Budapest, 1972. (10. évfolyam)

1. szám január - A címlapon: A „Százéves” vendéglő barokk épülete (Szelényi Károly felvétele)

kedvezőtlenül alakítja a fogyasztás és a felhalmozás arányát. Felméréseink szerint a 91 ezer lakást Budapesten az ötéves terv folyamán nemcsak föl lehet építeni, hanem a tervet még túl is lehet teljesíteni, ha gátat vetünk az anarchikus állapotoknak az építőipari árak körül. Minden eszközzel, elsősorban gazdasági eszközökkel oda kell hatnunk, hogy a csoportérdek és a közérdek bizonyos ütközéseit ezen a területen kiküszöböljük. Mondok egy példát, amely a budapestieket közelről érinti. Látjuk, mióta dolgoznak, pontosabban: néhány ember ügyködik, egy igen fontos forgalmi csomópont, a Margit-híd budai hídfőjén. Ugyanakkor láthattuk, milyen gyorsan felépült például a Volga Szálló. Meglepő különbségek adódnak a munkában akkor, ha az egyik építkezés haszonkulcsa 3%, a másiké pedig 30%. — Az áralakulás néhány területen gondot okoz. Mi a különféle funkcionáriusoktól elvárhatnánk, hogy országos fejjel gondolkozzanak, márpedig sokszor előfordul mostanában, hogy az igazgató és a főkönyvelő csak gondol egyet és azt mondja, emelünk, ennyivel meg ennyivel, azután bevonja még az „érdekelteket" is: tavaly a nyereségrészesedés ennyi meg ennyi volt, most — nem többlet-értékkel, hanem könyvelési ügyeskedéssel — a nyereséget megnöveljük és a tavalyinak a dupláját fizetjük. Bizony, a párt és a szakszervezet helyi vezetői is elfelejtenek olykor továbblátni az orruknál. Büszkén mennek a taggyűlés elé: nem tizenkét nap lesz, hanem huszonnégy! Itt egymást csaljuk. Hiszen az a munkás nemcsak termelő, hanem vásárló is! Szocialista viszonyok közt nem lehet megengedni, hogy a bérek és árak versenye meginduljon; jól tudjuk,annak csak a munkásember issza meg a levét. — A bérek alakulását is jobban kell központilag ellenőrizni. Tűrhetetlen dolog, hogy kiszuperált gépeken, alacsony termelékenységgel emitt többet lehessen keresni, mint amott magas termelékenységű, legmodernebb gépeken. És az ilyesminek az erkölcsi hátránya sem lebecsülendő. A munkás erkölcse azt diktálja, régtől fogva gyökereződött bele: ha jobban akarok élni, jobban kell dolgoznom. Képeznem kell magam elméletben, gyakorlatban, többet kell termelnem, akkor jobban élek. Most tanúi vagyunk annak a lélekromboló jelenségnek, hogy a munkások egy része nem akkor él jól, ha jobban dolgozik, hanem ha jobban tud elhelyezkedni. Otthagyja a kulcsfontosságú munkahelyét „A" üzemben, mert az dotált üzem, elmegy ,,B" üzembe, mert az,,menő" üzem. És nem arról van szó, hogy rossz vezetés, hibás üzleti politika következtében áll nehezebben az az „A" üzem! Egyszerűen rosszabbak a pillanatnyi adottságai. Érvényesítenünk kell azt az alapvető igazságot, hogy a szocialista üzem nem egyszerűen csak az ott dolgozó munkásoké, hanem a munkásosztályé. A vállalat, ha nyereséges, természetesen járjon jobban, és ott valamivel kapjanak többet a dolgozók is. Az azonban nem tűrhető, hogy a többletet egyedül az az üzem fölözze le. Hiszen akkor épp a fejlesztésre szoruló, elmaradott üzemnek nem lesz fejlesztési alapja, miközben a másikban fölösleges alapok képződnek. És „aki szegény, az a legszegényebb". Érvényt kell szereznünk annak az elvnek, hogy nálunk nem üzemi önigazgatás van, hanem a szocialista munkáshatalom önigazgatása. A főváros közvetlenül is érdekelt itt. Üzemeinkben a szakszervezetek, de maga az üzemvezetés is mindent elkövet annak érdekében, hogy a dolgozót különböző szociális létesítményekkel is helyhez kösse (lakásépítés, óvodák, kultúrotthonok építése, amelyek közvetve vagy közvetlenül is a területi tanácsi gondok megoldását segítik). Ha meg tudjuk valósítani, hogy az üzemi nyereségeket szocialista szemlélet szerint kezeljék, akkor a különböző helyeken felhalmozott s ilyen célra fordítható pénzeszközök fölhasználását is ésszerűbben, a közérdeknek, a fővárosi közönség érdekeinek jobban megfelelően tudjuk intézni. Vagyis, nem szabad az önállóságot, az üzemi demokráciát formálisan kezelni, olyanfajta tabut csinálni belőle, hogy az a közérdek s a szocialista demokrácia általános elveit sértse. Differenciálhatjuk-e mi magunk igazságtalanul a munkásosztályt azzal, hogy ahol több a pénz — nem azért, mert jobban dolgoznak, hanem például, mert vadonatúj az üzem —, ott már csökkenthetik a munkaidőt, magasabbak a bérek, napközi van, óvoda van, nyaraló a Balatonon, a Mátrában stb., a másik üzemben pedig éppen csak a kötelező minimális szociális juttatásokat tudjuk biztosítani? — Ha