt-, s hordószagú Három Holló az egykori Andrássy úton, az Opera mellett állott. A költő társasága érdekes emberekből verbuválódott. A már említett Révész Béla újságírón kívül Zuboly (Bányai Elemér) hírlapíró és múzeumi tisztviselő, a vörös Grajna (Greiner), aki, ha nem volt állás nélkül, közgazdasági rovatot vezetett, Reinitz Béla muzsikus, az Ady versek megzenésítője voltak a leghűségesebbek. Időnként megjelent látogatóba, Ady kedvéért, a kocsmába nem járó Hatvany Lajos és Mikes Lajos. A társaság szellemes, de igen csípős nyelvű. Jaj annak, aki itt terítékre került. A legkevésbé a tehetségteleneknek és a költő ellenségeinek kegyelmeztek. A bolthajtásos kocsmának volt egy deszkafallal, dohányszínű függönnyel elrekesztett fülkéje, az „extra szoba". Ady ide vonult be időnként verset írni. A hű Révészaközeiben vigyázott,hogy a költő háborítatlanul alkothasson. Ady és Krúdy szívesen időzött a körúti Meteor kávéházban is. Különösen abban az időben, amikor maguk is a Meteor szálló lakói voltak. Éjfélig ideális csend volt a kávéházban, csak később érkeztek meg a legkülönbözőbb mulatóhelyeken fellépő táncosnők, kardnyelők, énekesnők, artisták, hogy megbeszéljék az elmúlt este eseményeit. Krúdy Braunhuber Gyula pincér kedvéért költözött át 1914-ben a Meteorból az Astoriába, amikor az megpályázta és megkapta az ottani főpincérséget.lgen kedvelte, becsülte ezt a derék, tiszta szívű, jó modorú, lelkes, Angliában tanult fiatalembert, akit a Rezeda Kázmér szép életé-ben, Hubert néven örökített meg. B. Gyula bácsi negyven évig őrizgette apámtól kapott apróságait. így kerültek viszsza hozzám levelezőlapok, fényképek, pénzestárca, csontlegyező és egy könyv, Puskin Anyeginje. Az Anyegin, melyet ő sokáig az éjjeliszekrényén tartott, s Bibliaként forgatott. Május elseje a pestieket a Ligetben találta, ahol verkli mellett mulatott a nép. A cirkuszból kivonultak a bohócok, törpék, majomemberek. A Gregoritsnál vidáman ült társaságával Parányi István, a VI. kerületi adókivetőbizottságelnöke, Kauser Jenővel, Bothmer kapitánnyal, Blau Noldival. (E nevezetes urakat a Boldogult úrfikoro'mban című regényében láthatjuk majd viszont.) Víg élet folyt a Zöld vadásznál, a Kéményseprőnél és a Druschkánál. Ez utóbbi, a Víztorony mellett, főként a fiakeresek korcsmája volt. Itt leghangosabb a dal; itt ropta a táncot a púpos Béla, Jónap Andor, Oroszlán Farkas, Stern Árpád, Spinner Manó, Baumgarten Manó, Rikárd és Ottó. Hagyomány: hajnali birkózás, a friss füvön. Krúdy második otthona az Otthon (írók és Újságírók köre). Ez az egyemeletes Dohány utcai ház méltó volt nevéhez. Lehetett itt enni-inni, beszélgetni, kártyázni, sőt nyugodtan dolgozni is. Szívesen járt a Régi Bécsi Serházba (itt a gazda unokaöccse készítette a kiváló ételeket), az Üllői úti, zsindelytetős Régi Arabs Szürkébe, a közeli Maratoni futóba, a Verbőczybe, Keszeyhez, Bécs városá. hoz, s még ki győzné felsorolni a ma már sajnos csak emlékké vált helyeket. Az őszirózsás forradalom után Krúdyt a fővárosi utca-elnevező bizottság vezetőjévé nevezték ki. ő rögtön munkához látott, a feladat kedvére való. Egyik nyilatkozatában elmondta, hogy célja muzeális emlékek, hagyományok, történeti kutatások alapján elnevezni az utcákat.Talán megbocsátják, fűzte hozzá: nagyon szeretné, hogy régi, nagy költők, írók, művészek jussanak végre utcához. Várospolitikai feladatra vállalkozott akkor is, amikor évekkel később beadványt készített egy margitszigeti múzeum felállítására. Egyik legkedvesebb kocsmáját és kocsmárosát 1918-ban ismerte meg. Az esetet nekem a pirospozsgás, nagybajuszú bormérő, Krausz Poldi bácsi így mesélte el: — Még alig pár hete voltam a Mélypince gazdája, amikor hajnalfelé arra ébredtem, hogy zörgetnek az ablakon. Kiugrottam az ágyból, és úgy ahogy voltam, siettem felhúzni a redőnyt. A beszűrődő fényben egy gyönyörű szál férfit és egy alacsonyabbat pillantottam meg. Egy barátom társaságában álltak