Budapest, 1973. (11. évfolyam)

5. szám május - Pro Urbe - Pro Arte Dr. Kemény Pál, Fórizs Sándor, Kiss Antal, Ruttkai Éva

PRO URBE Csigó László felvétele Dr. Kemény Pál A XIII. kerületi Tanács Madarász utcai Csecsemő- és Gyermekkórházának igazgató főorvosa a főváros csecsemő-és gyermekegészségügyi ellátásában végzett kiemelkedő munkájáért kapta meg a főváros legmagasabb kitüntetését. Mielőtt személyesen megismertem, többektől hallottam, akiknek gyermekét ő kezelte, gyógyította: csodálatosan tud bánni betegeivel. A gyermekek bizalommal tekintenek rá. Nem véletlen, hogy volt páciensei visszatérnek hozzá — gyermekeikkel, unokáikkal. Ugyancsak szülők mesélték: a felnőttekkel előzékeny, de szűkszavú; nem az a kedélyeskedő „doktor bácsi" típus. A hivatásának élő orvos beállítottságára vall, hogy egyedül a gyógyításra szoruló gyermek érdekli; a szülő annyiban, amennyiben közreműködhet a mielőbbi felgyógyulásban. Kollégái a rendkívül szerény, áldozatkész, humanista orvost tisztelik benne. Mellette dolgozni egyet jelent azzal, hogy ki-ki tőle telhetően igyekszik megfelelni annak a magas mércének, amit Kemény főorvos elsősorban önmaga elé állit — emberi, etikai, szakmai tekintetben egyaránt. Ha valaki mégis kötelességét mulasztja, ő csak szótlanul, szemrehányóan néz, aztán csöndben elmegy és maga hozza helyre másnak a mulasztását. A kórház hetvenágyas belgyógyászati osztályát vezeti. Ha súlyos betegük van, nem mozdul a gyermek mellől, bármilyen hivatalos elfoglaltság miatt sem. Előfordul, nem is egyszer, hogy éjszaka visszajön a beteghez, ha ezt az eset súlyossága indokolja. Ha meghal egy beteg — ez kórházban elkerülhetetlen —, hosszú ideig nem lehet szavát venni. Puritán ember, valóságos aszkéta — mondja róla egyik kollégája. Ugyanakkor nyíltszívű, jó humorú és ha éppen nem nyomasztja valami súlyos gond, derűs légkört teremt maga körül. * Nyíltszívűnek és gondterheltnek ismertem meg én is. Szemmel láthatóan nehezére esik önmagáról beszélnie. Azt pedig csak legvégül vallja meg, hogy most sincs nyugalma, mert nemrég hoztak be egy súlyos balesetet szenvedett gyermeket, alig tudták életre kelteni ... Az orvos örökös feszültségben él. Nem tud, és nem is akar másként élni. Gimnazista korában döntötte el, hogy orvos lesz. Nem családi tradícióból, rokonai közül csak egy távoli nagybátyja volt orvos; inkább erős érzelmi okok késztették erre a pályára. Pécsett végezte el az egyetemet. S már tanulmányai kezdetén elhatározta, hogy gyermekorvos lesz. Úgyszintén érzelmi indítékból: a gyermek a legelesettebb, legszánandóbb, ha beteg. Talán az sem volt véletlen, hogy éppen itt, az angyalföldi kórházban kezdett el dolgozni, 1938-ban. A helyszín, a környezet is irányt szabott a szellemnek. Flesch Árminra, az akkori igazgatóra hálával gondol vissza: melegszívű, kiváló ember volt, orvosi gondolkodásra és humanitásra nevelte munkatársait. Ám alighogy belemelegedett a munkába — megkezdődött háborús kálváriája. Abban az egyben kíméletes volt a sors Kemény Pálhoz, hogy mindig és mindenütt orvoslással foglalkozhatott. Ő pedig egy pillanatig sem veszítette szem elől végső célját. Ungvárról, ahol akkor éppen munkaszolgálatos alorvos volt, 1943-ban elutazott Debrecenbe, és ott tette le a gyermekgyógyász-szakvizsgát. (Ez a momentum az ő elbeszélésében alig kapott hangsúlyt; számomra azt az elképzeléseihez hűen, megszállottan ragaszkodó embert példázza, akit orvosi elhivatottságában a rendkívüli körülmények sem ingathatmeg.) Az orvosi és mellette a társadalmi elkötelezettség