megfelelő korrekciót alkalmazunk, megoldjuk egyben az iparnak, s azon belül sajátságosan Budapestnek egyik legsúlyosabb gondját is: a munkaerő problémát. Helyre kell állítani a munkaerőben is a kereslet-kínálat jó arányát. A tisztességet és igazságot. Ne az kapjon több bért, aki háromszor áthelyezkedik egy év alatt, hanem, aki jobban dolgozik. Elérkeztünk oda, hogy — épp a reform áldásos következményeként — világosan látjuk ma már, mely üzemekben kell a termelést csökkenteni, esetleg meg is szüntetni. Eddig nem tudtunk ezen a téren mozogni, mert hiányoztak a reális gazdasági mutatók. — És ez — kérdeztük — megoldja majd Budapesten a munkaerőhiányt? — Ez még nem — mondta Gáspár Sándor. — De ott a további lehetőség: meggyorsítani azt, ami idáig csiga-lassan ment, a kijelölt üzemek kitelepítését. Megszabadítjuk a fővárost egy sor levegőrongáló, zajos, kiöregedett, a városfejlesztés útjában álló üzemtől, közelítjük a munkaerő-kínálatot a kereslethez, decentralizáljuk az ipart, lehetőséget adunk a némely vidékeken még mindig rejtve lévő munkaerő-tartalékok mozgósítására. — Meg kell valósítanunk a helyes értékarányokat, a korszerű értékrendet a munkaerőre vonatkozóan is. A történelemben hagyományosan kialakult a szakmák bizonyos értékrendje. Időszerű volt-e még, vagy már túlhaladott, most ne vizsgáljuk, tény, hogy volt, és arányaiban szilárd volt. Mi azt a régi értékrendet felborítottuk. Felborítottuk, nem tehettünk mást, létfontosságú ügyek okolták meg, hogy a maguk idején bizonyos szakmákban, egész termelési ágakban preferált béreket vezessünk be. A gazdasági reform éveiben is, bizonyos határokat megszabtunk ugyan, de lényegében lazán tartottuk a gyeplőt. Most azonban már sürgetően időszerű, hogy a végzett munka társadalmi értékéhez igazodjanak a bérek. Nem lesz könnyű, sokéves, talán évtizedes program, de létfontosságú munka, amit el kell végeznünk. Fölvetettük ezzel szemben, hogy tapasztalatunk szerint sok esetben a szakszervezet is közreműködik az értékarányok zilálásában. Nem egyszer a szakszervezet képviseli azt a nézetet, hogy aki nem dolgozik, vagy rosszul dolgozik, annak is „meg kell élnie". — Ennek az az oka — válaszolta Gáspár Sándor —, hogy ma többé-kevésbé egybefolynak a jövedelmek és a szociális juttatások. Elsőrendű feladatunk, hogy a kettőt szétválasszuk. A kereseteknek úgy kell alakulniuk, hogy a valóságos értéktermelést tükrözzék, ott az egyenlősdinek semmiféle jogosultsága nincs. Társadalmi méretben viszont törődnünk kell azokkal is, akik bármilyen ok miatt —testi-szellemi fogyatékosság, hátrányos életkörülmények, nagy család stb. — nem tudják magukat megfelelően képezni, végső soron tehát a munkájuk kevesebb értékű. Ma valójában nincs külön szociálpolitikánk és bérpolitikánk, hanem valamiképpen a kettő együtt van. Tegyük fel: a Ganz-MÁVAG-ban dolgozik egy segédmunkás, hat gyerekkel. Sorra-rendre igénybeveszi — jogosan, helyesen — az üzemi bölcsődét, óvodát. Ugyanakkor van egy mérnök,gyermektelen. Az üzem számára az a mérnök sokkal értékesebb munkát végez, az a segédmunkás mégis sokkal többe kerül az üzemnek. JEzen változtatnunk kell. Az üzem szempontjából csak a végzett munka értéke számíthat. Mit érek, mint munkás — ezt kell kifejeznie a bérnek. Más kérdés, hogy milyen aszociális helyzetem, miben szoruloktámogatásra a társadalom részéről. Ez azonban az állam dolga. Csak így alakulhat ki a valóságos ösztönző bérezés, az ösztönzés tanulásra, önképzésre, több és jobb munkára. Visszatérve még egyszer a legégetőbb gondra, a lakásépítésre, Gáspár Sándor ezt mondta: — E pillanatban, a fent említett visszásságok miatt, nem azok az üzemek szállnak be a lakásépítkezésbe, ahol a legnagyobb szükség van a munkaerő megkötésére, hanem azok, ahol nyereség van. Itt is érvényesül, hogy aki gazdag, még gazdagabb lesz, és „aki szegény, az a legszegényebb". Egyébként az a véleményem, hogy a lakáskérdést pár éven belül megoldhatjuk. Emlékezzünk csak vissza 1945-re! Azon sóhajtoztunk, csak egyszer jóllakhatnánk. Magunk sem hittük, milyen gyorsan elértünk oda. Pedig szinte elképzelhetetlennek látszott. Számos egyéb probléma is fölmerült: a szolgáltatások helyzete, Nagy-Budapest közmű-igénye és fejlesztése. Témák, amelyekkel lapunk úgyszólván állandóan foglalkozik, s amelyekre a jövőben is még ismételten visszatérünk. Végezetül, a közelgő új év alkalmából, Gáspár Sándor arra kért, tolmácsoljuk jókívánságait lapunk olvasóinak. Mi pedig ez úton is mégegyszer köszönjük az izgalmas beszélgetést, az értékes tájékoztatást. M. L.