Budapest, 1973. (11. évfolyam)
1. szám január - M. Roussilhe, Párizs városrendezési tanácsosa: Párizs városrendezése
b) fokozatosan szakítani kell a sugárkoncentrikus rendszerrel, mely a párizsi lakott területen a vasutak és az autóutak révén jut kifejezésre; c) újjá kell szervezni a külvárosokat a városközpontok policentrikus és hierarchikus megszervezésével; d) mindenfajta urbanizálódástól meg kell védeni az intenzív kultúrájú területeket és az erdőrészeket; e) a Párizs környéki távoleső külvárosokat is el kell látni az ifjúság szükségleteinek megfelelő infrastruktúrával (új egyetemek, szabadidőre és pihenésre alkalmas helyek, sportpályák stb.). Ezen a címen kezdték meg, elsősorban az új városok, mint pl. Evry, Trappes, Cergy Pontoise, Marne, La Vallée építését, s a Párizshoz közelebb eső fejlődési pólusok megteremtését, mint pl. Créteil (Val de Marne új központja), vagy Vélizy-Villacoublay. Az új urbanizációs területekkel összefüggésben autóutak szétszórt hálózata szolgál arra, hogy biztosítsa a sűrűn lakott területek tehermentesítése céljából a közlekedés folyamatosságát. A Francia Vasutak Nemzeti Társasága, vagy a Párizsi Közlekedési Autonóm Társaság által üzemeltetett, már meglevő hálózatokhoz kiegészítő közlekedési eszközöket fogunk létrehozni (területi expresshálózat, melynek kelet—nyugati szárnya befejezés előtt áll), vagy újakat (a Cergy Pontoise-i légivasút, vagy a Défense-hoz vezető hektometrikus útvonal, gyorsmetró), vagy pedig a párizsi metró vonalainak meghosszabbítását a külvárosok irányába. A párizsi irányelvek Párizs városának és a megyének nincsenek megoldásra váró terjeszkedési problémái: ezek arra a hét megyére vonatkoznak, melyek a Régióban rajta kívül esnek. Ezzel szemben, éppen úgy, mint számos világvárosban, felmerül egy nehéz probléma, mégpedig az egyensúlyi helyzethez való visszatérés problémája; ugyanis ez az egyensúlyi helyzet volt a múltban ezen városok tekintélyének és sikerének forrása. A foglalkoztatottságot és a lakosok számát érintő egyensúlyt fokozatosan megrontotta a szolgáltatási szektor hirtelen megnövekedése, a gyors iparcsökkenés és a lakosság csökkenése. A társadalmi összetételre vonatkozó egyensúlyt túl gyorsan módosították az új gazdasági feltételek, amelyek a legkevésbé előnyös helyzetben élő kategóriákra nehezednek a legsúlyosabban. Az ingatlanok területén fennálló egyensúlynak alkotóeleme egy finom és érzékeny összhang a múlt maradványai és napjaink épületei között. Egyensúly az irodák, lakóházak és üzlethelyiségek között; ez teszi lehetővé a lakosság közérzetének javulását és fejlődését. Egyensúly szükséges a lakosság szükségletei, a kollektív létesítmények és a beépítetlen területek között. Egyensúlynak kell fennállnia a közlekedés szükségletei és a gyalogosok védelme között, valamint a korszerű élet kifejezési formái és azon szándék között, hogy meg tudjunk őrizni egy olyan minőségi környezetet, amelyben a múlt vonzóerejének gyakran nagyobb súlya van, mint a modern rendeltetésszerűség követelményeinek. Azáltal, hogy harcolunk ezen egyensúlyi helyzetek megromlása ellen, és rávesszük az illetékeseket, hogy mindennek ellenére megtartsák azokat a hagyományos feltételeket, amelyek a legjobban jellemezték a párizsi életformát; azzal, hogy igyekszünk ezt a történelmi, esztétikai, kulturális és érzelmi környezetet megőrizni, vagy helyreállítani — a legjobb feltételeket