végigkísérte életútján. A háborúból hazatérve, az akkori Dologház utcai SZTK rendelőben kezdett dolgozni — s munkátvállaltaWeil Emil vezette orvosszakszervezetben is. Két évet az I. számú Gyermekklinikán töltött — megtartva mellette az esténkénti SZTK-rendelést —, s csaknem tíz esztendőt a II. számú Gyermekklinikán. Petényi Géza, a nagy gyermekgyógyász professzor egyénisége, orvosi hitvallása iránt mindmáig él benne a tanítványi tisztelet. * És Kemény Pál orvosi hitvallása? Az első, a mindenekelőtt való: a beteg ellátása — azután következhetnek az egyéni ambíciók. A tudományos tevékenység sosem mehet a gyógyító munka rovására. Azt vallja: a gyermeket mindig egyenrangú partnernek kell tekinteni, a felnőtt, az orvos soha nem élhet vissza pszichikai-fizikai fölényével. A gyermeket nem szabad becsapni, félrevezetni; csak úgy lehet számítani a bizalmára s arra, hogy segítse ő is az orvost a gyógyításban. Mindig az egész gyermeket kell nézni; az igazi orvosnak univerzális ismeretekkel kell rendelkeznie. Ez a mai, erősen specializálódott gyógyászatban egyre nehezebb feladat, mégis, különösen a gyermekbelgyógyásznak, mindenhez értenie kell. Hogy áldozatkész orvos, hogy egyéni ambícióit bármikor hajlandó háttérbe helyezni, ha a helyzet úgy kívánja, arra életében több példát látok. Elejtett szavaiból derül ki, hogy a klinikáról egy időre leköltözött a Nógrád megyei Nagybátonyba, ellátva a bányászok között az általános községi orvos teendőit. 1955—56-ban pedig egy évet Koreában töltött, igyekezvén ott is gyógyítani és tanítani. 1956 nyarán tért haza. S ősszel negyedmagával mindvégig benn tartózkodott a Kilián laktanya mögötti klinikán, valóságos ostromállapotok között. A gyermekeket levitték a pincébe, ott is operáltak, s egyre több sebesült ellátásáról is gongoskodtak. A háborút átvészelt, sokatpróbált orvos ma sem tud megrendülés nélkül beszélni azokról a napokról, hetekről. * Pályája végül is visszakanyarodott ide, ahonnan indult: 1958-ban kinevezték a Madarász utcai kórház igazgató főorvosának. Flesch Ármin s a Kossuth-díjas Kapus Gyula után ő a harmadik vezetője az 1929-ben létesült gyermekkórháznak. A munka irányzata töretlenül folytatódik, úgy ível fölfelé. Kapus Gyula kezdeményezésére a fővárosban itt valósult meg először — 1951-ben — a kórház-poliklinikai egység. 1960-ban a kórház a XIII. kerületi Tanács irányítása alá került. 1963-ban Pest-Észak területi gyermekkórháza lett, s feladatává vált a IV., az v., a VI., aXIII., a XV. kerület és a nagykátai járás gyermeklakosságának ellátása, és e terület gyermekegészségügyi intézményei működésének szakmai egybehangolása. Lehetetlen itt felsorolni azokat a számszerű adatokat, tényeket, amelyek a kórház szakadatlan fejlődéséről baszélnek. De néhány összehasonlító adat is igen sokat mond. A kórházi mortalitás az 1951—54. évi 3,3 százalékról 1970-re 1% alá esett! 1949-ben a sebészeti osztály 549, 1971-ben 1879 műtétet végzett. 1970 óta négyágyas önálló intenzív osztály működik, 4 égési-sebészeti ággyal. (Ilyen ún. intenzív gyermekosztályt a Madarász utcai kórház az elsők között létesített a fővárosban.) A kórház résztvett a gyermekkori röntgenvizsgálatokkal kapcsolatban a sugárvédelem elveinek kidolgozásában, s ezeket következetesen betartja: az összes vizsgálaton belül az átvilágítások aránya 40 százalékról 2,5 százalékra csökkent. Itt említem meg: előttem van a kórházi dolgozók 25 év alatt — 1947 és 1972 között — publikált tudományos közleményeinek tekintélyes jegyzéke. Kemény Pál ne-10