Budapest, 1973. (11. évfolyam)

5. szám május - Pro Urbe - Pro Arte Dr. Kemény Pál, Fórizs Sándor, Kiss Antal, Ruttkai Éva

Csigó László felvétele PRO ARTE tr Ruttkai Eva Ruttkai Évát Pro Arte aranyéremmel tüntették ki, s minthogy e rang egyértelműen budapesti jellegű, kézenfekvő lenne, ha ilyeneket írnánk, hogy „fővárosunk és a művésznő", „Pest és Ruttkai"; kereshetnénk olyan jelképet — ráadásul még igaz is lenne —, hogy a Vígszínházban kezdte akkor, amikor a Vígszínház romokban hevert, s 1951-ben, amikor az eredeti stílusban újjáépült, a megnyitó előadáson már ő játszotta a női főszerepet. S ott játszik azóta is, a patinás pesti színházépületben (meg a Pesti Színházban). Mindez simulékonyan kötődne Ruttkai Éva Pro Arté-jához. Dehát Ruttkai Éva sem egyszerűen budapesti lakos; magyarországi lakos, meg európai lakos, így hát alkalmasint elég, ha róla s művészetéről szólunk. Shakespeare Learje mondja önmagáról, Vörösmarty fordításában: „ízrőlízre" király. ízről ízre színésznő — mondhatnók Ruttkai Éváról; minden ízében az, minden porcikájában, sejtjében és pórusában. Örökös készenlétben, lazítás nélkül, mindig alkotó. Nem ruhakölteményekkel tündököl, hanem hivatásának költészetével. Nem akar teóriákat gyártani (ez különben sem áll jól Thália papjainak és papnőinek), ő az érzékeivel, a kivételes tehetségével, ösztöneivel és tudatos tartásával másokat serkent teóriák kutatására, a színésznő műhelytitkainak megfejtésére — de minden ilyen kísérletnél több az ő alkotása, mindaz, amit szerepformálásával odatesz a magyar színháztörténet iapjaira. Szerepformálás — jó-e vajon ez a kifejezés? Vagy a többi: eljátszotta, alakította — megfelelnek ezek az igék a színészi munka lényegének? Somlay Artúr például gyűlölte, ha a színészről azt mondták: alakít; ez a szó az alakoskodásra emlékeztette, s ez művészhez méltatlan. Alkot — ez talán jobban hangzik, de nyelvünk gyakorlata szerint írók, képzőművészek, zeneszerzők privilégiuma. Mintha a művek tolmácsa nem volna a maga művészetében önálló és eredeti alkotó! Ruttkai Éva — alkotóművész. Aki látta már próbálni, szerepre készülni, kivált, ha végigkísérhette küzdelmeit a premierig, az aligha kételkedik ebben. Nem szeret bölcs és művelt dolgokat mondani a szerepről, ő birkózik a szereppel, úgy akar azzal azonosulni, hogy egyben a maga alkatára is szabja. Bezárkózik a figura lelkébe, s magába zárja a figurát. A partnerektől épp annyit követel meg, mint önmagától; s ez igen sok. Mondják, kész színésznő volt már gyerekkorában. Nem hiszem. Tehetséges volt, egyéniség, s izgalmas jelenség, amikor a gyermekszínésznő-korszak után hirtelen kitűnt — Somlay Artúr oldalán — Ami kis városunk Emily szerepében; de minden szerepével érett, keményedett, kiteljesedett, tudta, hogy az álmoknak e kegyetlen pályáján nem lehet pihenő a küzdelemben. Olyan művész ő, aki mindig újítani és megújulni akar. Nemrégen, a Három nővér premierje előtt Mása szerepéről beszélgettünk; a hosszú, kimerítő próba elcsigázta, de ez nem látszott rajta: vibrált, csillogott a fárasztó próba és az előadás között. Még több energiát éreztem benne, mint 1946-ban, a pályakezdő években. Eszembe is jutott, hogy így kellene nevezni: energia-tünemény, hiszen a villamosság is rokon a lényével. Dehát ez is csak egyik sajátossága. Hány ilyen van még! A színészi fegyelme például. Molnár Ferenc A testőr című vígjátékában a Színésznőt játszotta. Az egyik jelenetben a Színészt alakító Darvas Ivánnal éppen szemben állt a színpad közepén, a szobalány kint hallgatózott az ajtó előtt, amikor a zsinórpadlásról az egyik műszaki leejtett egy fém cigarettatárcát. Az éppenséggel nem súlytalan tárgy Ruttkai és Darvas között esett le, alig néhány centivel mindkettőjük arcától. Mindenki megdermedt. Ruttkai Éva egyetlen pillanatnyi rebbenés után megszólalt: „Ennek a lánynak újabban egy kéményseprője van!" Ha kizökkent is egy pillanatra, magától értetődően folytatta a játékot, olyan mondattal, melyet Molnárnak sem kellett volna szégyellnie. Páratlan önuralomról és bizarr találékonyságról vall ez a történet. S arról a tudatról is, persze, hogy az előadást folytatni kell s a színész számára a közönség — szent. Szent, ez igaz, kivéve, hanem az: ha akadnak, mondjuk, bárdolatlan és éretlen rendbontók is a nézőtéren. Mert megtörtént az is, hogy a Rómeó és Júlia vígszínházi előadásán (egy évtizeddel ezelőtt) Ruttkai Éva monológját bárgyú megjegyzésekkel, kamaszvihogással zavarta meg néhány suhanc a nézőtéren. S a színésznő bizony akkor megsértette a hivatalos színházi törvényeket, de az íratlan emberi és művészi szabályok szerint járt el: ő, aki olyan fegyelmezetten reagált később A testőr előadásán a fémtárca zuhanására, most abbahagyta a monológot, a színpad előterébe lépett s igen keményen leckéztette meg az éretlen kamaszokat. Utána csönd lett, a közönség megtapsolta, s a színpadon újra megszólalhatott Shakespeare. Mindez persze nem csupán magatartás kérdése. Ezt talán ezzel a szóval jelölhetnénk meg: művészbecsület. Amely korántsem független a művészettől; ezúttal Ruttkai Éva színészetétől, művészpályájától. Ez a pálya látszólag felhőtlen. Siker, siker, siker. Ünneplések. Jászai-díj. Kossuth-díj. Érdemes és Kiváló Művész-cím. Sztár, természete-12