teremthetjük meg ahhoz, hogy Párizs mint az ország fővárosa, Európa gazdasági, és a műveltség kisugárzásának nemzetközi központja, megfelelhessen hármas feladatának. Hogy könnyebb legyen ezen különböző egyensúlyi helyzetek helyreállítása, a városrendezés és urbanizáció sémája azt az elvet állítja fel, hogy a XX. század végére a megszűnő ipari munkaalkalmak számát 200 ezerre kell korlátozni, ugyanakkor 200 ezer, a szolgáltatások körébe tartozó munkaalkalom megteremtését lehetővé tenni, míg a lakosság számát 2 600 000 körül kell stabilizálni. A keleti negyedek rehabilitálása érdekében az új szolgáltatási munkaalkalmakat olyan helyekre kell összpontosítani, amelyek a nagy párizsi pályaudvarok közvetlen szomszédságában vannak, különösképpen a Lyon — Bercy—Austerlitz vonal mentén; azért, hogy a változó irányú utazások ellensúlyozzák a Défense irányába történő mozgást. A városközpont régi kerületeiben található irodák szaporodása ellen ajánlatos ezekben a kerületekben a kereskedelmet és az élénkebb forgalmat fejlesztenünk, nemcsak az építési engedélyek szelektívebb politikája által, hanem azáltal is, hogy a gyalogosok számára fenntartott területeket teremtünk (Marais, a Palais Royal területe, St. Louis szigete, Rue Mouffetard stb.). Végül, .hogy a kormány- és közintézmények szintje megfeleljen a lakosság szükségleteinek, elhatároztuk, hogy azt az egyetlen politikát fogjuk követni, melyet Párizs városa megengedhet magának: hogy saját maga szervezze meg megújulását és rehabilitációját; a periférikus kerületekben a városi újjáépítés technikájával, a központi kerületekben az épületek fenntartásának és megújításának finomabb eljárásával (1962-es augusztus 4-i Malraux-törvény), a régi, arra érdemes ingatlanok összességét illetően pedig a lakhatási normák megjavításával. A városrendezés elvei Párizs város területe semmilyen más területhez nem hasonlít, mivel a világ egyik legjelentősebb városi központja; terjeszkedése csakis saját területén kívül történhet meg. Éppen ezért a hatóságoknak elsősorban a következő három tényezővel kell foglalkoznia: 1. a lakosság sűrűsége, 2. az épületek magassága, 3. a lakókerületek és a munkahelyek, valamint a különböző irányú helyváltoztatások jelenségeinek földrajzi elosztása. A lakott területek népsűrűsége Párizs a világ legsűrűbben lakott városa: 100 négyzetkilométernél kisebb területen majdnem hárommillió lakost és kétmillió munkahelyet tömörít. Éppen ezért nagyon erős az a kísértés, hogy ennek a népsűrűségnek jelentős csökkentését kívánjuk. Ezt csak úgy lehet elérni, hogy a lakosság számát és még inkább gazdasági tevékenységét szigorúan csökkentjük. Ám egyrészt a franciák számára oly drága szabadságjogok összeegyeztethetetlenek a szigorú korlátozási politikával, másrészt az a tekintély, melyet Párizs megszerzett magának, semmit sem nyerne olyan sebészeti beavatkozás által, melynek célja az volna, hogy határain kívül helyezze nemcsak lakói egy jelentős részét, hanem gazdasági, vagy intellektuális potenciálja nagyrészét is. Ezenfelül, a természetes folyamatok — és főképpen az életfeltételek javulása — maguk is a tágulás egy bizonyos jelenségét hívják életre, mind a lakóhelyek, mind az üzemek szempontjából, mivel minden lakos és minden alkalmazott mind nagyobb kiterjedésű helyet követel meg. Semmi értelme nem volna tehát a lakosság és a dolgozók által elfoglalt területek gyökeres korlátozásának. Éppen