ott, aki megsúgta, hogy a magas Krúdy Gyula, az ezüstös fürtű pedig Bródy Sándor. Amikor betessékeltem őket, Krúdy szelíden végig nézett rajtam és így szólt Bródyhoz: Sándor, ide fogunk járni. Ez a Poldi csak tisztességes ember lehet, ha hosszú gatyát hord madzaggal. Állta is a szavát, s mindvégig hű maradt Poldihoz és a négyszáz éves Mélypincéhez, amely a Tabánban, a Görög és Fehérsas utca sarkán húzódott meg, két szerény szobában. A kövér, pihegő cigány, Jóczó hegedűjén tisztán,cikornya nélkül csendültek fel a régi, kedves dalok. Krúdy szívesen hallgatta, de a részeg danászást, handabandázást, lármát utálta. „Családi asztal" feliratú törzshelyéhez leülhetni kitüntetés számba ment, s csak engedélyével lehetett. Kedves társai: Várkonyi Titusz, Herczeg Elemér, Kállay Pista, Hargittay Pista, Ábrányi Kornél, Bródy Bandi és Kellér Bandi újságírók voltak. 1931-ben az alábbi sorokat jegyezte fel Poldi emlékkönyvébe: „Ezennel bizonyítom, hogy Krausz Poldi Mély pincéhez címzett vendéglőjében életem szép napjait és éjszakáit töltöttem." Poldi bácsi többedmagával hűségesen kijárt apám sírjához, minden év május 12-én, halála napján . . . A Tabánban szívesen járt még a Vén Eperfába, a Három Hetesbe, a Köteles téri Jászaihoz, az Aranykacsa utcai Dick nénihez. Ennek az eltűnt városrésznek a Zöld ász és a Régi szélkakasok között című regényeiben állított emléket. Az Astoria után a Royal szálló, majd a Margitsziget következett, ahol 1918-tól 1930-ig élt az író és családja. Születésem előtt néhány hónappal apám a IX., Ferenc krt. 24-be költözött anyámmal, hogy ha majd szükséges, közel legyenek a Bakáts téri klinikához. Vendéglátójuk, anyai nagyapám, „Cifra János temetkezési vállalkozó" már közel 40 éve élt a Ferencvárosban, s „mindenkivel" jó barátságban volt. Jószívvel ismertette meg vejét a kerület lakóival, titkaival, utcáival, házaival. Az itt töltött idők emlékére s születésem örömére alkotta az Asszonyságok di/d-t. Ez tehát a Ferencváros regénye. Egyes részletei vádiratnak is beillenek: ..Élnivágyás, meleg kacaj . . . termékenység és nagy adag bujaság lappangott a pesti utcák felett a gázlángok piros-sárga fényeiben. A nők fehérblúza úgy suhant be a kapuk alatt, mint a hivogatás. A papucsos, mord, borízű házmester szemhunyorgatva tartotta markát a kígyó módjára sikló kék bankónak, hogy bármely ártatlan leánynak a ház lakói közül csapdát állítson. Kipödört, festett bajszú, bikavörös arcú . . . remegő lábszárú öreg urak suhantak vézna kis munkáslányok nyomában . . . kis hervadt, elnyúzott asszonyok rongyos, mocskos kölykeikkel sóvárogva álldogáltak a cukrosbolt kirakatánál. A női fülekben babiloni kihívósággal fénylett, vakított a gyémánt. Szemét és drágakő, rongy és bíbor hentergett a pesti utcán, hintájában királynő módjára ült a kokott, a háztulajdonosnő . . ." Mikor már nagyobb voltam, s akadt egy kis felesleges pénze, néha-néha elvitt magával ebédelni. Leginkább a városligeti Gundelhoz és a London sörözőbe. A mai Marx téren levő színes, kék, piros abroszú söntésben, többnyire jobbra, a harmadik asztalhoz ültünk lel. Apu kedves ételét, főtt marhahúst ebédelt, s nagy érdeklődéssel figyelte a Nyugatiról érkező vidékieket. Életének utolsó három évében, 1930-tól 33-ig Óbudán, a Templom utca 15-ben éltünk. Súlyos betegségek, nyomasztó anyagi helyzet, a megélhetésért, az életért folytatott egyre nagyobb harcok jellemzik ezt az időszakot. Kétségbeesésében, szomorúságában a munkában keresett vigaszt. Egyik akkori írásában olvashatjuk: ,,A világ képe egy vízcsöppben is obszerválható. Egy kis házikóból úgy megláthatni az életet magasztosságaiban, mint egy toronyból: tinta és papiros pedig elfér a legkisebb asztalkán is, hogy az erkölcsök megjavítása, fiatalok okulása, öregek mulattatása céljából soha be nem fejezhető élettörténeteket lehessen irogatni, akár csak ilyen formában: Tegnap zivatar volt Óbudán, de mára kisütött megint a nap . . ." 21