ellenkezőleg. Lehetséges ennek a sűrűségnek egy helyesebb elosztása, ha folytatjuk a 15 éve elkezdett korszerűsítést a peremkerületekben, és ha elősegítjük a keleti irányba történő központosítást, miközben szorgalmazzuk a történelmi kerületek szellősségét és értékeinek érvényesítését. Végül pedig helyileg engedélyezni lehet a nagy népsűrűséget, ha megfelelő közlekedési utak állnak rendelkezésre, és ha ugyanakkor a nyilvános létesítményeket is megvalósítják. Ezek azok az okok, melyek arra késztetik Párizs városát, hogy azt a politikát támogassa, mely a párizsi nagy pályaudvarokat akarja középpontba állítani, valamint arra törekszik, hogy két városi újjáépítési tervet valósítson meg: a Szajna mellett, a XV. kerületben és az Avenue d'Italie-n, a XIII. kerületben. Kerületi szinten a jelenlegi népsűrűséget meg lehet lényegében őrizni, ha megfelelő szellőzést biztosítunk a zöld területek, valamint azon nyilvános létesítmények megvalósításával, amelyeket a lakosság követel. így például a XIII. kerületben a Biévre, Glaciére és Deux Moulins építkezései következtében élénk és népes területek keletkeztek, amelyekben a népsűrűség ugyanakkora maradt, de a beépített terület százalékaránya mégis 85%-ról 20%-ra csökkent, a megfelelően előkészített tömegtervek következtében. Az épületek magassága A nagy népsűrűség megtartása úgy, hogy jelentősen növeljük a szabad területeket, csak akkor valósulhat meg, ha az épületek lényegesen magasabbak. De el kellett kerülni, hogy a peremkerületeken folyó újjáépítések (XII. XV., XIX. és XX. kerületek) egy „állandóan növő" falat emeljenek Párizs köré és fekvésének lépcsőzetét, melyet dombjai (Montmartre, Belleville, Ménilmontant, Italie, Montagne St. Genevieve, Montparnasse) és hagyományos műemlékei nyújtanak, megváltoztassák. Éppen ezért, Párizs területén növekvő magasságú zónákat állapítottak meg: 25 m a központban, 31 m a központ szélén, 37 m a különböző peremszektorokban, 45 m a kis kiterjedésű és minden perspektívától távoleső területeken. Ám ezeket az elvben megállapított magasságokat csökkenteni lehet, ha azzal a kockázattal járnak, hogy elrontanak egy minőségi látképet, vagy egy régi műemlék környékét. (Pl. az Invalidusok tengelye, a Concorde—Notre Dame tengely.) De ezeken a „plafon" magasságokon kívül új lakónegyedeket lehet kialakítani a magasság pontos korlátozása nélkül, azzal a feltétellel, hogy a különböző elemek beilleszkedjenek az összképbe. Ez a helyzet a Szajna menti fronttal, az Italieszektorral, a Bercy-Gare de Lyon-Austerlitz építkezéssel, a Place de Fétes-i építkezéssel és a St. Blaise-i építkezéssel. Véleményünk szerint nincs szükség arra, hogy ezekben az új lakónegyedekben elérjük a Maine-Montparnasse torony már elfogadott magasságát. De mivel szükségszerűen egyéni építészetről és szubjektív véleményekről van szó, semmiféle pontos szabályt nem lehet előre felállítani, tömegméretű terv hiányában. így Párizs területéből körülbelül 800 hektáron korlátozzák a nagymagasságú zónákat. (Párizs területe kb. 8500 hektár, a Bois de Boulogne és Vincennes nélkül.) A közvélemény jelenleg nagyon élénken tiltakozik az ellen, hogy Párizsban a toronyházak száma növekedjék. De azok, akik a Rue Nationale-on a 24 emektes toronyházakban laknak, nem panaszkodnak, különösen, ha emlékeznek azokra a nyomorúságos viskókra, melyek ezen a helyen még 12 évvel ezelőtt is álltak. Különben is abszurdum 10